Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-01-07 / 1. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGÁRIÁM WORD Thursday, January 7, 1971 Pakisztáni csincsilla Amikor az asszony hazatért a munkából, Máskáé, a férje, az Íróasztalnál ült és a pipáit tisztogatta. Mert a családján kívül csak a pipák érdekelték, meg néhány egyéb dolog. Az asszony érkeztekor mintha kissé kihunyt volna szemében az érdeklődés- lázas csillogása, amellyel az épp kezében levő tajtékpipát szemlélte, de azért kedvesen köszöntötte hitvesét.' A kötelező csók után megkérdezte: — Mizujs? — aztán a pipaszurkálóval gondosan beljebb nyomult a szárba lerakódott mocsokba. Az asszony már várta ezt a kérdést és csak úgy félvállról, hanyagul odadobta: — Semmi különös. Olga kapott csomagban Kanadából egy cuki bőrmellényt. Pakisztáni csincsilla. Hatszázért meg lehet kapni — és ravaszul figyelt, hogy beleharap-e férje a kivetett horogba. Moskác lelke azonban távol időzött ezekben a pillanatokban. Ám az asszony éles hangja egy pillanat alatt visszairányította a távolban időző lélek figyelmét. •— Figyelsz, fiacskám? — Hogyne! — felelte Moskác döbbent rémülettel és mint fuldokló a mentő fadarabkák után, kapkodott memóriájában az asszonynak még a szoba légterében kóválygó utolsó szavai után. Szinte ösztönösen kapta el és ismételte őket: — Lehet kapni! — nyögte. — Lehet kapni! — ismételte az asszony metsző gúnnyal, mert tudta, hogy az urának gőze sincs, miről van szó, aztán gonoszul hallgatott, hadd merüljön el a férje megint. — Bezzeg leánykoromban lélegzetet is ő akart venni nekem — gondolta magában — de úgy kell nekem, minek mentem egy ilyen agyalágyult pipaszakértőhöz. Aztán megismételte hangosan; — Tudod, hatszáz forintért egy ilyen pakisztáni csincsilla ingyen van, ez a legpuhább bőr a világon. — És miután nem kapott választ, gyorsan és hangosan hozzátette: — Szóval meg vehetem? Erre már felkapta fejét Moskác és megkérdezte: — Mit, fiacskám? De alig szaladt ki a száján a kérdés, érezte, hogy sorsdöntő taktikai hibát követett el. Az asszony felpattant. — Szóval mégse figyeltél? — Dehogynem, fiam, figyeltem, megvehetett — mondta Moskác megadóan — itt a pénz — és fájó szívvel nyúlt az íróasztala fiókja felé, ahol hajdani prémiumok dugott maradványait őrizte. Aztán még megkérdezte, az őrületes vereségtől szinte már kedvesen, de óvatosan fogalmazva: — Mennyit is mondtál, fiacskám? És akkor felcsillant az asz- szony szeme és 6 is nagyon kedves lett. Nagy lélegzetet vett és ezt mondta: — Mondtam apukám, hogy ezer. Még így is ingyen van! S«6s András * A hallgatás nem azonos a sunyítással. A hallgatag ember kívül-belül tisztességes, a sunyi: csak kívül. Egy orvostól hallottam s'nyilván a tanult emberek körében született ez a gonoszszellemes mondás: „mindent tud, de azon kívül semmit”. = VARGA IMRE: ! Mönös lány Aznap két gólt kentem be a csepeliek kapujába, így hát szórakozhattunk rogyásig. Szemeztünk is a lányokkal. Ott ácso- rogtak a technikum ajtajában. Mi hárman voltunk, ők hatan. Én voltam a legmagasabb s a hódító ruhámban, ö viszont csodálatos volt rövid bajával, elegáns, keskeny arcával, s villogó fekete szemével. S a lába... akár egy védhetetlen tizenegyes! Elég volt rápillantani: ez kell... — Te, fogadjunk, behúzom a csőbe ezt a pipit... A fiúk nevettek. Ö erre lebiggyesztette ajkát, aztán elnézett. A levegőbe, valahová messze... Amikor a fiúk elmentek, én ottragadtam a hirdetőoszlop mellett. Azt hazudtam nekik, találkozóm lesz valakivel. Nyerítettek, persze, de azért otthagytak. Természetes ugyebár, hogy megszólítottam. Egy szóval se tiltakozott No, azért nem lehetett vele semmire se menni. Mégis négy vagy öt napig minden délután megvártam. Valami mindig odahúzott a hirdetőoszlop mellé, Talán egy hete ismertem meg Izét, amikor az ötórai randira késve szaladtam oda. Tudjátok, van nekem egy fiatalasszony ismerősöm, a mi utcánkban lakik, két házzal lejjebb nálunk, s ilyenkor, hétfőin négy órakor mehetek hozzá ... Nem hagyhattam ki. Még aznap megtudtam, Iza két és fél órát várt. Mire odaértem, a lámpa fényében csak a cserebogarak zümmögtek. Azért mégse bíztam benne teljesen. Hátha csak játszik a lány. Másnap csak sétáltunk. Megkérdeztem tőle: — Szeretsz? Akkor már tudtam, hogy várt. Nem válaszolt Aztán akármit kérdeztem, nem felelt. Csak nézett, nézett, tudjátok, úgy, hogy... Pedig nagyon izgatott a válasz. Már csak a fogadás miatt is, nem igaz? Mert engem azért nem lehet olyan egyszerűen — ugratni! Sokat ismerek én, gyerekek, a nőkből, pedig csak húsz esztendős vagyok! Akkor este a kapu alatt átkaptam, s megcsókoltam a száját. Veszettül összes zorítertta. Dühödtem szorongattam, s kérdeztem: — Iza, szeretsz? Igazán szeretsz? N Nem szólt, csak kifordult a karomból, s felszaladt a lépcsőn. Másnap odahaza felhívott, s azt mondta: — Ha annyira akarod, válaszolok neked, de csak levélben. Holnap megkapod. Bevallom, fiúk, nem valami sokat aludtam akkor éjszaka. Pedig cudar nap volt mögöttem: végigjátszottam egy szaladós meccset, aztán négy órát pingpongoztam. De nem is gyanítom, mit tett velem Iza, hogy úgy reszkettem a levélért. Kicsiny, bélelt boríték jött, benne keskeny cédula. •»Többet ne keress, ne hívj, se telefonon, se a barátnőmmel. Ne is írj, ne is láss meg. Én nem vagyok totólány, hogy rám is, meg Szelesinére is fogadj.« Előbb csak értetlenkedtem. Jaj, Szelesiné ... Tudjátok, ő az a hétfői fiatalasszony. Sehogy- se ment a fejembe: hogy tudhatta meg... Egy kerek esztendeig nem láttam Izát. Pedig ahogy múlt az idő, úgy nőtt, áradt bennem valami nyugtalanság. S napról napra jobban tudtam: Isoha ilyen lányt nem lelek többet. És ma délben összebotlottunk a Nemzeti Színház előtt. Csak úgy úsztam az emberek közt, aranyira siettem feléje. Boldogan, már messziről kiáltva A- szöntem neki. Nem fogadta. Kísért a múlt Irta: Kamj én István —Hazajöttél fiam? — Igen néném. Itthon van Gábor? — Korán reggel kiment a komájához a tanyára, disznót ölnek.,. Majd bánkódik, mint a múltkor. Mindig olyankor jön az én komám, amikor kiteszem a lábam. Anyád hogy.van fiam? • — Köszönöm kérdését, megvan. Az idő múlik felette ... '— Még jól bírja magát 84 esztendős korában. Elnézegettem a piacon a minap. Árult egy kilónyi zöldséget, babot, csicse ri borsót, 2 tojás is volt előtte. Topogott szegénykém a csikorgó időben. Kérdeztem: Eszter néném, rá van szorulva, hogy evvel a semmiséggel itt topogjon? összefázik... — Nem fázok édes lelkem — pedig a kezefeje, arca lila Volt. Minden piacon kint van, vagy ő, vagy Rozi -né- néd. Sokszor elgondolkozom a két öregen... — Elzsörtölődnek egész nap. Nincs rászorulva, küldünk mi négyen annyit, hogy a földjáradékkal szerényén elég lenne nekik ... Kéthetenként meglátogatja valamelyikünk, ha látjuk, hogy szükségük van valamire, megadjuk... Hányszor mondtam: miért kell bajlódnia édesanyám baromfival? Felfalnak mindent maguk elől. Nem tanyán élnek már, ahol mehet a jószág a nagyvilágba ... — Mit tudod te fiam — pityeredet fi —, mit eszik meg, mit nem az állat. Aztán mit csinálnák Rozi nénéddel, megölne bennünket az unalom ... De így egyikünk kitakarítja az ólat, másikunk kukoricát morzsol. Aztán hol az egyikünk, hol másikunk totyog el" a kútra vízért. Bizony, mert mi már totyogunk édes fiam. — De temérdek pénzbe kerül édesanyám, ez a jószág!.., — Ettől is meg akarnátok fosztani. Nem elég, hogy beköltöztettetek a tanyáról. Édes jó Istenem, mennyit dolgoztunk apáddal! — Az akkor volt édesanyám. — Ez a ti bajotok, ez az „akkor volt”, de ha néha küldök egy pár csirkét, nem mondjátok „mennyit bajlódhatott velük szegény édesanyám”. , — Ne küldje, ha hánydálja. — Dehogy hánydálom, csak mindig avval jössz, hogy így, meg úgy az állatok! Az én életem már velük múlik el. T- Ö fiam, azt hiszitek olyan könnyű az ilyen öreg cselédnek? Te beszélted rá a többieket is, adjuk át a tanyát a tsz-nek, veszünk édesanyámnak házat a városban ... Nem találom azóta a helyem. Elfelejtitek fiam, hogy valamit meg is lehet szokni, nem lehet máról holnapra elfelejteni, vagy elszakadni tőle... Tudod, egyszer, mikor fent voltam nálatok két hétig, hiába vitt a feleséged, meg a húgod ide is, oda is, mikor eszembe jutottak az állatok, majd * leszakadt a szívem... azért ríttam sokszor éjszaka. Meg aztán nem való az ilyen öreg cseléd közétek fiam. Szegény apád, ha látná, hogy herdáljátok a pénzt, megfordulna a sírjában. Most is másik cipő van a lábadon, idén már negyedszer látok új cipőt a lábadon. Ki látott ilyent, ki győzne meg titeket? Azért nincs sosem pénzetek, nem kímélitek a lábbelit, meg a gúnyát fiam. összedült volna a tanya felettünk, ha úgy bántunk volna a pénzzel, mint ti. — Édesanyámék nem mertek enni sem. — Próbáltunk volna. Egy-két éven belül kipakoltak volna bennünket a tanyából. Olyan esztendő is volt fiam, mikor sem búza, sem kukorica néni termett, az állatok elhullottak, de az adót akkor .s fizetni kellett. Itt fogtuk r„eg a hasunkon. — Most nem az a világ van... — Hadd már azt a világot, a pénzt akkor is el lehetett szórni. A fiad itt volt a nyáron, nem kellett neki a tárhonyaleves, a lebbencsleves. Kezébe nyomtam egy kockacukrot, elfintorította a száját. Otthon csokoládét eszik. Nem tudom ettem-e életemben ötször csokoládét — mondta. — Tudja Mari néném, elhatároztuk kidobjuk a rossz vaságyat, rozoga asztalt, székeket, összeadtuk a pénzt, meglepjük anyánkat. Kipuhatoltuk örülne-e egy rekamiénak. Tiltakozott, nem kell, uraknak való. Vettünk két szép ágyat, szekrényt, éjjeliszekrényt. Láttam, tetszett neki. A rossz vaságyat felpakoltuk a padlásra — az ócskás sem vette volna meg. Gondoltam, ha Itthon leszünk az öcsémmel, majd kivisszük jó messzire, otthagyjuk. örömmel mondtam: majd kényelmesen alszanak anyámék. Láttam a pitarban tö- rölgette a szemét, rí, hiába faggatom — miért? Gondoltam, örömében — előfordul ilyen öregeknél. — Mikor újra jöttem — képzelje Mari néném —, az új bútor gondosan bepakolva be volt állítva a kamrába. Kérdeztem: mit csinált édesanyám, nem azért vettük, hogy a kamrában legyen. Isten ellen való vétek abba feküdni, jó lesz valamelyik unokának — pityergett Rozi nénémmel. Elfogott a méreg, mert eszembe jutott az is, hogy nem régen kezembe nyomott egy vászonzacskót nyolcezer forinttal. 10 forintosok, kétforintosok, forintosok, még 20, 10, 5 filléresek is voltak benne, ahogy kapta a piacon ... — Kinek kuporgat — kérdeztem —, kinek? Keresünk annyit, hogy eltartsuk magunkat ... — Azám, de ki tudja, meddig élek fiam, aztán már majd nem tudok bajlódni állatokkal, sem Rozi nénéd ... Ne hánytorgas- sátok, hogy tartotok — megszakadna a szívem bánatomban. — Ugyan édesanyám, hát hánytorgattuk, ha nálunk volt? — Majd meglátnám, ha évekig ott lennék fiam — mondta. — A bútorokkal edényeket is kicseréltük, a rozsdás evőeszközöket, a rossz cseréptálakat. Kosárba pakoltam, de alig bírtam, annyi rossz edénye volt, egyikmásik lábason 6—7 folt díszelgett, a bográcson is vagy 4. Az agyondrótozott cseréptálakat dühömben ripityára törtem. Mikor bealkonyodott beleszórtam a tőlünk jó messze kubikgödör- be — kötésig ért a víz benne. Egyenkint hajigáltam bele. — Másnap reggel kereste a drótozott köcsögöt, tejet akart hozni nekem. Még este is rítt, hova lett a köcsög. Csitítottám: — hagyja már azt a rossz köcsögöt édesanyám. — De a tál sin>.s itt. Mit akar vele, még lánykorában vette. Szétnézett a fiókban: nincs rozsdás kés, villa, a lábosok sincsenek sehol. Végigrítta a szomszédokat, hogy tönkretettem őket. Édesanyám itt vannak helyettük új edények. Vidd magaddal, nem kell, nem fő benne olyan jó étel, mint azokban, amiket eldobtál. Uraskodj a magadéból, ne az enyémből. Búcsúzáskor a köszönésemet sem fogadta: menj tőlem te herdáló, tékozló, ne is lássalak! — Mintha sejtettem volna, hogy anyám nem nyugszik meg könnyen, csak áz vígasztalt, a kötésig érő vízbe nem megy, hogy kiszedje a rozsdás lábasokat ... Tegnap, mikor hazajöttem, zörgettem, nem jelentkezett senki. Biztosan a kútra mentek — gondoltam. Rica néni, az előttünk lakó szo.nszéd — kiszólt a kerítésen: — Arra mentek anyádék fiam, a kubik felé ,.. Hát amint a kubiködörhöz érek, látom ám, hogy édesanyám fejszével vágja a jeget, néhány rossz lábos már díszeleg a jég tetején. SzalmahúiÓ horoggal halászta ki. — Édesanyám, mit akar ezekkel a vackokkal, az Isten áldja meg?! — kiáltottam. — Rámnézett szegénykém, a könny végiggurult az arcán: a "jót kímélni vele édes fiam.
