Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-02-18 / 7. szám
Thursday, February 18,1971, AMERIKAI MAGYAR SZÖ — HUNGARIAN WORO 9 NOVELLÁK JCeih ej ^ nem kell talán különösképpen hivatkoznom arra, amit nyolc év alatt számtalan magánbeszélgetésben említettem, hogy ami a szemedet illeti, azt határozottan szépnek tartom. E véleményemet a mai napig szigorúan magánügyként kezeltem, utóvégre senkire nem tartozik szempilláid hosszúsága, tekinteteid sokfélesége, amelyekben négyszemközt gyönyörködnöm házasságlevelünk és polgári per- rendtartásunk följogosít. Szóba sem hoznám a nyilvánosság előtt a szemedet, kedves Feleségem, de számos aggasztó tünet és a hitvesi féltés most feledteti velem közismert diszkréciómat. Szorongó érzéseim akkor keletkeztek, amikor szemed alatt szelíd, de jól kivehető fekete foltok kezdtek mutatkozni. Eleinte azt hittem, hogy nem tudtad kialudni magad, vagy hogy túl sok gondot okoz neked kézirataim és ruhatáram rendbentartása. Tüstént megvizsgáltattalak tehát a legjobb doktorokkal, ám. ók nem találtak téged kimerültnek, sem betegnek, s tanácstalanul állottak a szemed körüli elszíneződések fölött. Fiatal korod és kiegyensúlyozott életmódod ellenére a fekete foltok nem múltak el, sőt szemhéjaid alól idővel szemed sarkáig terjeszkedtek, a halántékod felé mutató egyenes vonalban végződvén. Egy meleg nyári napon aztán észrevettem, hogy a foltok elmosódtak és szemed körül fekete por kavarog, mint országút fölött a zivatar forgószele. Apró, fekete koromszemcséket is láttam akkor az arcodon, és kérdeztem, hogy minek jártál nyáron a pincében, de te megnyugtattál, hogy nincs is pincénk. Nemsokkal ezután, valamelyik reggel, megláttam, hogy egy fekete ceruzával valamit írsz a szemed köré. Az arcodra volt írva az is, hogy nem örülsz fölfedezésemnek, biztos nem akartál zavarni azzal, hogy papírt kérsz. Aznap rengeteg papirt és füzetet hoztam haza, hogy legyen mire írnod, és ne kelljen a szemed alá följegyezned bizonyára fontos teendőidet. Már-már megszoktam a szénport ét a fekete csíkokat az arcodon — egyszer meg is lestelek, hogy nem jársz-e a TÜKER-hez kisegíteni? — amikor váratlanul kijelentetted, hogy fogytán a szemceruzád. így tudtam meg, hogy fested a szemedet, amit én annyira szerettem mindig, úgy, ahogy volt. Rögtön kifejtettem, hogy nem nézem jó szemmel ezt a szokást, és dőreségnek tartom, hogy a korszerű hadviselés korában te régimódi lövészárkokat alkalmazol a szemed alatt. Te erre megmagyaráztad, hogy most ez a divat, és azért van, hogy a szemet kihangsúlyozza. Én akkor elrészleteztem, hogy rengeteg hangsúlyozni valód lehet; hangsúlyozhatod hibáimat, hangsúlyozhatod, hogy sok a házimunka, vagy kevés a kosztpénz, de spéciéi a szemedet fölösleges hangsúlyozni. Ezután kijelentetted, kedvet Feleségem, hogy te igy tetszel magadnak. Egy hét hallgatás után megkérdeztem, hogy akkor miért viselsz napszemüveget? »Az más1« — mondtad türelmesen. Egy' hónap múlva a szemedbe mondtam, hogy nekem viszont nem tetszik igy a szemed, mire te vásároltál egy tubus szempillafestéket is. Nyeltem egyet, vártam egy negyedévet, aztán porig lesújtva közöltem veled, hogy olyan a szemed, mint egy gyászjelentés. Ekkor te. aki annyira csodálod a flámánd festők hóarcú madonnáit, s elítélsz minden erőszakot, csipesszel kiegyelted a szemöldöködet, mint a répát. Emiatt hat hónap múltán gyöngéd szemrehányással illettelek — cserébe te elmesélted, hogy előző udvarlód, az az undok Markó, akire semmiben sem kívánok hasonlítani, szintén a szemfestés miatt nytiggatott örökké. Ebben a pillanatban én e témát mindörökre töröltem csevegéseink napirendjéről. Csekély elégtételül Írtam hát e levelet, kedves Feleségem, hadd legyen ez a vereségem sanyarú vigasza. Téged meg, amikor most duzzogva lecsapod az újságot, vigasztaljon a tudat, hogy a női szépségápolás fejlődése nem állhat meg félúton. A száj, az arc, a haj, a köröm és a szem általános kifestése után eljö a nap, mikortól a fül, az orr és a térdkalács vonalát lehet majd színes festékkel »kihangsúlyozni«. De akkor én már, Kedves Feleségem, nem szólok egy szót sem ... Kapo« y Mikié« A fiú kedves esetlenséggel meghajolt a lány előtt és öt szál tűzpiros rózsát nyújtott át. Á lány tengerzöld szemében hálás mosoly fénylett, amikor átvette az illatos virágot. Gyengéden beleborzolt a fiú hajába, és kellemes, alt hangján megkérdezte: — Szeretsz még? | — Imádlak — felelte ■a fiú mély meggyőződéssel, és lopva megsimogatta a lány kezét. i — Hogy is kezdődött? Emlékszel? — kérdezte ábrándosán a szőke teremtés. — Persze hogy emlékszem. Lehet azt elfelejteni? Én megálltam a présgép mellett, és lehajoltam, mert leejtetted a franciakulcsot. — Akkor én megköszöntem, és azt mondtam, hogy nagyon udvarias vagy. — Aztán az első komolyabb beszélgetésünk. Mind a kettőnknek ordítania kellett, hogy túlharsogjuk a gépterem zaját. — Miről is ordítottunk az elején? — lehelte kedvesen a lány. — Zenéről, irodalomról, kosárlabdáról. — Aztán az első sétánk a központi raktárban. Amíg arra vártunk, hogy Zortvai szaktárs kiadja a gömbvasat. — Emlékszel, amikor először szorítottam meg a kezed az üzemi bizottsági előtti folyosón? — Lehet azt elfelejteni? — sóhajtott boldog emlékezéssel a lány. Majd így folytatta: — És hol mondtad először, hogy szeretsz? — Amikor a hengerelt acélt készítettük elő külföldi szállításra, és a főmérnök egy pillanatig félrenézett. — Azt hiszem, tévedsz. Akkor mondtad először, hogy szeretsz, amikor Dombui murizott, hogy mi vagyunk az oka, amiért megállt a szalag a gépműhelyben. — Lehet, hogy igazad van — nézett maga elé a fiú elgondolkodva. — És az első csókunk — mondta kissé elpirulva a lány. — Tavaly novemberben csókoltalak meg először, amikor hóvégi hajráztunk a svédországi szállítások miatt. A lány nagyot szippantott a rózsák illatából: — Lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, hogy még soha senki nem szeretett úgy engem a Timsó és Robbanómotorgyárban, mint te. — Imádlak, és mindennap imádni foglak a műszak végéig — suttogta gyengéden a fiú. — Tényleg. Egyszer, munka után, gyáron kívül nem találkozhatnánk? — kérdezte reménykedően a lány. A fiú kissé idegesen felelt: — Egyelőre nem szeretném lekötni magam. Na, szervusz! Reggel hétkor várlak a blokkoló óránál. Es könnyed búcsúcsókot váltottak. Lejárt a munkaidő... Galambos Szilveszter M ár regééi kezdődött Vizet melegítettem, mosakodni akartam, de még le sem vetkőztem, amikor megszólalt a telefon. Fekaptan a kagylót Halló — mondtam, s abban a pillanatban kifutott a tej a konyhában. Bocsánatot kértem a telefonálótól, berohantam a konyhába, lekaptam a gáznál a tejet és futottam vissza Kiderült, hogy Zosia telefonált. Csak azért hogy közölje: elsiettem a harisnyavásárlást, ő sokkal olcsóbban megvette volna. Elbúcsúztam Zosiától, kocogtam a fürdőszobába, de a víz már hideg volt Mit tehettem, megmosakodtam. Javában lubickoltam, amikor csöngetett a postás. Meztelenül, beszappanozva szakadtam ki az előszobába. A kulcsot nem találtam a zárban, kapkodva kerestem, miközben folyt rólam a szappanos víz. »Megyek már4“ — kiabáltam. Végül is a postás az ajtónyíláson dugta he a levelet Heia nagynénéro irt, hogy három hétre feljön hozzám. Akkor vettem csak észre; hogy az ajtó nem is volt kulcsa zárva, nyugodtan bejöhetett volna a postás. Megmosakodtam és fésülködni kezdtem. Nagyon siettem, de egy haj- tincs olyan rakoncátlanul elódalgott a többitől, hogy a világ minden kincséért sem tudtam elrendezni. A ruhámról leszakadt a gomb. Biztosi tótűvel tűztem össze, elhajlott Gombostűvel próbáltam — eltörött. Végre egy varrótűvel sikerült Egész nap döOcödte, szurfcélta a ha- «mm* A zsúfolt villamoson mögöttem egy nő állt és öklével egész idő alatt tolt előre, az előttem áöó bőröndős férfi pedig hátra. A hivatalban, ahol el kellett volna valamit intéznem, sokéig várakoztattak és megfájdult a fejem. Orvosság nélkül soha nem mozdulok ki otthonról, de most nem volt nálam. Kértem egy ismerős tisztviselőnőtől. »Por nélkül soha nem mozdulok ki otthonról, de sajnos, most nincs tálam« — mondta. Egy- óra múlva, amikor nem intézték el az ügyemet, már mehettem tovább. A postán akkor fogyott ki töltőtollamból a tinta, amikor már csak egyetlen szót kellett volna leírnom. A mehettem állótól kölcsönkértem egy pillanatra, hagy leírjam ezt a négy betűt. »Nagyon sajnálom — felelte az Siető —, de én elvből nem adom kölcsön a toliam.« Valaki mégis kölcsönadta Ekkor már olyan ideges voltam, hogy az »r< betűnél eltörtem a tollhegyet. Elkértem a károsult címét, hogy a tollat kijavítva juttassam d hozzá. Rohantam a megállóhoz. A villamos éppen indult, felugrottam, közben kificamodott a bakám. Ebben a pillanatban elromlott a motor, a villamos megállt. Rögvest javítani kezdték. Leszálltam; taxit kerestem. Az út közepén valami a szemembe esett, megtorpantam, hogy kivegyem, de nem találtam a zsebkendőmet. Ebben a pillanatban egy taxi elgázolt. — Péntek, tízenhannadika — suttogtam és elvesztettem eszméletemet. Pedig tizenkettedike volt, csütörtök. Eltévesztettem a dátumot és így az egész napi pech kárbaveszett Lengyelből fordította: Bába Mihály B arátom, aki kitűnően beszél angolul, nemrégen megismerkedett egy szép, vidám és független nővel, akit az isten is arra teremtett, hogy bearanyozza barátom magányos életét. A megismerkedésük, ha nem is a leghibátlanabb szokásjog szerint történt, mégsem lehet elítélendő: egy zenés étteremben kezdődött a beszélgetés közöttük, miután asztalszomszédságban ültek egymással, s a leány egy angol nyelvleckével bíbelődött, melyet a barátom később kikérdezett tőle, és szívesen gyakorolta vele a helyes kiejtést, egészen a záróráig. Jutka — néhány nap múlva én is megismertem őt — tiszteletre méltóan céltudatos, egyenes és nyílt lelkű nő volt, olyan, aki az életét a maga határozott elképzelései szerint élte és irányította. Az a jó barátságon túlmenő kapcsolat, ami barátom és Jutka között kialakult, a kölcsönös rokonszenv mellett a leánynak azzal a határozott elképzelésével is párosult, hogy az angol nyelvet, melyet nemrégen kezdett tanulni, most a barátom segítségével imponálóan gyors tempóban fogja majd elsajátítani. Kétségtelen tapintatlanságot követek el a továbbiakban. de nem tudom megállni, hogy le ne írjam, hogyan megy végbe — barátom elbeszélése alapján — egy bizalmas mmm találkozás közte és Jutka között. A leány belép hozzá, csupa kedvesség és ragyogás. Elhelyezkedik a fotelban, formás lábait maga alá húzza, s így szól: — My father is sitting on a chair. Atyám a széken ül. Is your grandmother too sitting on a chair? Az ön nagyanyja is a széken ül? Barátom kitölti a feketekávét, Jutka mellé ül a fotel karfájára és azt feleli: — No, darling, my grandmother is standing in front of the window. Nem, drágám, az én nagyanyám áll az ablak előtt. Gyengéden átöleli a leány vállát, mellé csúszik a fotelba. Jutka hozzábújik és azt kérdi: — Szokott az ön atyja délután aludni a kerti székben? Barátom apró puszik között azt dorombolja a kis fülecskéjébe: — Nem, édesem, mókusom, a kerti székben a fivérem szokott aludni. Atyám ebéd után elszív egy pipát. Jutka a száját nyújtja, és a csók után barátom haját borzolva igy szól: — Én délután aludni szoktam. Te délután aludni szoktál, ő délután aludni szokott. Mi délután aludni szoktunk... mi az, hogy cipő? — Shoe — mondja a barátom. — Lehúzni? — Take off — mondja a barátom. — í take off my shoe. Jól mondtam? — kérdi elfúlva a leány. — Very good. — Te lehúzod a cipőmet, ő lehúzza a cipőmet... suttog lehunyt szemmel Jutka. — Szeretlek! — mondja forrón a barátom. — Édes vagy... — mondja Jutka. — Most ragozzad nekem, hogy szeretlek. Somogyi Pál AZ Stefánia Grodzienska:
