Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)

1971-09-23 / 36. szám

Thursday, Sep. 23. 1971

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

Szitási Ferenc:

Vasárnap egész nap valami furcsa forrásból táplálkozó undort érzett. Mintha a négy év minden napja a mellén lógna összetapadva, amelyeket sehogyan sem tud megérteni. Nehéznek érezte ujjai kozott a cigarettát is, amely a szeme és a világ közé sűrű füstködöt vont.

A szobában ült. Farkasszemet nézett a bútorokkal. Haragudott most rájuk, mert úgy érezte, hogy fojtogató a közéjük rekedt csend. Mintha csak láthatatlan pókok serege kötné őket össze ezüst szálakkal.

Hosszú, érzéki ujjai görcsösen markolták a fotel karfáját, körmén a lakk, mint sima víztükör, csillogott. Szőke haja, mint a szomorúfűz sűrű, lehajló vesszői lógott megérintve szögletes vállait, s elől, a homlokán berzenkedő szemöldököket. Arca kerek volt, mint a Hold, meg olyan sápadt is, csak nagy fekete szeme égett. Volt benne valami érthetetlen tűz, melynek lobogása felszította az orra körüli szeplőcsillagok homokszemeit.

* * *

Négy évvel ezelőtt, anyja temetésén ismerkedett meg Jenővel. A temető a folyó mellett volt. A tuja- fákon hódarabok lógtak, fehérre meszelték a sirhal- mokat meg a kereszteket is. Minden fehér volt, mint a halottak homloka, csak a halottasház falai világítottak sárgán, mint a gyertyák viaszhúsa. A gyülekezet hamar szétoszlott. A hideg összezárta a megmegnyíló ajkakat, s az arcokra keményítette a legördülő könnyeket is.

ö maradt legutoljára a sírnál. Nézte anyját, ki a nagy, barna rögök ölelésében pihen, s magára gondolt. Akárhogy is szerette anyját, nem szeretett volna cserélni vele. ö élni akar, élni . . . hiszen fiatal. Mellében tizennyolc év tavasza zokogta a fájdalmakat.

Már alkonyodott, amikor elindult hazafelé. Úgy érezte, hogy a szíve helyén mély árok keletkezett, melyben az alkony leszálló hamuját lapátolják nagy fekete kezeikkel a fejetlen szörnyek.

Jenővel a temetőkapunál találkozott. Magas, erőteljes fiú volt, orra kissé előre nyúlt, széles szája, mint a folyót összezáró partok, furcsán, felfelé törve vonult az ajkak között.

Megállt Ida előtt. Szemével a lány arcát fürkészte.

— Szegény anyád — mondta bátortalanul.

— Eltemettük - sóhajtotta a lány.

— Hazakísérlek.

Csendben ballagtak. Az út kemény teste tompán kopogott lábuk alatt. A fák hallgattak. A csonka ágvonók ijedten bámultak az éles levegőbe. Ida apjára gondolt, akit alig ismert. A koncentrációs táborból hazakerült, de tüdőbajából már nem tudták kigyógyítani. Három éves volt, amikor meghalt az apja. S most itt van egyedül, se apja, se anyja . ..

— Az ember csak addig élhet igazán, amíg szeret. A temetések belőlünk is elhantoltak valamit - gondolta.

— Mihez kezdesz? — kérdezte Jenő.

— Nem tudom.

Hallgattak.

— Talán elmegyek a városba, gyárba dolgozni — mondta Ida szepegve.

— Üresen marad a ház.

— Az úgy sem érzi az emberek keserűségét.

Jenő érezte, hogy Idában összetört valami.

Közben a kapuhoz értek. A piros vaskaput apró

fagykristályok lepték be, amelyek szinte világítottak az egyre sűrűsödő homályban.

Ida nagyon egyedül érezte magát, nem tudta, hogy mihez kezdjen. Ha bemegy, egyedül marad a szobával, az ásító bútorokkal, a szótlan, zokogó magányával.

— Gyere be, iszunk valamit. Amikor kimondta, már meg is bánta, hogy ő hívja a fiút.

Begyújtottak. A meleg hamar szétáradt a szobában. Érezték a fa illatát. Ida odahúzódott a kályha elé. Szemében vibrált a kályha lángja. Ágaskodtak, majd visszalanyhadtak a karcsú fűzbokrok.

A fiú ült szótlanul, mintha a szoba bútorzatának tartozéka lenne. Bámulta a falon a lány képét. Élesedtek és azután elmosódtak benne a lány alakjának vonalai. Eggyévált a fallal a kép, majd nagy erővel emelkedett ki a sima mozdulatlanságból.

Ittak.

— Ida, én sajnállak.

A lány hallgatott. Lehunyta könnymarta szemét, amely alól csillogó könnycsepp buggyant ki. Jenő odatette székét Ida mellé. Nagy, puha tenyerével letörölte a lány könnyét. A lány felnyitotta barna szemét, és Jenőre nézett. Fejét a fiú felé billentette úgy, hogy haja ráhullott Jenő arcára.

Jenő arra gondolt, lehet, hogy szereti a lányt.

— Itt maradok nálad, hogy ne félj — mondta Jenő.

— Nem szabad — mondta Ida —, ezt anyám sem engedné.

— S ha szeretlek, akkor sem ?

— Akkor sem !

A fiú és a lány keze megérintette egymást. Jenő a lány keblét nézte, amint szaporán emelkedik. Mintha két megszületni készülő alma mocorogna a fekete blúz alatt.

— Én nagyon szerettem őt — tört ki a lányból a zokogás. Ö jelentette nekem a világot, s most itthagyott kegyetlenül. Sohasem hittem, hogy meg fog halni.

— Hiszen nem halt meg — vigasztalta őt Jenő —, te folytatod őt.

Jenő odaszorította arcát a lányéhoz. Az nem védekezett. Érezte a lány nedves bőrét, halántékának lüktetését, s ez felszította érzelmeit.

— Ne sírj, a feleségem leszel.

Ida hátradőlt a székről, ajka szétnyílt. A fiú megölelte őt. Orruk majdnem összeért.

Jenő érezte, hogy szereti a lányt, Ida pedig fásult ájultságban hagyta, hogy a forró férfiajkak játszanak érzéseivel.

A folyó megáradt. Szürkén habozott a víz, partra mosta a barna gallyakat, az apró bogarakat. Ida a folyópartot nézte. Fájt benne a tél és a tavasz halála. Szerette ezeket az évszakokat. Tudta, hogy Jenő szereti őt. Ez megnyugtatta. Jenő mindennap ott volt nála. Ez értelmet adott a lány életének. Ekkor már több mint három éve együtt jártak.

Szerette a fiú játékosságát.

— Nézd, a bogárkoporsók — mondta a fiú.

— Mintha úszni is tudnának — tette hozzá Ida.

— Nyáron a kövek is fehérek, mert tiszták, mint a szerelem.

— Ilyen fehér a mi szerelmünk is ? — kérdezte Ida.

— Azt hiszem,igen.

Aztán csókolóztak, és nézték a partok ölelését, hallgatták a nyár muzsikáját, s érezték, hogy szét- választhatatlanok . . .

* * *

Ida csak ült. Várta ezt a vasárnapot, pedig haragudott az ünnepekre, mert az utóbbi időben olyan kegyetlenek hozzá. Csak a szoba tárgyai lengik körül őt. Egyedül érzi magát. Jenő már három hónapja nem volt nála. Pedig nagyon várja őt. Talán tudja is, hogy nem fog jönni, öt már könnyen eltemeti: könny nélkül. S elmondja majd a kisfiának is, hogy milyen szépek voltak a temető tujafái, amikor megismerkedett az apjával. Érezte, hogy sokat fog beszélni az anyjáról is . , .

Csak az élet ne lenne olyan kegyetlen, hogy sírni hagyja az embert ! Ugye, anyám ?

CENT HLOZNÍK: Varrogató nő.