Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-04-15 / 15. szám
s AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, April 15, 1971 K8Z»ETLE«8lT7| Bálint Imre rovata ~«ssssssxss»»x%sssxxxsxs^^ A kapitalista Mr.Wolfson haszonleső, a lakók vérét szipolyozó háziúr volt, amilyennek egy marxi értelemben vett háziúrnak kellett lennie. Ez a történet arról szól, hogyan lett ebből a kapitalistából marxizmus-ellenes. Hat-nyolc rétegű állványokon mászkáltam, nyújtózkodtam felfelé, ugrottam lefelé, intézkedtem és nagy hangom volt. Egyszóval mint amolyan fiatalos ember ürge és fürge voltam. Volt olyan hetem, hogy háromszáz dollárt kerestem. (Igaz, hogy csak egy hét.) Bocsánat, az öreg embernek jól esik az ürge- fürge múltjáról hallani, még ha önmaga mondja is Dehát ez volt a hét bö esztendő és ebben a történetben a hét szűkről van szó. A harmincas évek elején, a depresszió derekán, három hónappal voltam már hátralékban a házbéremmel. Miután udvariasan csengetett, beengedtem hozzám a haziüramat, a fentemlitett Mr. Wolfsont. Ha úgy csengetett volna, mint az előző hetekben, e- röszakosan háromszor, négyszer megnyomva a csengő gombját, nem engedtem volna be. Erre megesküdtem mérges magamban a múltkor. De vagy meg- neszelte ez a verszipó kapitalista az eltökéltségemet vagy rájött arra a bölcsességre, hogy ami hiábavaló, az hiábavaló, mert ahol nincs, ott nincs; ez esetben finoman csengetett. Megkönyörültem rajta és beengedtem a...lakásába. (A törvény szerint az már 3 hónapja úgyis az övé volt.) Udvariasan köszöntött a haudujuduval és egy fáradtat nyögve, leült. Most az egyszer nem is úgy nézett ki, mint egy házigazda, hanem mint egy ember. “Itthon vagy?”- kérdezte. Es ez nem is volt oly’ buta kérdés, mint látszott. Elvégre, ha otthon vagyok, akkor nyilván nem dolgozom, ha nem dolgozom, akkor meg mindig nincs házbér. Tehát ez nem volt buta kérdés, hanem okos szeihrehányás. “ A jövő héten biztosan ... azaz van kilátásom és várom minden percben a telefont.” Hol a telefonod? Hiszen már a kaszniját is elvitték.” “ Lent a fűszeresnél hagyják majd az üzenetet... megbeszéltem ...velük is, meg a füsz...” Kezével intett, hogy hagyjuk. “ Ezt a mesét már vagy öt, hat hete hallom. Nem tudsz valami újat? Jobbat? ” “ Esküszöm, hogy....” “Ezt is már hallottam. ” “ Hát akkor mit mondjak? ” “ Semmit, csak szó nélkül tedd le a házbért. Legalább egy hónapit, ide az asztalra.” Lemondóan intett és most már köszönés nélkül ment ki, nyitva hagyva az ajtót maga mögött. így láttam, hogy ugyancsak gyengéden megnyomta a szomszédom csengőjét. Pár heti szünet következik ebben a történetben és hadd meséljem el a lényegében ide tartozó, bár kitérésnek látszó történetet. A festők szakszervezetének volt egy úgynevezett Day Room-ja, melyet én nappali menedékhelynek kereszteltem el. (Egyébként erről Írtam egy meglepően rossz színdarabot.) Itt tanyáztak a munkanélküli szaktársak, kártyáztak, beszélgettek, dohányoztak, köpködtek, miközben arra vártak, hogy betéved egy bősz, vagy egy elömunkás, aki “embert” keres egy pár napi munkára. Már nem is hívták a festőket munkásoknak, csak “emberek”-nek, vagy meg annak sem, hanem “kéz”-nek. Engem a szakmában, mint elsőrendű művészt ismertek, mert a régi “ jó időkben” templomokat, bankokat és mozikat festettem, dekoráltam. Jó figuralista is voltam és nagyobb munkákat vezettem le mindenek dicsőségére, ámen. Lehetőleg a saját lokálomból tettem be tagokat a munkáimba és a legegyszerűbb mázolőt kineveztem dekorátornak, hogy naponta másfél dollárral többet keressen. Több, mint féléve nem dolgoztam. Ha feleségem nem dolgozott volna, éhen fordultunk volna fel. Hiába mondtam a bószoknak, hogy nem veszem sértésnek, ha művészi mivoltom ellenére egyszerű szoba-konyha mázolásával bíznak meg. Mindegyik azzal vigasztalt, hogy saját “kezeik”-nek, azaz a régi embereiknek sincs munkájuk. Egyszer, négy hónap előtt, két napot dolgoztam. Az a munka segítette rossz híremet, ezért kitérek rá pár mondattal. Egy háromszobás lakás mázolására könyörült meg rajtam egy bősz. Két napig csak azt csináltam, hogy lemostam aranytisztaságura a mennyezetet és kivágtam és begipszeltem, amit kellett, azt is, amit nem igen kellett, mert jő munkával akartam remekelni. A harmadik nap reggelén betoppant a bősz és dűlt-fúlt, hogy a lakók panaszkodtak telefonon, hogy nekik úgy nézek ki, mint aki be akar költözni hozzájuk. Amit én csináltam, az félnapi munkának felel meg. Es ömlött belőle a hadd el hadd, amíg levettem a munkaruhámat és felhúztam a nappalimat. “ Ki hallott már olyasmiről ’’-hányta szememre. “ Lemosni a plafont? Csak meg kell neki mutatni a szivacsot. És gipszelni? Kivágni a repedest még mélyebbre?Csak addig tartson az a gipsz, amíg beváltom a csekket és kifizetlek.” Adott tizennyolc dollárt, mert ez egy tisztességes bősz volt, de azt mondta, hogy vegyem ezt a munkámat úgy, mintha a pénzt az ö zsebéből loptam volna ki. Kihangsúlyozta, hogy loptam. A nappali menedékhelyen a szaktársak a bosznak adtak igazat. Ez volt az utolsó munkám négy hónappal azelőtt. Hogy is volt?Tehát márciusban csináltam tizennyolc dollárt és emlékszem a julius negyediké utáni szent napon a nappali menedékhelyen töltöttem a szabadságomat, napoztam a füstben és éppen bele akartam lépni harmadiknak a römibe, amikor bejött és nekem rohant a Gyurkics szaktársam, egyike azoknak, akit valamikor még a régi jő időkben én neveztem ki dekorátoknak, akinek ebből kifolyólag hőn irigylett úgynevezett “állandó” munkája volt és aki amellett horvát származású lévén, bár Pesten tanult, zágrábi és budapesti tájszólással beszélte az angolt, s evvel mindent elmondtam róla — mondom nekem rohant, hogy velem van-e a táskám?^Már csak alibi kedvéért is mindig velem volt, hogy a szomszédok azt gondolják, hogy dolgozom. Abban volt a munkaruhám és a spatulám. “Mutasd csak az overállodat? Látom, hogy piszkos. Az jó. Úgy néz ki, mint amelyben dolgoztak. Ne mond meg a bósznak, hogy mily nagy művész vagy, mert akkor nem vesz fel. Két és fél nap alatt egy kétszobás-konyhás lakást meg kell csinálnod. A- karsz velem jönni? ” RÉTESHÁZ ÉS CUKRÁSZDA 1437 THIRD AVENUE, NEW YORK, N. Y. (A 81-ik Street sarkán) — Telefon: LE 5-8484. Mignonok, születésnapi torták, lakodalmi, Bar- Mitzvah-torták. — Postán szállítunk az ország minden részébe. — Este 7.30-ig nyitva “ Persze, hogy persze. Életem mindig is leghöbb vagya volt, hogy három lyukas lakásokat két és fél nap alatt vágjak le.” Egy iszt szájdi (magyarul keleti oldal) lakó-kaszárnyában volt a lakás. A pincében volt egy létra, egy pár inkább többé, mint kevésbé piszkos edény, egy pár kanna festék, sok, sok benzin és szaktársam adott egy nagy kefét és egy kisebb ecsetet. Kérdeztem, hol van a szivacs? Azt kérdezte vissza,hogy minek? Néztem, hogy hol a gipsz? Arra meg azt mondta, hogy lehet, hogy a droppklotok (ponyvatakaró) között találok, ha meg nem keményedéit még, de ismét figyelmeztet, hogy két és fél nap a- latt készen kell lennie a munkának, mert ez egy kis bősz, kocos bősz, akinek csak négy embere van és maga is dolgozik és örül, ha két dollárt keres egy emberen...naponta. “Csak azt a lyukat tömd be, amelyik akkora, mint az öklöd.” Olyan olvasóim kedvéért, akik nem tudnák, miből áll egy kétszoba-konyhás bronxi lakás, mármint festői szempontból, — legyen szabad felsorolnom hogy a két szoba mennyezetét legalább négy, négy fal tartja. A két szoba között egy francia kétszár- nyas ajtó van, vagy húsz ablakocskával, mindegyik négy, négy rámával. Van a lakásnak még négy ajtaja és négy utcai ablaka. Két klozetja, stelázsikkal. A konyhát és fürdőszobát tetőtől talpig zománccal kell lekenni, beleértve itt is a konyha össz-stelázsit. Ráadásul a harmadik félnap alatt a szobák és az előszoba, melyről majd megfeledkeztem, parkett padlózatát kell lemosni lúgos vízzel s lesmirglizni acél- forgáccsal és shellakkal bekenni...és...és..az utolso negyedórában két radiátort is be kell festem ezüsttel, ami nincs. De maradt konyhazománc, amitől novemberben, ha befütik a lakást, büdös lesz. Decemberben, lepattogzik a festék s attól fogva nem lesz büdös a lakás. A bútorokat egyedül kellett to- szogatnom, mert a háziak egy ujjúkat sem mozdították volna az érdekemben, sót, amig el nem vitte őket az ördög hazulról, csak az utamban voltak. Színeket akartak a szerencsétlenek a szobákba! Mondtam nekik, hogy részükre csak két szin van a világon: szürke (off-white), vagy elefántcsont (ivory). De nekem csak szürkém van.Hétkor már munkán voltam minden reggel és félnyolckor már dolgoztam, ha a jobb karom elfáradt, a ballal gürcöltem és a löncsómet is öt perc alatt habzsoltam be. Roskadozva vitt haza esténként a subway. A subway roskadozott? Igenis, mert ügy éreztem, hogy az egész világ összeroskad, mielőtt hazaérnék. De két és fél nap alatt befejeztem a lakást, és azután még sok lakást. Erre a szófecsérlésre azért volt szükség, hogy húzzam az időt, mivel a házigazda vagy két héttel az utolsó találkozásunk után jelentkezett csak. De másrészt nem árt, ha az olvasók, főleg azok, akik nem élvezték az amerikai depressziós időket, kapnak egy kis ízelítőt ebből és azok, akik keresztülmentek, vegyék emlékeztetőnek e pár sort. Szobám közepén volt egy valamikor jobb időket látott tölgyfa asztal,, hasonművű székekkel. Ó- regen vettem azokat, mert nem szerettem, ma sem szeretem az új, sem ilyen, sem olyan stílust. Olcsón jutottam hozzájuk és úgy láttam, hogy az öregség bölcsessége fog velük együtt a lakásomba költözni. Jő dolga volt az asztalnak, mert tekintve, hogy a konyhában ettünk, csak arra használtuk, hogy egy hol virágos, hol nem virágos váza unatkozzon a közepén. E virágváza alá tettem hatvan dollárt, úgy hogy egynegyedrésze kilátsszon. Hogyha jön majd a háziúr, hadd üsse ki azonnal a szemét a pénz. Nagyon gyengén csengetett a Mr. Wolfson. Kö-
