Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-06-10 / 23. szám
Thursday, June 10, 1971 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Mikor a menetrendszerű busszal a faluba érkezett, már esteledett. A patak víztükrén mint porszemek fénylettek az apró csillagok. A csupasz, sötét fák kékesszürke, testtelen égbe nyúltak. A busz éppen a csendőrörssel szemben állt meg. Az épület ajtóit és ablakait becsukták, hideg volt. Csak az ajtó fölötti feliratot megvilágító árva villanykörte sugárzott némi fényt és melegséget. A megállónál csapatnyi . asszony, a levélhordó és egy csendőr várta a posta érkezését. Mikor leszállt, úgy érezte, mintha dér recs- csenne meg a foga közt. A hideg az arcába mart. Miközben levették bőröndjét a csomagtartóból, odajött hozzá egy ember. — ön don Lorenzo, az új orvos? — kérdezte. Bólintott. — En Atilano Ruigómez hivatalsegéd vagyok, szolgálatjára. Ezzel elvette tőle a bőröndöt, s a faluvégi házak felé indultak. A születő éjszaka nyirka mindenre rátelepedett: a falakra, a kövekre, az egymáshoz tapadó apró háztetőkre. A falu mögött enyhén hullámzó síkság nyúlt el, a távolból pontnyi fények viliództak. Jobbra egy fenyves árnyéka fullasztott mindent sötétbe. Atilano Ruigómez szapora léptekkel haladt mellette. — El kell mondanom valamit, don Lorenzo. — Mondja csak. — Már bizonyára elmondták önnek, hogy baj történt a lakással. S tudja, ebben a községben fogadó sincs... — De nekem azt mondták ... — Persze, mondták! Nézze, az a helyzet, hogy senki sem akar senkit befogadni a lakásába, még ha orvosról van is szó. Tudja, nehéz idők járnak. Mindenki azt mondja, hogy nem akar szégyenbe maradni, mikor enni kell adni... Nekünk magunknak megteszi bármi: egy darabka szárított hús, pár szem krumpli. Az asszonyok ugyanúgy dolgozni járnak, mint mi. S télen néha igencsak akad munka. Sose fogynak ki belőle. így nem terhelhetik magukat azzal, hogy meleg ételt készítsenek valakinek. Tán főzni se tudnak már... Bocsásson meg, don Lorenzo. Ilyen az élet. — Értem, de valahol csak kell laknom ... — Természetesen nem marad az utcán. Sajnos azok, akik kezdetben vállalták, hogy befogadják önt, az utolsó pillanatban meggondolták magukat. De majd elrendeződik ... Lorenzo döbbenten megállt. Atilano Ruigómez, az elöljáróság hivatalsegéde megfordult, és ránézett. Milyen fiatalnak látta az orvost ott, a faluba vezető kövesúton, göndör hajával, kerek verébszemével, amint kezét kopott kabátjának zsebébe mélyeszti! — Ne haragudjék rám... Nem marad az utcán. De el kell mondanom, hogy pillanatnyilag egyetlen asszony tud csak szállást adni magának. S szeretném figyelmeztetni, don Lorenzo: az az asszony egy szegény bolond. — Bolond?! — Igen, de ártalmatlan. Ne aggódjék. Csak azért figyelmeztetem, hogy ne lepődjék meg azon, amit majd összehord magának. Különben tiszta, békés terészetű, nagyon rendes asz- szony... — De bolond! Milyen fajta? — Nem veszélyes, don Lorenzo. Tudja ... bogarai vannak és zagyvaságokat beszél. Mindössze két-három napról van szó, míg jobb helyet nem találunk magának. Nem hagyhatjuk, hogy a szabad ég alatt töltsön egy ilyen hűvös éjszakát! A ház egy meredek kis utca végén állt. Apró házacska: a tenyérnyi erkély fakorlátját jócskán kiszívta a nap, kimarta a hó. A földszintet üres istálló foglalta el. Az asszony petróleumlámpával a kezében jött le ajtót nyitni. Alacsony volt, úgy negyven év körüli. Széles arca derűt sugárzott, haját az álla alatt megcsomózott kendő takarta. — Isten hozta a házamban — szólt kedveskedő mosollyal. Filomenának hívták. Fent, a jól megrakott kandalló mellett terített. Szegényes volt minden, de tiszta és gondozott. A konyha hófehérre meszelve, s a lángok pirosán csillantak meg AN A MARIA MATUTE: Boldogság a fényesre súrolt rézfazékon és a mázas cserépedényeken. — A fiam szobájában fog aludni — magyarázta kissé megfakult hangon. — ö most a városban van. Majd meglátja, milyen csinos kis szoba! Az orvos elmosolyodott. Sajnálta s valami furcsa könyörület ébredt benne ez iránt a gyors mozgású, fürge, aprócska asszony iránt. A szoba kicsi volt, egy hosszú pirosrojtos terítővei letakart fekete vaságy állt benne. A padlót szalmacsutakkal sikálták tisztára. A komód fölött lógó tükör egyik sarkára három papírrózsa volt tűzve. Az asszony összefonta kezét a mellén. — Itt alszik az én Manolóm — mondta. — Elképzelheti, mennyire vigyázok erre a szobára! — Hány éves a fia? — kérdezte Lorenzo, csak hogy mondjon valamit, s közben levetette a kabátját. — Augusztusban tölti be a tizenhármat. De sokkal ügyesebb ám a koránál! És olyan szeme van ...! Lorenzo mosolygott. Az asszony elvörösödött: — Bocsásson meg, tudom, hogy ostobaságokat fecsegek ... Csak hát Manuelen kívül senkim sincs a világon! Szegény férjem — tudja — meghalt, mikor a gyerek kéthónapos volt. S azóta ... Megvonta a vállát, és felsóhajtott. Fakó kék szeméből valami lágy, mélyről jövő szomorúság áradt. Aztán hirtelen visszaindult az előszobába: — Bocsásson meg, tálalhatom a vacsorát? — Igen, azonnal megyek. Mikor visszament a honyhába, az asszony egy tál levest tett elébe. Jó étvággyal megette. Nem volt rossz. — Van egy kis borom — mondta az asz- szony félénken. — Ha akarja . . . Mindig akkorra tartogatom, amikor Manuel jön. — Mit csinál Manuel a városban? — kérdezte . Lorenzo. Valami különös béke szállta meg, mióta belépett ebbe a házba. Mindig úton volt, magas, szürke falak fojtogatta lehangoló külvárosok bűzös penzióiban lakott, itt pedig szabad föld vette körül a házat, a gyönyörű, végtelenbe vesző föld, mindenki ősanyja. S ebben a bolond — bár nem tudni, miért tartják annak? — asszonyban is van valami rokon a földdel: széles, barna tenyere, derűt sugárzó, fürge szeme. — Suszterinas egy mesternél. Ö a legügyesebb! Meglátja, milyen szép pár cipőt csinált nekem a múlt karácsonyra. Fel sem merem venni. A borral és egy kartondobozzal a kezében tért vissza. A bort a finom dolgokat becsben tartó háziasszony lassú, kimért mozdulatával töltötte ki. Aztán felnyitotta a dobozt, amelyből friss bőr és keserűmundula szaga áradt. — Látja, az én Manolóm ... A dobozban egy pár egyszerű antilopcipő volt. — Nagyon csinos. * — Semmi sem ér annyit a világon, mint egy fiú — mondta Filomena, maga előtt tartva a dobozt. — Én mondom, nem ér annyit semmi... Asztalra tette a húst, és karját keresztbe vetve a térdén, leült a tűz mellé. Keze megpihent, s Lorenzo úgy érezte, mintha valami különös, andalító béke áradna kérges tenyeréből. Látja — szólalt meg az asszony, tekintetét a tűzre függesztve. — Nem volna nekem okom annyira örülni, mindenki azt mondja. Az uram napszámos volt, nekem se volt semmim. Állandó munkában telt az életünk. De látja, az, hogy született egy fiam, nagyon boldoggá tett. Igen, higgye el, boldoggá. Látom, aminl nő, járni, beszélni kezd. Hát ezért dolgozd- minden asszony, míg csak bele nem szakad'.' Már maga is tudja: a faluban azt mondják, bolond vagyok. Bolond, mert nem hagyom, hogy földhözragadt legyen, mert mesterségre taníttatom. Bolondnak neveznek, mert nem akarom, hogy őt is tönkre tegye a föld, m;nt szerencsétlen apját. Azért is bolondnak tartanak, mert sose pihenek, mindig azon töröm a fejem, hogy küldhetnék neki pénzt, lakbérre, ruhára, könyvekre. Hisz úgy szeret olvasni! És olyan rátarti! A vaskereskedőnél vettem neki két könyvet, szép, színes képek vannak benhe. Még nem küldtem el, majd később megmutatom . .. Én . ugyan nem ismerem a betűt, de bizonyosan jó könyvek. Hogy örül majd neki! Az iskolában mindig a legjobb osztályzatokat kapta. Időnként meglátogat. Itt volt húsvétkor, s karácsonyra megint eljön. Lorenzo csöndben hallgatta, s közben figyelte az asszony arcát, aki a tűz mellett mintha óriássá nyúlt volna, s a lángok fényénél olyan volt, mint a vulkánból kicsapó tűz. Hangja csendes, mintha maga az elfojtott föld szólt volna. »Nagyon jó itt« — gondolta Lorenzo. — »Nem hiszem, hogy elköltözöm innen.« Az asszony fölállt, és elvitte a tányérokat. — Majd maga is megismeri, ha eljön karácsonykor. — Nagyon szeretném megismerni — mondta Lorenzo. — Igazán nagyon szeretném. — Azt mondják, bolond vagyok — folytatta az asszony, s elmosolyodott. Lorenzo úgy érezte, hogy ebben a mosolyban benne van az életet adó föld minden bölcsessége. — Azért mondanak bolondnak, mert se ruhára, se cipőre, semmi cicomára nem költők. De nem tudják, hogy ez nem áldozat, hanem önzés. Hát nem magamnak adok mindent, amit ráköltök? Hát nem több ő, mint jómagam? Ezt nem értik a faluban. Nem értik az emberek, de az asszonyok se! — ök a bolondok — szólalt meg Lorenzo, akit végképp hatalmukba kerítettek az asz- szony szavai. — A többiek a bolondok. Felállt. Az asszony tovább bámult a tűzre, mintha elbóbiskolt volna. Mikor Manuel ágyában a frissen kemtényi- tett takaró alá bújt, úgy érezte, hogy az elérhetetlen, röpke, igazi boldogság, mint val ami finoman szárnyaló halk zene, a ház mijén szögletét betölti, s őt magát is átjárja. Másnap reggel nyolc óra körül Filomei félénken kopogtatott az ajtaján: — A kisbíró keresi, don Lorenzo. Vállára terítette a kabátját, és kinyitotta az ajtót. Atilano állt ott, sapkáját a kezében szorongatta: — Jó napot kívánok, don Lorenzo. Már minden rendben van. Juanánál, Guadarrama- réknál megszállhat. Meglátja, hogy mindennel meg lesz elégedve. Lorenzo szárazon félbeszakította: — Nem megyek sehová. Nagyon jól érzem itt magam. Atilano a konyha felé nézett. Pohárcsörgés hallatszott: az asszony a reggelit készítette. — Itt... ? Lorenzo kamaszos dühöt érzett. — Ez az asszony nem bolond! — mondta. — Ez egy nagyon rendes asszony, jó anya. Nem lehet bolond az a nő, aki csak azért él, mert van egy fia ... s mert van egy fia, telve van boldogsággal... Atilano szomorúan lehajtotta a fejét, azután ujját felemelve magyarázta: — Nincsen ennek fia, don Lorenzo. Legalább négy éve, hogy meghalt agyhártyagyulladásban. Fordította: Benczik Vilmos ÚJBÓL KAPHATÓ I ORSZÁGH LÁSZLÓ I Angol-magyar • magyar-angol ZSEBSZÓTÁR KÉT KÖTETBEN Ara kötetenként $3,50 és 25 cent posta- és csomagolási költség Megrendelhető A MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALÁBAN 130 East 16th Street, New York, N. Y. 10003 Telefon: AL 4-0397
