Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-02-04 / 5. szám
8 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, February 4, 1971. WILLIAM SAROYAN: SOK-SOK SZEGÉNYEMBER NOVELLA E gyik nyáron két hónapon át egy fűszerüzletben dolgoztam. Délután négytói éjfélig tartott a munkaidőm, de nyolc óra után már nem ▼olt említésre méltó forgalom, s így minden tevékenységem az ablakon való kibámulás volt, avagy körbejárhattam az üzletet s az árukat rendezgethettem. Kicsinyke bolt volt ez a Grove Street- en, a nyomornegyedben. Az emberek, akik bejártak az üzletbe, valamennyien érdekesek voltak és — szegények. Csak ketten vagy hárman non loptak közülük, nem számítva a kisgyerekeket Szinte mindenki többet lopott, mint vásárolt De csak azért mert szükségük volt a dolgokra, a vásárláshoz viszont nem volt elegendő pénzük. Zseb revágtak «gy csomag rágógumit ha hátat fordítottam, vagy egy kevéske süteményt esetleg egy doboz paradicsomlevet Mindenről tudtam, de soha nem mutattam. Valamennyien jó emberek voltak, csak éppen szegények. Egyszer augusztusban egy hölgy megpróbált elrejteni egy kantalup dinnyét a blúzában. A legszomorúbb dolgok egyike volt, amit valaha láttam. A hölgy ötven körül járt Szemmel láthatólag sokkal több volt a blúza alatt, mint a saját tartozékai, így hát joggal hihettem, hogy a kantalupnak ott keU lennie. Azon az estén semmit se vásárolt Nyilván nem volt egy vasa sem. Mintegy öt percig tartózkodott az üzletben, megkérdezte egy csomó dolog árát s must- rálgatta a sárga- meg őszibarackokat, fügéket Mondtam, hogy a fügének tíz cent tucatja s hogy igen jók, s ő azt felelte, hogy jóknak látszanak ugyan, de valóban azok-e? Mire mondtam, hogy kóstoljon meg egyet. Kicsit habozott de aztán kiemelt egy igen szép példányt a rekeszből, majd rendkívül elmélyülten nyelte le három darabban, gondosan Ízlelgetve. Mindvégig úgy viselkedett ahogy egy hölgyhöz illik. Ha bájosságához egy kis pénz társul, úgy hiszem, hatásos jelenség lett volna egy szatócsboltban, de látszott hogy sose volt pénze. Csodálnom kellett, amiért a kan talapot úgy vette et hogy semmit sem vesztett méltóságából. A közé a néhány ember közé, aki bejárt a boltba, de sohasem lopott semmit tartozott a kis Casal nevű spanyol. Azt ugyanis tudni kell, hogy ki lop és ki nem. Casal afféle aprótermetű emberke volt hatalmas fejjel és szomorú arccal, akit jól megnéz magának az ember s vonásait alaposan megjegyzi. Majdnem minden este bejött a boltba, úgy tíz óra tájt s mintegy félóráig maradt ott beszélgetni. Halkszavú volt ünnepélyes és méltóságos. Márpedig ha az ember nem nagyobb egy tizenegy éves fiúnál s a súlya kilencvenkét font akkor nincs sok esélye a méltóságra. Casalt mindvégig nagyra becsültem. Ügy tűnt hogy fogalma sincs semmiről. Nem hiszem, hogy tíz éve egyetlen újságot elolvasott volna. Nem lelkesedett semmiért, de nem is panaszkodott. Pöttömnyi ember volt mindössze, akinek sikerült negyvennyolc évig életben maradnia. Apránként jöttem rá, honnan ez a nagy méltóság és miért nincs soha egy zokszava. Ugyanis apa volt Egy tizenhat éves fiú apja, aki hat láb magas és igen jóképű. Minden tekintetben Casal fia volt; s ebben nincs semmi ellentmondás. Fejét is az apjától örökölte. Casal igen büszke volt rá, minduntalan ide terelte a beszélgetést. Egyik este azt mondja: — Maga ugye ismeri a fiamat? Remek kölyök. Derék és jéravaló. Tudja mit csinál? Minden este, mikor hazajövök a munkából, azzal fogad: „Papa, gyere a vállamra”. Én a nyakába ülök, s ő körbejárja vetem a házat Aztán ülünk csak le enni. Mit lehet erre mondani? A csöppnyi apa meg az a nagydarab fiú, amint hurcolja az apját a nyakában? Van ebben valami — úgy hiszem. Egy másik este azt mondja Casal: — Elárulom magának, miért ilyen jó gyerek a fiam. Az anyja meghalt, mikor 6 született Ez az oka. Sohasem Ismerte az anyját Mindig egyedül volt Még pólyái korában is. Ebédidőben hazajártam, hogy megnézzem, mi van vele. Nagyritkán sírt csak. Többnyire túltette magát a bőgésen és várt, teljesen egyedül Kisbaba volt még, mikor leszokott a sírásról. Megtanulta ismerni az életet. Két éves korától kezdve sokkal köny- nyebb volt neki is, nekem is. Maga láthatta, hogyan nőtt feL Szereti a fiamat? — Derék gyerek — feleltem. — Hát én mondom magának! — folytatta CasaL — Tudja mi van még? Azt akarja, hogy hagyjam abba a munkát Most már ő akar énértem dolgozni. Azt mondja, eleget gürcöltem. Jó érzéke van a gépekhez. Műszerészi állást kaphatna egy javítóműhelyben. Tudja mit mondtam neki? Azt mondtam, hogy nem. Joe, neked kollégiumba keU menned! Mert olyan, hogy bárhol megállja a helyét Jó fiú. Elhatároztam, hogy kollégiumba adom. Joga van hozzá. S én szívesen dolgozom érte. — Bizonyára — mondtam. Casal egyike voit a legderekabbaknak, akik ottlétem alatt bejártak a boltba. Volt aztán egy kis vöröshajú, tizenkét év körüli lány, az volt a másik. Mag- gie-nek hívták. Afajta magabiztosság áradt belőle, amilyennel csak némely szegénygyerek rendelkezik, s harsogó nevetéssel járt-kelt a világban. Az üzletbe úgy szokott berontani, mint valami nevető förgeteg, semmi bevezetés, magyarázat vagy ehhez hasonló. Mindig nagyon élveztem, de sohase mutattam. Így aztán még jobban nevetett — Na jól van — mondtam. — Mit akarsz? — Tudja azt maga — felelte. Nevetés. — Egy cipót? — Kenyér?! — kiáltotta. — Nos, akkor mit? Egy villanás a szeme sarkából. — Mije van? Mi mást lehet csinálni ezután, mint hogy elébe toltam egy őszibarackot, amit megfogott és felettébb kecsesen kezdett enni. Csámcsogva persze, de kisujját eltartotta. — Azt mondják — közölte —, hogy hasonlítok Ginger Rogersra. — Hazudnak. — Pedig hasonlítok — mondta. — Maga is tudja. Szereti őt? — Túl harsány — feleltem. — Látom magán, hogy szereti — mondta. Tizenkét éves. Tele van velük az ország, és senki sem törődik a sorsukkal. Valamennyien benn ülnek egy nagy moziban. Volt aztán egy kisfiú, akinek soha egyetlen pennyje se volt, de mindig bejött nézelődni. Négyéves lehetett Cal- laghan-nek neveztem eL Nagystílű volt Egy órán át nézegette a filléres cukorkákat sző nélkül, legfeljebb magában beszélve. Az emberek áteshettek rajta, ö tapodtat se mozdult bámult tovább. Egyik este a hölgy, aki ellopta a kantalupot megslmogatta a fejét — A maga fia? — kérdezte. — Igen — mondtam. — Helyes gyerek. Hasonlít magára. Mennyi ma a füge? — Tucatja tíz cent — feleltem. — S-csakugyan jók? — Jók. öt perccel ezelőtt ettem egyet Tessék, kóstolja meg. Megkóstolta, úgyszintén egy őazi- meg egy sárgabarackot is. Semmit sem vett aznap este. Ott maradt még tíz percig, s tudom, hogy meg szerette volna kérdezni, nem adnék-e kölcsön másnapig huszonöt centet de nem merte. Végül így szólt: — Ugye milyen szerencsések vagyunk, hogy Kaliforniában élünk? — Sohasem jártam az országon túl — feleltem. — Sőt a városon túl sem. Ez más volna, mint a többi hely? — De mennyire! — mondta. — Vannak olyan helyek, ahol nyáron alig lehet lélegzetet venni. Chicago például. S nézze meg, milyen gyönyörű itt A nyitott ajtóban állt s karját kecsesen emelve mutatott kifelé az égre. — A levegő teszt hogy olyan remek itt — mondta. Mikor elment hívtam Callaghant. Azonnal odajött — Szeretnél egy likőrös cukrot? Semmi válasz. Persze hogy szeretne, de a világért se mondaná. — Gyere át ide és vegyél, amiből akarsz — mondtam. Átjött a cukrospolchoz, de nem nyúlt semmiért sem. — Vegyél abból, amit szeretsz — biztattam. Kissé kétkedve nézett rám. — Nyugodtan — mondtam. — Vehetsz bármelyikből, amelyiket szereted. Nem akarta elhinni, s kicsit meg is ijedt — Mondom, hogy rendben van a dolog. .. Előrenyúlt és kivett egy likőrös cukrot — Vegyél valami mást — mondtam. Visszatette a likőrös cukrot, s egy mézeskalács kutyáért nyúlt — Nem — mondtam. — Tartsd meg a likőröset is. Végül Is négyféle olcsó cukorból vett de csak hosszas bátorításra. — Oké, Callaghan — mondtam — Most menj haza és edd meg őket Vidd magaddal, ' Egyetlen szó nélkül, ám alaposan meghőkkenve ment eL A következő nap megint beállított és igen csendesen közölte: — A likőrös a legjobb. — Ez esetben — mondtam —, én is meg fogom kóstolni. Adtam egyet neki meg magamnak Is, s együtt eszegettünk. Jó munkahely volt ez. S hogy jó volt azt azoknak a kedves, mulatságos, tragikus szegényeknek és szegény gyerekeknek köszönhettem, akik odajártak ennivalóért vagy Aéhányan csupán egy kis beszélgetésre. Lux Alfréd fordítása A MŰTŐ ELŐTT A kórház folyosóján tompa fénnyel égnek a lámpák. A falakon csillog az olajfesték. Az épület előtt villamosok gurulnak a síneken, suhanó autók reflektorai villannak az est sötétjében, egy pillanatra megvilágítva a falak mellett siető embereket. Balogh István né, született Tályi Julianna olyan mozdulatlanul áll az ablaknál, mint az öreg házak bejáratát őrző kariatidok. És ahogy azok nem látnak semmit az idő tengerében hullámzó jelenségekből, Juli néni sem látja az utca színes fényeit, a kávéház ablakainak világos négyzeteit. Mert olyan fájdalom hasogatja fáradt, öreg szívét, hogy hiába vetődnek a fény és a mozgás képei köny- nyező szeme recehártyájára, a könnycseppeken átszűrt kép már nem jut el az agy értő és megőrző tekervényei közé. Alig két órája még otthon üldögélt, a kis falusi ház konyhájában. Az ura újságot olvasott, ö meg éppen kutat- gatta a férfiarcot, nem bújkál-e a ráncok között a fájdalom. így figyelte, amióta megtudta, hogy emberének gyomorfekélye van. István nehéz szavú ember. Hetvenöt év alatt senki nem hallotta tőle a fájdalom jajszavait, pedig verte őt nyomor, kasznár, csendőr. És az öregember váratlanul lefordult a székről. Ami azután történt, arra már nem emlékszik. Bálinték vagy Kovácsék rohantak orvosért? Nem tudja... Csak a mentőautó sikoltó veszélyt jelző hangjára tud visszaemlékezni. A folyosó végén zaj támad. Fehérköpenyes férfiak sietnek az ablakkal szemközt levő széles ajtó felé. Az egyik megáll Juli néni előtt és vala- mi nagyon csendes-meleg hangon mondja: — Nem szabad sírni, néni, nem lesz semmi baj! Az ajtó fölött piros lámpa szikrázik. Ez a piros fény állítja meg, akit kíváncsisága vagy aggodalma vezet az ajtóhoz, ez a piros fény parancsol csendet embereknek és tárgyaknak ... Csend legyen! Ne mozdulj! Lépés ne koppanjon! Sóhaj ne rebbenjen! Ott bent... a fehér ajtó mögött . .. szemek, karok, izmok, idegek, agysejtek harcolnak egy ember életéért! Balogh Istvánná nekitámaszkodik a falnak és nézi azt a fehér ajtót. — István — mondja csak úgy gondolatban, a tekintetével — István, én még soha nem mondtam neked, hogy — te. Soha nem mondtam neked, hogy — szeretlek. Nem tudom miért... Talán azért, mert a föld sem mondja az embernek, hogy szereti, pedig szereti az embert, hiszen kenyeret ad neki. István, én téged ... nagyon szeretlek! Emlékszel, amikor kukoricát kapáltunk, engem megcsípett egy darázs, sírtam, te pedig megsimogattál és azt mondtad: „Ne sírj, te szöszt fruska!” Azóta szeretlek, ötvenkét év óta! István ... ne hagyj itt... ne hagyj el engem! A folyosó óráján a kismutató ráugrik a tíz órát jelző vonalra. Az öregasszony gondolatai súlytalan, hangtalan izzással törnek át a fehér ajtó érzéketlen testén. Sírni szeretne, de szemei már szárazak, szeretne leülni, de nem mozdul a teste, szeretne összeroskadni a fájdalomtól, de fenntartja a féltés rettenetes görcse, szeretne imádkozni, de ajka képtelen kimondani az ősi ima szavait... csak a férje nevét suttogja. Tizenegy óra van. Fekete fejkendős öreg parasztasszony áll a műtőterem előtt. Mozdulatlan, mint a rémület, mozdulatlan, mint a mindent megbénító fájdalom. Csak szíve veri a kín riadt indulóját. Aztán szélesre tárul az ajtó. Juli néni megtántorodik és csak akkor tér magához, amikor megint az a meleg hang simogatja a lelkét: — Minden rendben van. Meggyógyul a férje, Balogh néni! A terem vakító fényében egy kerekes hordágy indul a folyosó felé. Juli néni szeme kitágul. Férje arcát látja maga előtt. Az arc fehérebb, mint az ezüstösen csillogó hajszálak. Sötét, fekete árkok húzódnak csukott szeme alatt, de felnyílik s a megtört tekintetben felcsillan valami fény és a vértelen ajkak közül halkan, sóhcj- szerűen perdülnek a szavak: — Ne félj, Julikám... élek! A folyosó ismét elcsendesül. Csak az egyik pad felől robban az éjszaka puha csendjébe a bugyborékoló, boldog, felszabadult sírás. Péterfi Gyula
