Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-05-13 / 19. szám
Thursday May 13. 197! AMERIKAI MAGYAR SZű -- HUNG MAM M K >p. i cr>! ______________S Vlagyimir Poljakov: jElűzéhnngiegáh... T ovább már nem halogathattam. Meg kellett látogatnom nagynénémet, aki Moszkva egyik távoli kerületében lakik. Trolibuszra szálltam. Félig üres volt a troli, letelepedtem az első szabad ülésre. | Két megállóval később megtelt a kocsi, s észrevettem, hogy mellettem éltes nő áll Kényelmetlenül fGszkelődtem a helyemen. Lám, hölgyek állnak, én meg itt terpeszkedem. Felugrottam. I — Foglaljon helyet, asszonyom! — mondtam udvariasan. — Köszönöm, üljön csak nyugodtan. Mindjárt leszállók. Mögöttem fiatal nő kapaszkodott a fogantyúba. Hozzáfordultam: — Kérem, üljön le! — Ugyan, miért? Üljön csak maga! Hiszen öregebb nálam... — Igen, kétségtelenül öregebb vagyok. Csakhogy ön nő ... s nekem kényelmetlen, hogy ülök, amikor hölgyek állnak! — Üljön csak maga! — De kérem, engedje meg... ^ — Fiatalember, ne lábatlankod jón! — Izólt rám szigorúan az éltes nő —, le akarok szállni! Fonák helyzet volt... állni nem állhattam, mert útban voltam, ülni meg restelltem. — Kérem, akkor foglaljon ön helyet — fordultam egy kövér asszonysághoz, aki egész hozzám préselődött — Mit agitál folyton? — méltatlankodott a kövér, testalkatához egyáltalán nem illő epésséggel. — Üljön le és ne zaklasson másokat! — Ezzel lábamra lépett, s ott kényelmesen elhelyezkedett. Mit tehettem? Újabb álldogáló nőhöz fordultam és szemérmesen megkértem, hogy üljön a helyemre. — Mit zaklatja folytan a nőket és mit ugrál, mint egy Keljfeljancsi? — dörmö- gött egy harcsa bajuszú férfi a hátam mögött. — De kérem ... mentegetőztem — miért haragszik rám? Csak a helyemet akartam átadni a hölgyeknek! — Úgy, úgy? Udvarolni próbált? A troli nem alkalmas hely ilyesmire. Moziba, vagy színházba vigye szíve választottját! — avatkozott be a társalgásba baloldali szomszédom. — Udvarolni? Eszem ágában sem volt udvarolni... — hebegtem zavar én. — Asz- szcnyom, én udvarolni akartam önnek? — fordultam a kövérkéhez. — Isten tudja — vont vállat a hölgy. — Mi az, hogy «-isten tudja?« ön talán nem tudja? — Semmit sem tudok! — Ez érthetetlen! — most már engem is elhagyott a hidegvérem. — Azt mondtam: Kérem, foglaljon helyet! Ez talán udvarlás? És miért udvarolnék önnek? — Miért, talán nekem nem lehet udvarolni? Olyan visszataszító vagyok? — Azt nem állítottam, de... — Mi az, hogy »de«? Talán torzszülött vagyok? Vagy ó-lábam van? — Nem figyeltem meg a lábát. Más cél vezetett. — Ugyan, miféle cél? — csattogott az asszonyság. — Sértegetni akar? Kalauznő, kérem, ez a férfi aszfaltbetyár! — Én aszfaltbetyár? — még a vér is elhűlt bennem. — Elment önnek az esze? — Hallották? — kiabáltak körülöttem. — Ráfogja a hölgyre, hogy elmebeteg! — Szégyellhetik magukat! — fordultam az utasokhoz. — Át akartam a helyem adni, hogy a nők ne álljanak! — Úgy, azért mert nőnek születtem, nem állhatok? — rikácsolt a kövér. — Nekem nincs annyi jogom, mint egy férfinak? Nem számítok embernek? — De kérem, nem azt gondoltam... — Kérem — most már a kalauznő is megelégelte a dolgot —, vagy üljön le, vagy szálljon le a kocsiról! Hagyja abba a vitatkozást! — Nagyon helyes! — zúgtak az utasok. — Szörnyeteg! Senkit sem hagy békén! Szálljon le a következő megállónál! Mit tehettem? Lesütött szemmel lekászálódtam a troliról. És mivel nagyon elegem volt a nőkből, úgy döntöttem, hogy nem látogatom meg nagynénémet. így felugrottam egy ellenkező irányba haladó trolira. Gyorsan lpültem az első szabad helyre. Alig, hogy kifújtam magam, megállt mellettem a kalauznő és odasúgta: — Kérem, adja át a helyét annak az idős hölgynek. Csodálom, hogy fiatalember létére nekem kell figyelmeztetnem .-.. Hát tessék! Fordította: Kertész Erzsébet Kaján Tibor rajzai % Hótakaró borítja a Kerepesi temetőt. Fehér, jótékony hólepel. Az egyik kicsi sírdombot piros rózsák borítják. Igen, ilyenkor januárban. Évente többször is kijövünk ide, de január 17-én biztosan. Itt van házunk minden lakója, mindenki vörös rózsát hoz a sírra. A rózsák a, fejfát is eltakarják, csak annyit lehet kibetűzni: „élt 12 évet". Házunk régi lakói nem szívesen adnak felvilágosítást a piros rózsákkal borított sírról. Hosszas kérlelés után ismertem meg történetét. Budapest házai közt dúlt már a háború. Utcáról utcára folytak a harcok. A lakosság hónapok óta a házak pincéiben élt. A németek kíméletlenül feláldozták gyönyörű városunkat, felrobbantották hídjain- kat, műemlékeinket. Magas bérház emelkedett az egyik sűrűn lakott városrészben. A beépített környezet eddig megvédte a komolyabb sérülésektől, noha a hareok már majdnem idáig értek. A ház földszintjén fényes kávéház volt, amely előtt német katonai gépkocsik rakodtak. Lőszer, robbanóanyag volt itt nagy mennyiségben felhalmozva. A ház pincéjében szorongva, reménykedve, kétségbeesve gubbasztottak a ház lakói. Már tudták, hogy felettük a kávéházat a németek lőszerraktárnak használják. A beszéd állandóan erről folyt. A házmester, aki egyszer már megsebesült, azt tanácsolta, hogy mindenkinek el kell hagynia a házat, mert itt úgysem marad kő kövön. De hogyan? Ki merné kockáztatni, hogy mindenét elhagyva, nekivágjon az utcának, ahol most lesben áll a halál. Reggel óta megélénkült a csatazaj. Valahol a közelben csapódnak be a lövedékek. Az óvóhelyen himbdlódz- vc világít az egyetlen olajlámpa. Három gyerek ül az egyik sarokban. Körülbelül egyforma idősek. Az egyik, göndör hajú fiúcska, megszánt ja a mellette ülő férfit. — Bácsi kérem! Maga katona volt; felrobbanhat felettünk a lőszerraktár? — Bizony megeshet. Ha löveg éri. biztosan felrobban, de ez a kevésbé valószínű. Attól tartok, hogy a németek maguk fogják felrobbantani. — De hát ne hagyjuk! — kiáltott fel a kisfiú. A férfi nem szólt semmit, nagyot sóhajtott. Néhány perc múlva a három gyerek már kint volt a pince folyosóján. — Meg kell mentenünk a házat — jelentette ki a göndör hajú Dobos Laci. Hosszas tanácskozás kezdődött. Abban állapodtak meg, hogy figyelni fogják a németeket. A három kisfiú megesküdött, hogy megmenti a házat. Kovács Pista fellopódzott a második emeletig. Egy kitört ablakon át figyelte az eseményeket. Déltájban a németek a kávéház udvari bejáratától hosszú vezetékeket szereltek és átvezették azokat az udvar felőli alacsony ház tűzfalán. Pista lerohant a pincébe és beszámolt a látottakról. Dobos Laci odament a katonaviselt lakóhoz és érdeklődött, hogy miképpen lehet felrobbantani egy lőszerraktárat. — Régen gyújtózsinórt használtak, de ma már elektromos árammal csinálják. Az biztonságosabb. — Sorsot húzunk — mondta társainak Dobos Laci. — Akire a sorshúzás esik, elvágja a vezetékeket. A sorshúzás Dobos Lacira esett. Délután a németek elhagyták a kávéházat. A falakon mindenütt golyók csattogtak. A fiúk kimentek az elsőemeleti folyosóra. Dobos Laci. kezében az ollóval, átmászott a szomszéd ház tetejére, ahol a négy villanydrót húzódott. Egy vágás, és zizegve lehullott a huzal. Majd a második, ezután a harmadik. Mikor a negyediket is elvágta, b énultan hullott le a karja, s leroskadt lassan a havas háztetőre. Körülötte piros lett a hó. A két őrködő fiút egy pillanatra elzsibbasztotta az ijedtség. A következő percben azonban már ott voltak Laci mellett és a kétségbeesés erejével hozták visz- sza a folyosóra. uobos Laci ott feküdt a pínceoen, két összetolt matracon. Kezében szorította a nagy ollót. Magas láza volt, félrebeszélt. Kipattant az óvóhely ajtaja, szovjet katonák jelentek meg. Dobos Laci felemelkedett, magasra tartotta az ollót, kiáltott: — A vezeték ... megtartottuk az esküt... Azután örökre lehunyta szemét. Az egyik szovjet harcos füstös, tépett lobogót húzott elő, s ráterítette. , Dobos Laci sírján soha nem hervadnak el a piros virágok. TÓTH ÁRPÁD LELEKTÓL LÉLEKIG Állok az ablak mellett éjszaka S a mérhetetlen messzeségen át Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd Távol csillag remegő sugarát. Billió mérföldekről jött e fény; Jött a jeges, fekete és kopár Terek sötétjén lankadatlanul S ki tudja, mennyi ezredéve már. Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált s szememben célhoz ért. S boldogan hal meg, amig rácsukom Fáradt pillám koporsófödelét. Tanultam én, hogy általszűrve a Tudósok finom kristályműszerén, Bús földünkkel s bús testemmel rokon Elemekről ád hírt az égi fény. Magamba zárom, véremmé iszom, És csöndben és tűnődve figyelem, Mily ős bút zokog a vérnek a fény, Földnek az ég, elemnek az elem ? Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át? Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Szíriusz van tőlem távolabb, Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Ó, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát S köztünk a roppant, jeges űr lakik! • • • •
