Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)
1971-10-14 / 39. szám
Thursday, Oct. 14, 1971 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 BÖLCSEK MOSOLYA RÉVÉSZ TIBOR ROVATA Lev Tolsztoj gyűlölte a rossz Írókat. Egyszer ezt mondta: — Ha én király volnék, törvényt hoznék, melynek értelmében az az iró, aki csak egyszer is rosszul alkalmaz egy szót, huszonöt botot kapna s azután tilos volna Írnia. Makszim Gorkij, aki éppen jelen volt ennél a kijelentésnél, közbeszólt: — Hát az írás szabadsága ? Tolsztoj felemelte a hangját, s úgy felelte: — Imi - azt szabad. De csak jól szabad irni! . . . • Ernest Hemingway, a Nobel-dijas amerikai iró egy szinházi bemutatón jelent meg. A közepes színvonalú első felvonás után el akarta hagyni a színházat. — De Ernest, ezt nem tehetjük meg, hiszen szabadjegyet kaptunk - próbálta visszatartani egyik barátja. Hemingway újra leült. Alig folyt azonban néhány perce a második felvonás, Hemingway türelmetlenül ismét felállt. — Most meg hova megy? - kérdezte tőle barátja, mire az iró csendesen igy felelt: — A pénztárhoz . . . megveszem a jegyeket. . . # Egy fiatalember kereste fel G. B. Shawt, és elmondotta, hogy eredetileg orvosnak készült, de orvosi tanulmányait abbahagyta, mert ő is iró akar lenni, lévén az a meggyőződése, hogy ezzel többet használhat az emberiségnek. Tla’ez a cet vezérli, akkor nem szükséges ft-óvá lennie - vetekedett Shaw. — Hogy értsem ezt ? - kérdezte az ifjú. — Hisz maga, kedves barátom - szögezte le Shaw-, máris felbecsülhetetlen szolgálatot tett az emberiségnek, amikor abbahagyta orvosi tanulmányait. • Charles Dickens a neves angol iró jelmezes estélyre volt hivatalos, amelyen mindenki Walter Scott valamelyik hősének alakjában jelent meg. A vár- urnök, lovagok és apródok szinpompás társaságában csak egyetlen vendég viselt modern ruhát: Dickens A házigazdát bántotta ez a kirívó ellentét, tapintatosan figyelmeztetni akarta tehát az Írót mulasztására, és tréfásan megkérdezte tőle: — Scott melyik regényalakját ábrázolja? Dickens mosolyogva mondta: — Ugye nem találja ki ? A házigazda kénytelen volt bevallani: — Nem . . . igazán nem . . . — Nos - felelte Dickens - , en a nyájas olvasó vagyok, akit Scott regényeiben oly gyakran megszólít . . . Tristan Bemard francia iró előtt egy vallásos ember Lázár feltámasztásáról beszélt, és sajnálkozva jegyezte meg: — A mi időnkben nem lehet többé látni, hogy egy halott kikeljen sírjából. — Nem bizony - felelte az iró -, az orvostudomány ma már nagyon előrehaladott. . . Walt Whitman amerikai költő egy társaságban együtt volt egy hires bankárral. A bankár rendkívül büszke volt vadonatúj úvegszemére, amely — szerin KÖNYVSZEMLE "ALFA” EGY UJ CSILLAG (Bálint Imre regénye, Fischer, Wien.) Micsoda könyv ez? Az első oldalon mosolyog az ember. Az ujnevü eddig ismeretlen iró mintha kissé naivul mutatná be figuráit, a vidéki ripacs népséget; mintha most próbálná ki először tollát, úgy látszik nem tudja, hogy a szineket tompitani illik, s hogy megmosolyogtató ha egy figurát Túrónak hivnak. Ejnye na, bosszankodik az ember — micsoda fura, majdnem félszeg közvetlenség ez. Ez az ember még nem látta nyomtatásban a betűit, amiket ily nyegle gondatlansággal vet papírra. Ez a fesztelenség, ez a komázás legalább is furcsa. Mintha túlközel engedné magához az olvasót, mintha ingujjban írna, gondolja az ember a tizedik lapon. Valamikor nagyon régen Írtak igy; tényleg igaz, valamikor közvetlenebb volt az iró, s kevésbé tet- szelgett a maga méltóságában. Hová jutunk igy?' kérdezi az ember a huszadik oldalon, amikor egy hirtelen zökkenővel befejeződik a vidéki epizód, de már sok idő nem marad a kérdezösködésre, mert az iró szárnyrakap s az olvasó, aki eddig bi- rálgatott, méricsélt, most már tehetetlen rabja az iró akaratának. Lélekzetfojtott figyelemmel, hideg verejtékező magáraismeréssel olvassa tovább, a szavak szivén ütik. Az iró történetszövő fantáziája brilliáns, az egyes epizódok valóságos remek-művek, s a száznegyedik oldalon, mikor a történet befejeződik, az olvasó azzal az érzéssel teszi le a könyvet, hogy a purgatoriumból került ki. S ha már értékelni akár, kijelentheti azt is, hogy ennél izgatóbb, keményebben irt és művészileg tökéletesebb magyar könyv évek óta nem került a szeme elé. Es most már nagyonis érdeklődünk a könyv szerzője iránt. Ki ez a Bálint Imre, akinek nevét most látjuk először s aki ily vad erővel tör be a kissé tespedő új magyar irodalomba? Senki sem ismeri körölöttünk. Neve nem mond semmit. Fischer a kiadója, akit megkérdeztünk Bálint felöl, maga is csak annyit tud, amennyit a szerző kéziratához csatolt levelében közöl magáról, hogy Amerikában él, foglalkozása mint regénye hősének; a piktura s templomi falfestményekkel tartja fönn magát. Ez a könyv az Alfa, első része egy ciklusnak, melyet Béta és Gamma című megírandó regényei tesznek teljessé. Három regény egy nagy önleszámolás művészi ábrázolása lesz. (Béta, amint azóta megtudtuk, már elkészült és útban van Bécs felé, ahol természetesen az Alfa nagy sikerére való tekintettel, azonnal nyomdába kerül.) Alfa a naivitás, a művészi primitívség, az e világban tisztán meg nem őrizhető lelki szüzesség tragédiája. A könyv hőse magyar titán, egy igazi paraszt zseni, aki magába szijja'a modern kultúrát, de annak züllött immoralitását és dekadenciáját egészséges gyomra megemészteni nem tudja. Egy örökös kérdező, akit a részletek nem elégítenek ki, aki az egészre megy és egy szerencsétlen életsoru ember, aki kemény daccal állja a táncot és nem nyugtatja meg magát holmi mennyei és keresztény vigasztalásokkal. Egy pogány napimádó, egy fanatikus életbolond tragédiája. Sok tekintetben tipikusan magyar tragédia. A könyv univerzális érzései ellenére is első sorban magyar könyv. Mint irodalmi mü Szabó Dezső Elsodort falujához áll legközelebb, s nemcsak azért, mert Alfa lényegesebb fejezetei a világháború gonosz mentalitását ábrázolják meg. A hős, épp úgy, mint a regény belső atmoszférája hasonlít Szabó Dezső kipattanásig feszült, mindig szexualitással telt, sugár melegü forró világához. De ez a hasonlóság nem irodalmi természetű s egészen bizonyos, hogy Bálint Imre nem köszönhet semmit Szabó Dezső könyveinek. Mert mig Szabó regénye egy kolosszálisra dagadt pleonizmus, Bálint könyve majdnem a tömörségig összeszoritott mondanivalóju. A két művésznek csak a temperamentuma hasonlít egymáshoz. Mert Szabó Dezsőnél a regény alapintuiciója mindig a határtalan énkultusz, az Ady nyomán elég helytelenül beállított magagög. Bálint Alfájának az éntudat a legkinzóbb burok, az igazi sátáncsuha s a regény egész vergődése arra való, hogy a hős ebből a csaláncsuhából valahogy kitépje magát. Csak Strindberg látta ily javíthatatlan rossznak, ilyen menthetetlenül esendőnek az emberi lelket Alfa előtt. Igen, Strindberg nevét kell említeni ennek az új írónak a megérkezésénél. Strindberg volt ilyen kegyetlen magához. Strindberg első önvallomása jelenthette azt, amit Alfa vallomásai jelentenek a háború utáni generációnak. Strindberg tudott ilyen merészen szókimondó lenni ott, ahol a szókimondás nem csak merészség, hanem elsősorban morális kötelesség, kiszabadítani magunkat a szép hitek bünpalástolö hazugságai alól. Strindberg mert naiv lenni, primitiv és müvészietlen ott, ahol kellett s nem szégyelte a könnyeket ott, ahol nem, nem lehet mást, valóban nem lehet mást. És amit Strindberg, mert, tudott, azt tudja, nagyszerűen tudja ez az új magyar iró, ez a hallatlan morális zseni. Nem mondhatok mást, egy körülírással sem; a legnagyobb Ígéret, a legnagyobb erőpróba ez a könyv, az első igazán új könyv a háború utánban, az első vallásos magyar könyv, tiszta új, naiv és igazán primitiv, igazán művészeten túli művészet. Németh Andor a Reggel-ben — Bécs IIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII té — olyan tökéletesen sikerült, hogy senki sem különböztethette meg valódi szemétől. Beszélgetés közben a bankár tréfásan megkérdezte a költőtől: — Nos, uram, eltalálná-e, hogy melyik szemem van üvegből ? Whitman gondolkodás után rávágta: — Egyszerű a kérdés, uram. A bal szeme! A múszemű bankár meglepődve nézett rá: — Csodálatos ! Es mondja, uram, miből állapította ezt meg ? Whitman a bankár felé fordulva igy szólt: — Hogy miből ? Nos, észrevettem, hogy a bal szeméből annyi jóság sugárzik ! . . . *
