Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)
1971-09-09 / 34. szám
Thursday, Sep. 9. 1971 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD AMBRUS ZOLTÁN: # # ■. _ A cirkusz tetőzetéről trapézek lógtak le, olyan magasságban, hogy az embernek borsódzott a háta, ha arra gondolt: micsoda szédülés fogna el azt, akinek odafenn kellene ülnie, a legmagasabban levő trapézek valamelyikén, görcsösen szorongatva a trapéz két kötelét, s percekig hiába várva, hogy mikor hozzák már a szabaditó létrát?!... A trapézek alatt és között könnyedén rezgő sodronyok girlandozták a tetőt; ezekhez az alacsonyabbra lenyúló trapézről lehetett feljutni, ahová vonalnyi vékonyságú s negyedkörben fölfelé kanyarodó ut vezetett: az egyik oszlop arbocrudjárol1 a tetőzethez fűződő kötél. A porond fölött a függő- ágyaknál nem sokkal szélesebb sodronyháló volt kifeszitve; szerencsétlenség esetén ennek kellett felfognia a levegő tornászát, ha ugyan a művész véletlenül beléje esik és nem csak közel hozzá, a porondra. A közönség izgatottan várta a mutatványt. Mi lehetne érdekesebb, az idegeket kellemesebben, erősebben ostorozó valami, mint: látni, hogyan küzd egy hozzánk hasonló nyomorult féreg hosszú perceken át az életért, minden mozdulatával, izmainak minden rezdületével, idegszálainak minden legcsekélyebb munkájával a halál ellen harcolva, mert hiszen elég egy hibás, egy rosszul kiszámított moccanás, egy önkéntelen reflexmozdulat, csupán annyi izgatottság, amennyi odalenn mindenkit elfogott, és már kitöri a nyakát? Páratlan izgalom ez, olyan gyönyörűség, amelyet az ember az istenektől lopott, mert van-e valami, ami inkább isteni eredetű, mint kíváncsisággal nézni a nálunk nyomorultabb embernek, a nálunk alsóbbrendű lények életért való kinos vergődését?! Minden arcon a kéjes borzongás kifejezése ült. Ha tudták volna, hogy ez a nyomorult ember, ez az alsóbbrendű lény, aki a halál veszedelmével mulattatja őket, hirtelen meg fog örülni odafenn, abban a pillanatban, amikor teste egész súlyával himbálózik a fejők felett, ott a legmagasabb trapézen! A kötéltáncos megjelent, es csókot intett a közönségnek. A hagyományos illedelem kívánja igy. A közönség az űr. A levegő tornásza is a közönségből él, mint mindenki. Ha nincs közönség, nincs kenyér. És ha a levegő tornásza akárhogyan erőlködik, ha kificamítja a lábát, ha betöri az oldalbordáját, ha annyit ugrándozik, hogy örökre nyomorékká teszi magát — akkor sincs kenyér. — Isteni közönség, imádlak!... és csókolom a talpadat, mert eltartasz, mint hü kutyádat! — ezt mondta a köteles formában eljátszott csók, amelyet a hagyomány és a megszokás parancsolt rá. Hanem ez volt az utolsó rendes mozdulata. Mialatt felszökött az árbocra, véletlenül lepillantott a közönségre, amit még sohase tett, és meglátta a feléje bámészkodó arcokon a kéjes borzongás kifejezését, ami még sohase tűnt fel neki. És mert már az agya nem volt rendben, ezt gondolta: — Nini, hogyan lesik, hogy vajon nem töröm-e ki a nyakamat?! Vannak közöttük, akik szeretnék, ha véletlenül lezuhannék. Ilyet még nem láttak. Vágyódnak rá, hogy élményeik közé besorozhassanak egy ilyen jelenetet is, először a szokatlan mulatságért, s aztán, mert szeretnék elmondani, hogy láttak ilyet is. Tökéletes nyugalommal, tökéletes biztonsággal haladt tova a nyaktörő utón, úgy sétálva a sodronyon, mint más a bálteremben. De mig máskor csak a mozdulataira ügyelt, most egyébre gondolt: Tulajdonképpen szemtelenség, hogy olyan nyugodtan ülnek a helyükön! Mennyire biznak az ügyességemben! Vakmerő kockázattal számítanak a művészetemre; egészen rám bízzák, hogy nem esem a nyakukba! Vagy talán nem is az ügyességemre építenek, hanem abban bizakodnak, hogy éppen úgy ragaszkodom az élethez, mint ők! A megszokás egy biztos mozdulatával felkapott a legalsó trapézre, és igy szólt magában: — Pedig miért ragaszkodnám hozzá?! Majd, amint egy vakmerő lendülettel feljebb haladt a magasba, az alant mozgolódó apró fejek láttára, hirtelen úgy tetszett neki, mintha most az egyszer odalenn hagyta volna egész szomorú életét, mintha madártávlatból látná maga alatt ezt a szomorú életet, mintha innen a magasból egyszerre átfogná a szeme az alant hagyott múlt minden ese ményét, s mintha valami kísérteties világosságnál egyszerre látná mindazt a sok rosszat, amit valaha a többi ember okozott neki. Ebben az egy percben eszébe jutott mindaz, amit egy életen át a rosszlel- kuségtől szenvedett, az a temérdek rossz, amellyel az egész világ keserítette meg az életét, abban az időben, amikor még egy-két kedves lényért élni szeretett volna. Arra gondolt, hogy odalenn már nincsen senkije, akit szeretne, és hogy azoktól, akik még élnek, nem várhat egyebet, csak azt, amit eddig köszönhetett nekik: a rosszat. A tigrisszökésnek nevezett ugrással megkapta a legfelsőbb trapézt és fölpenderedett rá: a közönség tapsolt. Az ismerős, gyűlölt hangra a levegő tornászán kitört az őrület. A trapézen ülve, lenézett a tömegre, s abban a tébolyban, mely Néróból ily szavakat csalt ki: “Bár minden rómainak csak egyetlenegy feje volna, hogy egy csapással levághatnám!...” morogni kezdett: — Ha mindenkit agyontaposhatnék, aki valaha tiport rajtam, a nyakatokba ugornám! Ebben a pillanatban, ahogy gyűlölködő tekintete végigfutott a tömegen, az egyik páholyban egy magányosan ülő, vörös pofaszakállas urat pillantott meg, aki szinte hanyattdölve bámészkodott fel rá, s láthatóan élvezettel szemlélte a mutatványt. Megismerte ezt az urat, s olyan furcsa ordítást hallatott, hogy alant az istállószolgák összenéztek. 3. Megismerte ezt az urat. Hogyne ismerte volna meg! Ez az ur volt az, aki egy emlékezetes téli napra kitette őket a házából: őt és családját, a beteg feleségét meg a kisgyermekeit. Mi köze volt hozza, hogy ő családos ember, és hogy a felesége beteg?! Mit tartoznak rá szegény lakójának magánviszonyai?! Igaza volt ennek az urnák, mert ő akkor csakugyan nem tudta megfizetni a házbért, pedig már egy fél éve tartozott vele! A többi nem tartozott rá. Milyen rég volt ez! Milyen nagy ideje, hogy se a felesége, se a gyermekei nem élnek! Nem csoda, hogy ez az ur nem is sejti, kit tisztel meg a figyelmével, és hogy oly békésen dülöngél a széken! A levegő tornásza lepattant ültóhelyéböl, és a trapézba fogózva, himbálózni kezdett a szédítő magasságban. — Az ugrás nehéz — szólt magában. — Először is nehéz kikerülnöm a hálót, és minthogy nem ugorhatom egyenesen, különösen nehéz a célt eltalálni. Mindenesetre megkönnyíti a feladatot, hogy véletlenül senki sem ül a cél közelében: hanem azért nagyon pontosan ki kell számitanom nemcsak az útirányt, a lendületet is. Ez az ur odalenn nem szokott a biliárdon olyan nehéz lökéseket csinálni, mint amilyen nehéz ez az ugrás. A kartársaim közül senki sem tudná az előttem lévő problémát megoldani; magam sem állottam még nehezebb feladattal szemben. Hanem azért megcsinálom. Utoljára még megoldom a legnehezebbet, ami a művészetemtől telik. Most már olyan szédítő sebességgel himbálózott a magasban, hogy az emberek szorongani kezdtek. Egyszerre elkiáltotta magát: — Go on ! S a következő pillanatban egy soha nem látott halálugrással lecsapott a páholyban ülő urra. Mire a rémület kiáltása kitört, a magánosán néző és a levegő tornásza nem volt két különböző ember, csak egyazon hustömeg. Lőrincz Gyula rajza “Mintha dühöngve, hányirgerlön az rázná, könyörtelenül tagolva a szót: nem feledhetsz, nem menekülhetsz, — bárhova kerülj!” (Illyés Gyula: Nem menekülhetsz ) 2.
