Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-05-27 / 21. szám
Thursday, May 27, 197 i AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Ü A férfi beszállt a taxiba. A vezető az első ajtót nyitotta, de ő dagadt aktatáskájára mutatott: — Inkább hátul. Az ülésre dobta a táskát, bemondta a címet, de mielőtt indulhattak volna, egy nő visszarántotta. az ajtót, s betájolt a kocsiba: — Kössük össze! Hadarva, elfulladva mondta, talán futott is, hogy elérje a kocsit. — Hallottam, hová megy. Én is arra... Ott szállnék ki én is. Máris elkéstem ... A férfi belenézett a fiatal nő arcába, majd odább húzódott, helyet adott — tessék. Valamilyen olcsó, fekete prémbunda fénylett a nőn, beszállt, elindultak. A kocsi fűtött volt, a száraz melegben a nő az orrát fújta, a táskájával bajlódott, már nem lihegett, hallgattak. Talán két perc múlva hirtelen felriadt: — Köszönöm. Észrevette, hogy a férfi szótlanul, hosszan nézi. Mintha a tekintetét akarná elfogni. — Mire gondol? — kérdezte a nő megzavarodva, ügyetlenül. — Találja ki. — Valakire? — Eddig jó. — Rám? — A szemöldökét kerestem — mondta a férfi. — Magának nincs szemöldöke. A futó kocsi sötétjében, az utcai lámpák . be-bevillanó fényében a nő feje olyan volt a fekete bunda fölött, mint egy szoborfej. Csupasz. Már nem is volt fiatal — lecsiszolt volt és kortalan. Megérkeztek, a nő tétován a táskájához nyúlt, a férfi megfogta a karját — hagyja. Kifizette a vezetőt, kiszálltak az esti járdán. Tíz lépésnyire £ek neonreklám hunyorgott, alatta egy kávézó párás, befüggönyözött üvegablakai. — Én itt dolgozom — mondta a nő. — Iszik egy kávét? Jó erőset főzök magának. — Köszönöm, majd legközelebb. • Itt a járdán kiderült, hogy a nő magas, a bundája csikóbunda, rozsdabarna haja mintha más színt rejtegetett volna a tövénél, a szeme jóvágású, ő maga legalább harmincöt éves — és még volt egy mondata: — Örülök, hogy észrevette a kitépett szemöldökömet. Köszönöm. A férfi erre a hiányra emlékezett még napok múlva is. Az ügyes, erőszakos fogásra. Más nők inkább hangsúlyozzák a szemöldöküket, sötétítik, meghosszabbítják, merészebb íveket rajzolnak a valóság helyett — ez nem! Ez kilépette. Rájött, hogy így érdekesebb az arca. Ki volt az az olasz festő, aki ilyen szemöldök nélküli nőket festett? De hát ez nem ... — ez nem a régi Ostya nélkül olaszoktól leste el, mit kell az arcával csinálni. Ez saját magától tudja. T íz-tizenkét nap múlva mégis benyitott a kávézóba. A hosszú, keskeny teremben, a füstben és a zajban, mindegyik asztal foglalt volt. Körülnézett, nem találta őt. A gép mögött másvalaki állt, a három felszolgálólány is idegen volt, a galérián sem akadt rá. Becsapták volna? Bosz- szankodott. Kért egy kávét — közben talán előkerül. Tíz percig várt rá, hiába. Csak negyednap találkoztak. Mert akkor megint benézett a Pántlikába. Kiderült, hogy azon az estén Mari szabadnapos volt, különben már várta őt, hamarább is jöhetett volna, nem szereli, ha sokáig tartozik valakinek. Megkapta hát a kávéját, az ígért erős kávét — és a dupla--, hoz az alaprajzot is. Azt, hogy Mari a neve. Hogy asszony, de elvált. Hogy majdnem elvégezte a technikumot, a kémiaszakkör titkára is volt, azután mégis abbahagyta. Miért? A férje miatt. Hát milyen volt a férje? — A halottak mind úriemberek. — Meghalt? — Mondtam, hogy elváltunk. Itt abbahagyták. Másnap került sor a családra. — Tudja, öten vagyunk testvérek. Az egyik bátyám a Vízügyi Igazgatóságon főmérnök, de már évek óta nem találkozunk, sohasem kedveltük egymást. A másik bátyám... a kisebbik húgom ... és még egy húgom van, mert tudja, nagy a család... az édesapám... ő a biritói állami' gazdaságban ... és akkor ott... Az egyik adat átömlött a másikba, az enyhe kérkedés a bonyo-, lult magyarázkodásokba, a férfi nem akasztotta meg az asszonyt, de az egész gombolyagból csak a biritói állami gazdaság neve maradt meg benne. Forgatta. ízlelgette, de nem tudott mit kezdeni Biti tóval. Akkor figyelt csak jobban, amikor Mari már arról beszélt:' — Egyik kolléganőm külföldön élő magyar fiúkkal levelezik. Én is próbálkoztam ezzel, két kis halacskám akadt is már, az egyik Londonból válaszolgatott, és ez volt az- igazi, ele amikor mr.rmeg- levelcztem vele a nyári szabadságomat odakint, nem engedtek ki. Hiába fellebbeztem, nem és nem. Hát mondja, érdemes volt? E gy hétig nem találkoztak, a férfinak vidékre kellett utaznia. Amikor visszajött, Mari megkérdezte: — Te sohasem kérdezel tőlem semmit? — Mit kellett volna kérdeznem? — Hogy szabad vagyok-e? Aznap nála aludt. Azután többször hazakísérte és vele maradt éjszakára. A szoba nagy volt. Egy régi ház szomorú nagy' szobája, talán éppen az arányai miatt lehangoló és szomorú. És mint egy bedíszí- tetlen színpad, olyan üres. Az ágy. a szekrény, a tükrös asztal a falhoz húzódott, és egészen különválva mindentől és mindenkitől mintha az űrben lebegne, egy csillár függeszkedett a magasban, zengő üvegkockákkal. Megszokhatatlan szoba veit. Itt történt, a csillár alatt. — Csak maradj nyugodtan — mondta vasárnap reggel az asz- szony. — Nyugodtan maradhatsz, de nekem be kell mennem. Azon a héten nappalos volt. És ő ottmaradt az ágyban, mert elnehezítette a tudás. Már mindent tudott erről az asszonyról Ismerte a hetykeségét: — Lenyelem ostya nélkül! — Mint egy betanított madár, ezt hajtogatta leggyakrabban. Ismerte az önérzet kikalapált mondatát: — Azért ne hidd, hogy cipzárral nyithatsz! Ismerte a cinizmusát: — Hinni templomban kell! Tudta a szomorúsága szavait: — Ha-összeadnám, ami elmúlt, már nem volnék fiatal. És tudta, hogy milyen, amikor gyanútlan és jóságos: — Házikolbászom van. Kecskeméti. Olyat még nem ettél! Későre jár, fel kellene kelni. Ekkor történt. L enyomták a kilincset, egy dagadt arcú, sápadt, szemüveges férfi lépett be a szobába. Hatalmas volt és kopott volt. Még fiatal. Levette a kalapját és megállt az ajtónál. — Jó reggelt. A férfi felkönyokölt. — Mit akar? A szemüveges olyan gondozatlan volt, mintha valamelyik pályaudvar várótermében töltötte volna az éjszakát. Csak állt az ajtónál, és csak nézte az ágyban fekvő férfit. Az rákiáltott: — Ki maga? A szemüveges most a csillár alá lepett, felnyúlt és gyengéden megforgatta. Az üvegkockák megcsendültek. — Szép csillár... Ugye, szép csillár? És mielőtt az ágyban fekvő férfi megszólalhatott volna, alázatosan, szinte könyörögve megkérdezte: — Maga a szeretője? A férfi az ágyban tehetetlen volt. Felálljon? Rákiáltson? Magára kapjon valamit? A várakozás csendjében a szemüveges megismételte: — Most maga a szeretője? Az ágyban a férfi védtelennek érezte magát. Felemelte a kezét, mert a másik már mellette állt. — Adjon száz forintot — mondta a szemüveges a mozdulatlan csendben. — A bátyja vagyok. A csillár üvegkockái még mindig össze-összekoccantak. — A bátyja, érti?... A legidősebb bátyja! O lyan egyszerűen mondta, hogy a férfi kinyúlt az ágyból, magához vette a tárcáját és kihúzta a százast. A szemüveges átvette, a küszöbről még visszaszólt: — De ne mondja meg neki... szégyellné. Félóra múlva a férfi megállt a kávézó üvegajtaja előtt. „Még egyszer meg kell néznem” — döntött végül. Belépett. — Adj egy kávét! — mondta a gyanútlan szoborfejnek. Gyávának és nyomorultnak érezve magát, hogy nincsen más szava, nem is lesz több szava. Ezt is ostya nélkül kell lenyelned, drágám, gondolta végül. Amikor kiment, már nem nézett vissza. VAJDA JÁNOS NÁDAS TAVON Fönn az égen ragyogó nap. Csillanó tükrén a tónak Mint az árnyék leng a csónak. Mint az árnyék, olyan halkan, Észrevétlen, mondhatatlan Andalító hangulatban. A vad alszik a berekben. Fegyveremmel az ölemben Ringatózom önfeledten. Nézem ezt a szép világot. Mennyi bűbáj, mily talányok Mind, amit körültem látok. Nap alattam, nap fölöttem, Aranyos tüzes felhőben, Lenn a fénylő víztükörben. Itt az ég a földet éri. Fán szerelme csókját kéri... Minden oly csodás, tündéri. Mi- megyünk-e, vagy a felhő, Vagv a lenge déli szellő, A azeliaen rám lehellő ? Gondolatom messze téved Kék űrén a semmiségnek. Földi élet, hol a réved? Szélei nádligeteknek Tünedeznek, megjelennek. Képe a forgó jelennek... Most a nap megáll az égen, Dicsőség fényözönében, Csöndessége fönségében. S minden olyan mozdulatlan. .. Múlt, jövendő tán együtt van Ebben az egy pillanatban? A levegő meg se lebben, Minden alszik. . . és a lelkem Ring egy méla sejtelemben: Hátha minden e világon, Földi életem, halálom Csak mese, csalódás, álom?... TERJESSZE LAPUNKAT!
