Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)
1971-10-21 / 40. szám
Thursday, Oct. 21. 1971 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 FEJES ENDRE: || EUEGYZES =11111111111 m 111111 m 11111111111111111111111111 s “ Fejes Endre^ viszonylag későn vált íróvá. — “A négy középiskola elvégzése után előbb a sza- II Shó, majd a vasesztergályos szakmát tanulta. ^ “A háború Nyugatra sodorta, gyári munkás lett. ^ “Magyarországra való hazatérése után még —j ~1956-ban is vasesztergályosként kereste kényé- — “rét: első könyve az elbeszéléseiből összeállított — —szerény kötet, A hazudós volt. Rozsdatemető — —cimü regénye ( megjelent 1962-ben) előbb — —kemény vitát váltott ki, majd szinte hetek alatt — — európai hírnevet szerzett alkotójának. — 3 Az itt közölt elbeszélésből kisfilmet készi- SS ^ tettek. Íllllllllllllllllllllllllllllllllllll|||||||||l!lÉ Szótlan, zsugori, goromba ember volt, ezt mindenki tudta róla, és így senki sem törődött vele. Napközben szorgalmasan bujkált a kocsik alatt, hajladozott a motorok felett, és ha engedték, túlórázott éjfélig is. Esztendőkön át nem ebédelt. Míg a többiek az apró lábosokból kanalazták az ételt, ő sovány testét végignyújtóztatta a deszkán, és szigorúra vont szemöldökkel töprengett. Csak a normás bírta őt szóra. Ez jó hecc volt, ilyenkor mindenki figyelte, hogyan fut le arcából a vér. — Nesztek! Engem ne raboljatok ki! — szaggatta szét a munkalapot. — Megcsinálom ingyen! Dögvész belétek! — Begeijedt már! — nevettek a szerelők, és felültek a motortetőkre. Kongva táncoltak a szerszámok a betonpadlón ahogy odacsapta őket, kék szeme villogott, és szitkozódott kegyetlenül. A normás, visszafojtva jó kedvét, vitázott, játszott vele, majd megunta, és másik munkalapot adott. Ekkor megnézte a kijavított időt, és mint aki csatát nyert, szélesen elmosolyodott. A télen rigót talált a hóban. Sokáig melengette a fűtőtestnél, kalitkát csinált neki, és hogy a benzingőz ne bántsa, az öltözőben szögezte föl a falra. A madár ott ugrált, és ő munka után bedugta olajos ujját a drótok közé, hogy megcsipkedje. Aztán, amikor a tavaszi napsugár lecsalogatta az udvari munkások vattamellényeit, szélnek eresztette. Nézte a madarát, amint lassú csapásokkal emelkedett a kémények fölé az ezüst felhőkhöz, és így szólt mérgesen:- Menjen a nyavalyába. Egyedül úgyis megdöglött volna... Mindenképpen furcsa ember volt. Ha papokkal találkozott, tisztelettel köszöntötte őket, templom előtt kalapot emelt, de az istent munka közben szidta szüntelen. Vasárnaponként csíkos, barna ünneplőjét vette fel, bordó nyakkendőt kötött, és elment a templomba. Ezt még a lelencházban eltöltött esztendők hagyták rá örökségként, és ő kitartott mellette. Hallgatta az orgonaszót, bámulta a nőket, majd keresztet vetett, és megkezdte szokott sétáját a kirakatok előtt. Déltájban a Sörszanatórium pultjánál gulyást evett, sok kenyérrel, aztán hazament, és egyhuzamban aludt hétfő reggelig. így teltek az évek. De egy novemberi délután csodálatos dolog történt. A Lehel piacon hurkát vásárolt vacsorára, amikor a bakancsára pottyant egy csomag.- Szűzanyám! - kiáltott egy lány, és csak nézte a sárba süppedt szalámit. Ekkor ő zavartan köhintett, és azt mondta: — No, nagyobb baj is történt már Mohácsnál.. . — Az Mohácsnál volt, szakikám — válaszolta bosszúsan a lány. — Lőttek a vacsorámnak! Elindultak a szemerkélő esőben, és nem bírta levenni tekintetét a lányról, mert ő ilyen szépet még sohasem látott, és váratlanul megszólalt: — Meghívnám az Ilkovicshoz ... — aztán megijedt a bátorságától, és félénken hozzátette: —, ha meg nem sérteném. . . — Mondja, nem nős ember maga? — Én? - tiltakozott boldogan. — Már mit is gondol rólam. Botjúpörköltet ettek kovászos uborkával, meg linzersüteményt is. Kinyitotta a nadrágján az első gombot, és felkönyökölt az asztalra. — Tudja, milyen ember vagyon én? Megkérdezheti. Ha én ráverem a melót, jöhet mindenki a hátamra púpnak! — Mi a mestersége? — mosolygott a lány. Hátradőlt a széken. — Univerzál szerelő. — De, hogy a lány nem szólt semmit, könnyedén hozzátette —: Benzin-, Diesel-, istennyila-motorja, nálam nem érdekes. — És a pénz ? — A borítékban van! Nálam a normás sem érdekes. A harmadik féldeci után betúrt a hajába. — Voltál már szerelmes? — Minden héten! — kacagott a lány. Sokáig nem szólalt meg. A pincér megint hozta a rumokat. — A szerelem, az nem vicc — mondta aztán szigorúan. — Maga honnan tudja? Megint hallgattak. — Meg a gyerek, a család. . . az sem . . . — Igen — hagyta rá a lány. — Mert én megrakom a cserépkályhát, este, mikor hazamegy az ember, meleg minden csempe. Az ember odatámasztja a hátát. .. — Az jó. — Meg nyáron a cseresznye, eper meg szilva . .. Húsz üveggel is el lehet tenni ... Az ember csak előszedi, aztán eszik ... — Ha pénze van — koccintott a lány. Ittak. — Az ember tud spórolni. . . — Igyunk még — csillant a lány szeme. — Maga nagyon rendes ember . . . És gyengéden megsimította a férfi széles kezét. A pincér, amikor letette a féldeciket, elmosolyodott az esetlen kézcsókon. — Van valakid ? — Égen-földön senkim. Csak lötyögök a világban szólt halkan a lány és fölemelte a poharát. — Egészségünkre! — Két ember az nincs egyedül. Az isten mindig tudja mit akar ... . — A lakás, az nagyon nehéz — sóhajtott a lány. — Hol laksz? — Messze. . . nagyon messze — válaszolt bizonytalanul a lány. - Egyedül egy szobában ... — Társbérletet, azt lehet venni. Azt mondják, kétezer forint. — Kétezer forint? — Kétezer forint! — buggyant ki a lányból a nevetés. — Az van! — ütött a mellére, és szerényen hozzátette: — az ember tud spórolni.. . Jegygyűrű is kell, meg valami bútor, ágynemű... Szédült szemmel nézte a lány nagy, barna szemét. — Van egy kis kápolna, a kölcsönzőből hozunk fehér ruhát meg koszorút is . . . — És te? — bújt hozzá a lány. — Én a barna ünneplőben. . . aztán veszünk egy nagy tortát, és otthon megesszük. . . — Hát így akar majd maga spórolni? Akkor ő nevetett, és hatalmas boldogságában öt forint borravalót adott a pincérnek. Karonfogva egymást, lassan mentek a Lehel utcán. Az Élmunkás-hídnál, a gyorsfényképész parányi kőháza mögött, ahol a sápadt lámpa fénye sem tudott kíváncsiskodni, a lány megállt. Két tenyerébe fogta a férfi sovány arcát, nézte sokáig, majd átfogta kaijával a nyakát, és hosszan megcsókolta. Ö reszketve ölelte magához a lányt, az pedig mint fészket talált madár bújt meg a mellén, és gyermekként nevetett. Aztán kibontotta magát az ölelésből, és megsimította a férfi haját. — Menj, késő van már... holnap korán kelünk.. Aludj jól, és álmodj szépeket. . . Ott, a mozinál! — mutatott a túloldalra. — Abban a kis cukrászdában várlak délután . . . Alit, és nézte a lányt, amint átfutott az úttesten, aztán, hogy a gyümölcsösbódék között a cipő kopogása is elhalt, elindult hazafelé. A Nyugatinál vette csak észre, hogy eltűnt a tárcája. Kapkodott a melléhez, kiforgatta minden zsebét, de már nem lelte sehol. Szennyes, szürke novemberi hajnalon bolyongott az utcákon. Azott lódenje súlyos volt, mint a sár, gyér haja az arcába lógott, és rémült szemmel kereste a vigasztalan égen meg a pocsolyákban is elveszett boldogságát. Két héten át, végtelen délutánokon a cukrászdában ült. Aztán többé nem ment el. Mostanában gyakran jár be részegen. A szereidében mindenki tudja róla, hogy szótlan, goromba ember, és senki sem törődik vele. Csak a régi heccet sajnálják. Mert akármilyen munkalapot kap, bujkál tovább a kocsik alatt, hajladozik a motorok felett, és nem szól egyetlen szót sem. És ezt a szerelők végképp nem értik.
