Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)
1971-07-22 / 27. szám
Thursday, July 22, 1971 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 5 i^MNOVELLM Gyomoridegesség p1 gy évvel ezelőtt majdnem gyo- morfekélyt kaptam. Az orvosom szerint azért, mert mindent magamba fojuv. , “s ez a gyomromra ment. Mint a legtöbb ^-'erikái férfinak, nekem is az a legnagyobb problémám, nem tudom, hol tombolhatnám ki magam? Látszólag én vagyok a legnyugodtabb és a legkiegyensúlyozottabb ember a földön, de ez csak a látszat, belül nagyon ideges vagyok. — Ha valamiért feldühödik — mondta az orvos —, ne tartsa vissza magát!... Törjön ki! Mindannyiunk- bain van agresszivitás, ezt nem kell szégyellnie... S ne legyen mindig rendes fiú... Ha időnként nem nyitja meg a szelepeket, könnyen gyomor- iekélyt kaphat! Aznap este, mikor hazatértem a hivatalomból, azzal az eltökélt szándékkal léptem be az ajtón, hogy szigorúan betartom az orvosi utasításokat. A feleségem — szokása szerint — kijött elém, és megcsókolt. — Mondd, mi a frásznak kell mindig osókolódznod, ha megjövök abból az átkozott melóból? #— szóltam rá ingerülten. — Hogy érted ezt? — hebegte a feleségem. — Nézd, már elég régóta vagyunk házasok... Minek ez a folytonos csó- kolódzás? A feleségem lassan elvörösödött. — Bocsáss meg ... Nem tudtam, hogy ez téged dühít... — Épp ez a baj ebben a házban, itt senki nem tud semmit — üvöltöttem torkom szakadtából. — Valószínűleg arról sem tudsz, hogy nekem agresz- szív ösztöneim vannak! — Ki mondta, hogy nincsenek? — mondta feleségem, aztán kiment a konyhába, jó erősen becsapva maga után az ajtót. . Egy óra múlva vacsoráztunk. — Apu, légy szíves, add ide a krumplit — kérte a kilencéves fiam. — Hogy mersz* engem félbeszakítani?! — ordítottam rá. — Csak azt mondtam, hogy légy szíves, add ide a krumplit... — Hagyd békén azt a gyereket! — figyelmeztetett a feleségem. — Elegem volt — ordítottam —, elegem volt abból, hogy mindig ón legyek a jó fiú, akivel mindent lehet csinálni! Ez a kölyök ma krumplit kér, de holnap pénzt fog kérni, aztán lányokkal fog járni, és lehet, hogy holnapután cigarettázni és inni fog. Vagyis elindul a züllés útján. Ezt valakinek meg kell akadályozni! Egyszer majd még megköszöni nekem, hogy nem adtam oda neki a krumplit! Vacsora után becsöngetett az újságos fiú. — Mit akarsz? — mordultam rá. — Az újságpénzt. — Nincs pénzem! — kiáltottam a képébe, és bevágtam előtte az ajtót. Kisvártatva ismét csengettek. Az újságos fiú volt a papájával. — Miért nem fizeti ki a gyereknek azt, ami jár? — Miért nem mondta meg értelmesen, hogy mit akar? Ügy látszik, épp olyan gyáva, mint az apukája! — Gyáva? Jöjjön ki a folyosóra, majd meglátjuk, hogy ki a gyáva! — Nem jövök. Nem verekszem egy olyan apával, akinek egy ilyen mamlasz fia van! Az est hátralevő részében is szabadjára engedtem agresszív érzelmeimet. Jól megmondtam a magamét az anyósomnak, aztán a szomszédnak is beolvastam, aki a Vöröskeresztnek akart gyűjteni. Másnap felhívtam az orvost. — Nekem ebből elég volt! — Miért, mi történt? — kérdezte a doktor. — Mi történt? A fiam világgá ment, a feleségem épp most csomagol, ezentúl nem hozzák házhoz az újságot, az újságos fiú apja megesküdött, hogy szétveri a pofámat, a szomszédok nem állnak velem szóba, az anyósom ideköltözik hozzám, mert félti tőlem az unokáit, és a nevemet felírták a lakónegyed szégyen táblájára, mert egy fityinget sem adtam a Vöröskeresztnek. — Értem — mondta az orvos. — Akkor inkább próbálkozzék meg a golfozással... Csak néhány perc múlva tudtam kinyögni: — És ezt csak most mondja? (Angolból fordította: Raáb György) Képrablás — magyar módra A -Bim-Bam« presszóban találkoztam festőművész ismerősömmel, Bélával. Izgatott volt, sápadt, szemei lázban égtek. — Te kellesz most nekem! — mondta. — Barátom vagy? — Igen. — Testi-lelki? — Igen. — Tűzbe mennél értem? — Nem. — De kisebb szívességre hajlandó vagy? — Konkrétan miről van szó? Béla lehalkította a hangját. — Ma éjszaka mi ketten ellopunk egy képet a Máler- kiállítási csarnokból! — Ej, de bosszantó, pont ma éjszaka nem érek rá. — Miért, mit csinálsz ma éjszaka? — Alszom. Belemarkolt a vállamba. — Ide figyelj, ember, a jövőmről van szó! — Nekem is. Lopásért bedutyiznak. — Ugyan, a saját képemet hozzuk el, tudod, amelyiknek ►►Akt, kelkáposztával- a címe. Olyan látszatot keltünk, mintha igazi rablás történt volna. Ötödik napja, hogy megnyílt a kiállítás, de a kritikában sehol sem említenek, egyszerűen nem vettek róla tudomást, még annyit sem írtak, hogy fejlődésemnek új szakaszába léptem, amit pedig mindenki másról megállapítottak. — Arra gondolsz, hogyha elcsórjuk a festményedet, felfigyel rád a sajtó, az ország? — Pontosan. Ez rangot ad. A képrablók a legjobb műértők. Nos? Mit szépítsem, rávett a bűnre. Éjjel álkulccsal behatoltunk a Máler-terembe, pompásan ment minden, kivágtuk a keretből az aktot a kelkáposztával, összecsavartuk a vásznat, az ujjlenyomatokat letöröltük, nyomás kifelé, amikor váratlanul erős fényű zseblámpa világított a szemünkbe. Megtorpantunk. — Kicsodák maguk? — rivallt ránk az éjjeliőr, mert ő csípett el bennünket. — Hallja, mit dugdos maga a kabátja alá? Kirántotta Béla kezéből a tekercset, kigöngyölítette, hosszasan nézegette, aztán ismét az arcunkba világított. — A képkeret nem sérült meg? — Nem — suttogta Béla —, nekünk csak a festmény kellett. Az éjjeliőr összecsavarta, visszaadta a vásznat. — Na, itt van, vigyék. És máskor törüljék meg rendesen a cipőjüket, összesározták nekem az egész parkettát! Azoknak, kik a legmélyéid) bókokkal közelednek hozzád, legkcvésbbé liigy; ők vagy ostobák vagy gonoszak. A valódi nemeslelkű ember a mások iránti tiszteletének nyilvánításában is sajátos illemmel szokott eljárni; másokat tisztelvén, önmagát le nem alaesonyítja. • • • Mr. Oké zavarba jött... \imél rövidebb időt tölt el egy honfitársunk Amerikában, annál jobban elfelejti édes anyanyelvűnket. Ismertem egy Oklahomában született magyar nőt, úgy beszélte a nyelvünket, mint Arany János, viszont Elemér barátom, aki csupán három hetet töltött az*XTjvilágban világkiállítás ürügye alatt, mint tökéletes jenki érkezett haza. — Heto boy — csatakiáltással üdvözölt egy körúti vendéglőben, ahová ebédre hivott meg, illetve »lancs«-ra, ahogy az étkezést nevezte. Minden mondatát >*wett~ szóval kezdte, mint Eisenhower annak idején sajtófogadásain, idönyerés céljából. Helyet foglaltunk a teraszon, befutott az italos és kérdezte óhajtunk-e sönrt. — Oké — felelt Elemér, majd jó hangosan, hogy mindenki hallja utána kiáltott »thank you so much- — amúgy jó ameri- kaiasan. — Szólíts engem Bob-nak — mondotta váratlanul és tizonnal meg is indokolta: — Nálunk az Államokban nehezen tudják kiejteni az Elemér nevet. Angol nyelvű étlap tanulmányozásába kezdett. Közben politikai enunciációt is tett: — Goldwatemek nincs nálunk csénsze! Böngészte, böngészte az ételsort, de csak nem talált ínyére valót. Hozzám fordult: — Valami jó óhazai specialitást szeretnék enni. Mondd kérlek, hogy hívják magyarul azt az izé ... birkapaprikást? — Most mondtad: birkapaprikásnak. De hogy hívják angolul? Zavarba jött. — Csak nem gondolod, hogy a Jueszé-ben birkapaprikást esznek!? — Tegyük fel. Képzeld el, künn vagyunk mind a ketten és én meghívlak téged a Waldorf- Astoriába birkapaprikásra. Kitért a kérdés lényege alól: — Ott engem mindenki ismer. Nem kompromittálhatsz ilyesmivel.. Mesélj inkább nekem egy jó pesti sztorit, afféle hazai jo- ke-ot. Lehet régi is, hiszen olyan sokáig távol voltam! — Yes! — üvöltöttem fitogtatva nagyszerű angol tudásomat és elmeséltem az ideillö történetet. A harmincas évek kedves jellemazinésze arról volt nevezetes, hogy minden szerepébe tökéletesen beleélte magát. Amikor angol királyt alakított egy történelmi drámában, a függöny legördülte után is gőgösen viselkedett, senkivel nem állt szóba, még a hitelezőivel sem. A Szent Johannában püspököt játszott, majd a művészklubban is ájtatosan dörzsölte a kezét. Művészünk két hónapos amerikai turné-szerződést kapott, ahonnan diadalmasan tért vissza. Újságírók, barátok, rokonok várták a Keleti pályaudvaron, közte idős édesanyja, aki a helyzethez méltó zokogással fogadta hónapok óta nem látott fiát. A tetőtől talpig amerikai öltözékbe burkolt színész, amikor meglátta az anyját, nagyot rikoltott: »Hello!!« Itt megtorpant ... erősen gondolkozott, majd mint aki megtalálta végre az agyából .kiesett idegen szót, boldogan kiáltott fel: »Hello... mama!!«-- Stella Adorján
