Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-03-25 / 12. szám
Thursday, March 25, 1971 AMERIKA! MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Átányi Horváth László: Csevegés Mennyire kell vigyázni az embernek! Hovatovább Budapesten is elárasztanak bennünket már az ügynökök. Apám jámboran és gyanútlanul hordja fel őket a lakásba. Ezek a mi ügynökeink módfelett kényelmesek. Nem szívlelik a lépcsőjárást. Csöngetnek lent a kapunál és apám hozza fel őket a liften a hatodikra. Fogalma sincs róla, mit akarnak, de ő készségesen betereli őket a lakásba. Hogyisne hatódna meg tőlük hisz majdnem a nyakába ugranak a kapuban. — Jaj, drága Horváth úr! Alig találtam meg magát! Apám joggal hiszi, valami régi elfelejtett ismerőse bukkant rá. Csak a lakásban éri kellemetlen meglepetés, mikor kideríil, hogy biztosítási vagy fénykép ügynökkel készségeskedett. Ilyenkor segélyt kérőén rám néz, s nekem kell zordonan kiterelnem a hívatlan látogatót. Néhány héttel Ajtony fiam születése után egy jól megtermett, kihizott alak esetlenkedett a kapunk előtt. Mihamar kiderült, hogy a feleségemet keresi, fénykép ügynök. Úgy is terveztük, hogy csináltatunk családi képeket, hát nem küldtem el a behe- mot fickót. Azóta már szánom-bánom ezt a ballépésemet. —Milyen szép neve van a kicsinek — mézes-mázos- kodott az ügynök a liftben — ugye Antonnak hívják? — Ajtony! Nem jött zavarba.— Oh, az még szebb í -rebegte.— Ajtony fiam nevén születése óta többször meghökkentek. Mikor elbocsátották a kórházból, már az orvost is jobban érdekelte, hogy miért választottuk ezt a pogány nevet, mint maga a gyerek, akit vizsgált. Pedig a pogány vezér neve közismert Magyarországon és nem is egyedül az én fiamat hívják igy. Bar kétségtelen, hogy manapság még ritka név, a naptárban sem található. De hisz épp ez volt a célunk. Minden második gyereket Jóskának, Pistának, Lacinak hívnak. Miért ne legyen a mi fiunknak ritka szép magyar neve? Az ügynökkel sajnos megegyeztünk. 160 forintért ígért egy tucat levelezőlapot. Csak a szerződés aláírásakor derült ki, hogy nem állami vállalattól jött. De ekkor már röstelltünk visszakozni. Eltelt 2 hónap, elérkezett a fényképezés ideje. Közben Ajti nagyot fejlődött. Háromhetes korában kezdett ismerkedni a világgal. Arra lettem figyelmes, hogy a kocsiban egy rudacskát kitartóan ütöget, próbálja megfogni. Szabolcs bátyja műanyag kutyusát felfüggesztettem erre a keze ügyében. Egy egész délután kapkodta, s mivel ügyetlen kezevel megragadni nem tudta, igy mindjobban belelovalta magát a dühbe. Aztán sor- ravette az ujjait, követett bennünket a tekintetével. Es nagyon sokat mosolygott. Kis fogatlan száját százféleképpen igazgatta. Hol repesett az örömtől, hol hamiskásan vagy éppen ravaszul mosolygott. Ha hazamentem az iskolából és megálltam fölötte, már megismert és boldogan nyílott el a szája. Jókedvében sokat nótázott. Fújta tagolatlan és érthetetlen dalait. Ennyi történt, mig megérkezett a fényképész. A képek avatatlan mestere igazán csiszolt modorú ember volt. Az első szobában levetette a cipőjét, hogy be ne sározza a lakást, s amúgy harisnyásan mihamar belopta magát a család szivébe. A csillo- gó-villogó masina láttán Szabolcs fiam rögvest elhatározta, nem az újságírói, hanem a fényképészi pályára megy. Feleségemet annyira meghatotta a csinos fiatalasszony megszólítás, hogy szinte a felle-, gekben járt. Anyámnak pedig minduntalan kivillant elöl a maradék két sárga foga. Egyedül Ajti nem méltányolta a fényképész szives buzgalmát. Komoran figyelte az ügyeskedő férfiút. Szemében tálán ott ült a gyanakvás is, és mosolyogni semmiképpen nem volt hajlandó. Elérkezett a nagy nap. Megjöttek a fényképek. Pöndörödött, amatör színvonalú 6x9-es lapok, ü- gvetlenül retusált, rosszul beállított levelezőlapok. Kiderült, ez a vigasság nem 160, hanem 360 forintomba került. S a nagy tanulság, hogy ugyanezt magam is meg tudtam volna csinálni 50 forintért. Anyám szóhasználatában a fényképész finom u- riemberböl piszkos stricivé süllyedt. Őt kapta le a legügyetlenebbül, mintha saját anyját látta volna viszont a képeken 80 éves korában. Feleségem napokig vigasztalhatatlan volt, s Szabolcs fiam újra újságírónak készült. Azóta ügynök hozzánk be nem teszi a lábát. Ha valaki mégis felbotorkál az ajtómhoz, anyám hosz- szas vallatás alá fogja a kémlelönyiláson keresztül. Azóta látogató beljebb nem kerülhet, mig ki nem derül tisztes szándéka. GOLFOZNI MEHETÜNK A HOLDRA A kis magyar vendéglő éttermében éppen az utolsó falatot szúrtuk a villára, amikor újságjával a hona alatt belépett Dongás és a mellettünk lévő asztalhoz ült. Kopott felöltőjét le sem vetette, csak kigombolta, kissé szétnyitotta, majd szétterítette újságját, hogy szokása szerint addig is elmerüljön az olvasásban, amíg a pincér a vacsoráját az asztalra teszi. Egyébként kevés beszédű, savanyu arcú ember ez a Dongás. Odahaza állítólag fizikatanár volt, az emigrációban fizikai dolgozó lett. Tizennégy éve állandó alkalmazásban van az egyik clevelandi hotelban, ahol edényt és evőeszközöket mosogat, néha azonban be kell ugrania cipőtisztítónak és ilyenkor mindig eszébe jutnak azok a szerencsétlen beugrások, amelyeket a harmincas években, mint pótszinésszé lett, fiatal állásnélküli intellektuel hajtott végre néhányszor egy vidéki színtársulatnál. Itt azonban már nem abban reménykedik, hogy a tanári pályán el tud helyezkedni, hanem, hogy egyszer ezüst-tisztitó lesz a hotelben. Es miért ne lehet ne, hiszen a lehetőségek hazájában él. Mint már annyiszor, ezen az estén ismét szemben ültem vele és figyeltem az arcát, melyet idáig még sohasem láttam felderülni. De most egyszerre felderült ez a savanyított káposztánál is savanyúbb arc és megállapítottam magamban, hogy az újságban hatalmas viccnek kell lennie, hogy Dongás savanyú arca úgy megédesedett tőle. De Dongás nem állt meg a mosolynál, hanem nevetésbe csapott át és nevetett, nevetett, mintha sohasem akarná abbahagyni. Asztaltarsaim is, én is, már aggódni kezdtünk. Bizonyára megörült szegény. Ilyen esetben mi egyébre gondolhat az ember? De tévedtünk, mert Dongás elhallgatott, majd felállt és ünnepélyes arcot vágva hangosan felolvasta a The Cleveland Press 1971. feb. 6.-i számában közölt vezércikk ölnyi betűkkel szedett cimét: Moonmen huff, puff; Shepard hits golf balls. A lapot ezután az asztalra ejtette és szónokolni kezdett, mintha legalábbis ezer meg ezer szempár figyelne rá. — Igen uraim, megértük azt a nagy pillanatot is, hogy végre golfozni mehetünk a holdra! - mondta széttárt karokkal, lelkesen. — Golf-klubokat alakítunk a holdon és nagyszerű pályákat létesítünk hozzá. A holdfelület ugyanis sok helyen teljesen sima és rengeteg ott a lyuk, tehát lesz hová a golflabdát beguritani. És, ha elgondoljuk, milyen nagyszerű lesz, minden hét végén golfozni megyünk a holdra. Miért ne tennénk, ha megtehetjük, hiszen már minden problémánkat sorra megoldottuk: nemzetünk életéből a háborút kizártuk mindörökre, a nyomort megszüntettük, a munkanélküliséget felszámoltuk, az adóterhet levettük a nép vállairól, a bűnözést ismeretlen fogalommá tettük, a pusztitó betegségeket kivétel nélkül legyőztük, városaink levegőjét kitisztítottuk, folyóink és tavaink vizét mentesítettük a szennytől, a faji ellentéteket véglegesen elsimítottuk, a nyugdíj korhatárt ötven évre csökkentettük, a munkaidőt napi négy órára, társadalmunk minden tagját művelt emberré neveltük és minden téren, minden tekintetben a legnagyobb megértést és jóindulatot tanúsítottuk egymás iránt. Tehát kiérdemeltük azt az oly hihetetlenül szépnek ígérkező szórakozást, hogy golfozni járjunk a holdra. És megyünk, csak azért is megyünk! Es mindent, amit mi produkálunk itt a földön és az egekben, már úgy gondolom a holdon, csinálja utánunk a világ, ha tudja. Csinálja utánunk, de olyan anyagi megerőltetés nélkül, mint mi csináljuk. Dongás most ismét felemelte a lapot és a két kezébe magasra tartva, harsányan kiáltotta: —Hurra! Golfozni megyünk a holdra! A pincér éppen abban a pillanatban tette a vacsoráját az asztalra. Dongás erre leült, de mielőtt hozzálátott volna az étkezéshez, újra kacagni kezdett. Nem is tudom, hogy kacagás volt-e ez, vagy zokogás, vagy mind a kettő, csak azt tudom, hogy a könnyei kicsordultak és belehulltak a vacsorájába, a legszegényesebb vacsorába, amit ebben a kis magyar vendéglőben valaha is felszolgálták. Cleveland, 2. 8. 71. , Takacs Lajos HUMOR — Vannak nevek — magyarázza a tanító —, amelyeket th-val írunk. Tudnál rá példát mondani Karcsi? — Igen. A Margithid. • — Az én feleségem éjjel, behunyt szemmel is tudja, ha akarja, hogy hány óra van. — Ez érdekes. És hogyan? — Egyszerű. Engem kelt fel, hogy nézzem meg. • A kis Bandikét valami főbenjáró bűn miatt megfenyíti az apja és sarokba állítja. Bandika szivel- tépően zokog, mire öcsikéjének megesik rajta a szive, és igy szól hozzá: — Ne busulj, Bandi, nemsokára felnövünk és akkor mi is megverjük a gyermekeinket... • Pupillái és Kiflincsák beszélgetnek: — Hallom — mondja Pupillái —, hogy azonnal megnősültél, amint megismerkedtél a feleségeddel. — Dehogy — védekezik Kiflincsák —, előbb még egy évig a totón próbálkoztam. ALLATTAN6RAN A tanító felszólitja az egyik gyereket: — Na, Andris, meg tudnád-e mondani, hogy az állatoknak melyik csoportjába tartozik a pápaszemes kígyó? Andris rövid gondolkozás után válaszol: — A gyengeszemüek csoportjába.
