Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)

1971-03-25 / 12. szám

Thursday, March 25, 1971 AMERIKA! MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Átányi Horváth László: Csevegés Mennyire kell vigyázni az embernek! Hovato­vább Budapesten is elárasztanak bennünket már az ügynökök. Apám jámboran és gyanútlanul hordja fel őket a lakásba. Ezek a mi ügynökeink módfelett kényelmesek. Nem szívlelik a lépcsőjárást. Csönget­nek lent a kapunál és apám hozza fel őket a liften a hatodikra. Fogalma sincs róla, mit akarnak, de ő készségesen betereli őket a lakásba. Hogyisne ha­tódna meg tőlük hisz majdnem a nyakába ugranak a kapuban. — Jaj, drága Horváth úr! Alig találtam meg magát! Apám joggal hiszi, valami régi elfelejtett ismerő­se bukkant rá. Csak a lakásban éri kellemetlen meg­lepetés, mikor kideríil, hogy biztosítási vagy fény­kép ügynökkel készségeskedett. Ilyenkor segélyt kérőén rám néz, s nekem kell zordonan kiterelnem a hívatlan látogatót. Néhány héttel Ajtony fiam születése után egy jól megtermett, kihizott alak esetlenkedett a kapunk előtt. Mihamar kiderült, hogy a feleségemet kere­si, fénykép ügynök. Úgy is terveztük, hogy csinál­tatunk családi képeket, hát nem küldtem el a behe- mot fickót. Azóta már szánom-bánom ezt a ballé­pésemet. —Milyen szép neve van a kicsinek — mézes-mázos- kodott az ügynök a liftben — ugye Antonnak hív­ják? — Ajtony! Nem jött zavarba.— Oh, az még szebb í -rebegte.— Ajtony fiam nevén születése óta többször meg­hökkentek. Mikor elbocsátották a kórházból, már az orvost is jobban érdekelte, hogy miért választot­tuk ezt a pogány nevet, mint maga a gyerek, akit vizsgált. Pedig a pogány vezér neve közismert Ma­gyarországon és nem is egyedül az én fiamat hívják igy. Bar kétségtelen, hogy manapság még ritka név, a naptárban sem található. De hisz épp ez volt a cé­lunk. Minden második gyereket Jóskának, Pistának, Lacinak hívnak. Miért ne legyen a mi fiunknak rit­ka szép magyar neve? Az ügynökkel sajnos megegyeztünk. 160 forin­tért ígért egy tucat levelezőlapot. Csak a szerződés aláírásakor derült ki, hogy nem állami vállalattól jött. De ekkor már röstelltünk visszakozni. Eltelt 2 hónap, elérkezett a fényképezés ideje. Közben Ajti nagyot fejlődött. Háromhetes korában kezdett ismerkedni a világ­gal. Arra lettem figyelmes, hogy a kocsiban egy ru­dacskát kitartóan ütöget, próbálja megfogni. Sza­bolcs bátyja műanyag kutyusát felfüggesztettem er­re a keze ügyében. Egy egész délután kapkodta, s mivel ügyetlen kezevel megragadni nem tudta, igy mindjobban belelovalta magát a dühbe. Aztán sor- ravette az ujjait, követett bennünket a tekintetével. Es nagyon sokat mosolygott. Kis fogatlan száját százféleképpen igazgatta. Hol repesett az örömtől, hol hamiskásan vagy éppen ravaszul mosolygott. Ha hazamentem az iskolából és megálltam fölötte, már megismert és boldogan nyílott el a szája. Jókedvé­ben sokat nótázott. Fújta tagolatlan és érthetetlen dalait. Ennyi történt, mig megérkezett a fényké­pész. A képek avatatlan mestere igazán csiszolt modo­rú ember volt. Az első szobában levetette a cipőjét, hogy be ne sározza a lakást, s amúgy harisnyásan mihamar belopta magát a család szivébe. A csillo- gó-villogó masina láttán Szabolcs fiam rögvest elha­tározta, nem az újságírói, hanem a fényképészi pá­lyára megy. Feleségemet annyira meghatotta a csi­nos fiatalasszony megszólítás, hogy szinte a felle-, gekben járt. Anyámnak pedig minduntalan kivillant elöl a maradék két sárga foga. Egyedül Ajti nem méltányolta a fényképész szives buzgalmát. Komo­ran figyelte az ügyeskedő férfiút. Szemében tálán ott ült a gyanakvás is, és mosolyogni semmiképpen nem volt hajlandó. Elérkezett a nagy nap. Megjöttek a fényképek. Pöndörödött, amatör színvonalú 6x9-es lapok, ü- gvetlenül retusált, rosszul beállított levelezőlapok. Kiderült, ez a vigasság nem 160, hanem 360 forin­tomba került. S a nagy tanulság, hogy ugyanezt ma­gam is meg tudtam volna csinálni 50 forintért. Anyám szóhasználatában a fényképész finom u- riemberböl piszkos stricivé süllyedt. Őt kapta le a legügyetlenebbül, mintha saját anyját látta volna vi­szont a képeken 80 éves korában. Feleségem napo­kig vigasztalhatatlan volt, s Szabolcs fiam újra új­ságírónak készült. Azóta ügynök hozzánk be nem teszi a lábát. Ha valaki mégis felbotorkál az ajtómhoz, anyám hosz- szas vallatás alá fogja a kémlelönyiláson keresztül. Azóta látogató beljebb nem kerülhet, mig ki nem derül tisztes szándéka. GOLFOZNI MEHETÜNK A HOLDRA A kis magyar vendéglő éttermében éppen az utol­só falatot szúrtuk a villára, amikor újságjával a ho­na alatt belépett Dongás és a mellettünk lévő asz­talhoz ült. Kopott felöltőjét le sem vetette, csak ki­gombolta, kissé szétnyitotta, majd szétterítette új­ságját, hogy szokása szerint addig is elmerüljön az olvasásban, amíg a pincér a vacsoráját az asztalra te­szi. Egyébként kevés beszédű, savanyu arcú ember ez a Dongás. Odahaza állítólag fizikatanár volt, az emigrációban fizikai dolgozó lett. Tizennégy éve állandó alkalmazásban van az egyik clevelandi ho­telban, ahol edényt és evőeszközöket mosogat, né­ha azonban be kell ugrania cipőtisztítónak és ilyen­kor mindig eszébe jutnak azok a szerencsétlen be­ugrások, amelyeket a harmincas években, mint pótszinésszé lett, fiatal állásnélküli intellektuel haj­tott végre néhányszor egy vidéki színtársulatnál. Itt azonban már nem abban reménykedik, hogy a tanári pályán el tud helyezkedni, hanem, hogy egy­szer ezüst-tisztitó lesz a hotelben. Es miért ne lehet ne, hiszen a lehetőségek hazájában él. Mint már annyiszor, ezen az estén ismét szem­ben ültem vele és figyeltem az arcát, melyet idáig még sohasem láttam felderülni. De most egyszerre felderült ez a savanyított káposztánál is savanyúbb arc és megállapítottam magamban, hogy az újságban hatalmas viccnek kell lennie, hogy Dongás savanyú arca úgy megédesedett tőle. De Dongás nem állt meg a mosolynál, hanem nevetésbe csapott át és ne­vetett, nevetett, mintha sohasem akarná abbahagy­ni. Asztaltarsaim is, én is, már aggódni kezdtünk. Bizonyára megörült szegény. Ilyen esetben mi egyébre gondolhat az ember? De tévedtünk, mert Dongás elhallgatott, majd felállt és ünnepélyes arcot vágva hangosan felolvasta a The Cleveland Press 1971. feb. 6.-i számában közölt vezércikk ölnyi betűkkel szedett cimét: Moonmen huff, puff; Shepard hits golf balls. A lapot ezután az asztalra ejtette és szónokolni kezdett, mintha legalábbis ezer meg ezer szempár figyelne rá. — Igen uraim, megértük azt a nagy pillanatot is, hogy végre golfozni mehetünk a holdra! - mondta széttárt karokkal, lelkesen. — Golf-klubokat alakítunk a holdon és nagysze­rű pályákat létesítünk hozzá. A holdfelület ugyanis sok helyen teljesen sima és rengeteg ott a lyuk, te­hát lesz hová a golflabdát beguritani. És, ha elgon­doljuk, milyen nagyszerű lesz, minden hét végén golfozni megyünk a holdra. Miért ne tennénk, ha megtehetjük, hiszen már minden problémánkat sor­ra megoldottuk: nemzetünk életéből a háborút ki­zártuk mindörökre, a nyomort megszüntettük, a munkanélküliséget felszámoltuk, az adóterhet levet­tük a nép vállairól, a bűnözést ismeretlen fogalom­má tettük, a pusztitó betegségeket kivétel nélkül legyőztük, városaink levegőjét kitisztítottuk, folyó­ink és tavaink vizét mentesítettük a szennytől, a faji ellentéteket véglegesen elsimítottuk, a nyugdíj korhatárt ötven évre csökkentettük, a munkaidőt napi négy órára, társadalmunk minden tagját mű­velt emberré neveltük és minden téren, minden te­kintetben a legnagyobb megértést és jóindulatot tanúsítottuk egymás iránt. Tehát kiérdemeltük azt az oly hihetetlenül szépnek ígérkező szórakozást, hogy golfozni járjunk a holdra. És megyünk, csak azért is megyünk! Es mindent, amit mi produká­lunk itt a földön és az egekben, már úgy gondolom a holdon, csinálja utánunk a világ, ha tudja. Csinál­ja utánunk, de olyan anyagi megerőltetés nélkül, mint mi csináljuk. Dongás most ismét felemelte a lapot és a két ke­zébe magasra tartva, harsányan kiáltotta: —Hurra! Golfozni megyünk a holdra! A pincér éppen abban a pillanatban tette a vacsoráját az asztalra. Dongás erre leült, de mielőtt hozzálátott volna az étkezés­hez, újra kacagni kezdett. Nem is tudom, hogy ka­cagás volt-e ez, vagy zokogás, vagy mind a kettő, csak azt tudom, hogy a könnyei kicsordultak és belehulltak a vacsorájába, a legszegényesebb vacso­rába, amit ebben a kis magyar vendéglőben valaha is felszolgálták. Cleveland, 2. 8. 71. , Takacs Lajos HUMOR — Vannak nevek — magyarázza a tanító —, amelyeket th-val írunk. Tudnál rá példát mon­dani Karcsi? — Igen. A Margithid. • — Az én feleségem éjjel, behunyt szemmel is tudja, ha akarja, hogy hány óra van. — Ez érdekes. És hogyan? — Egyszerű. Engem kelt fel, hogy nézzem meg. • A kis Bandikét valami főbenjáró bűn miatt meg­fenyíti az apja és sarokba állítja. Bandika szivel- tépően zokog, mire öcsikéjének megesik rajta a szive, és igy szól hozzá: — Ne busulj, Bandi, nemsokára felnövünk és akkor mi is megverjük a gyermekeinket... • Pupillái és Kiflincsák beszélgetnek: — Hallom — mondja Pupillái —, hogy azonnal megnősültél, amint megismerkedtél a feleséged­del. — Dehogy — védekezik Kiflincsák —, előbb még egy évig a totón próbálkoztam. ALLATTAN6RAN A tanító felszólitja az egyik gyereket: — Na, Andris, meg tudnád-e mondani, hogy az állatoknak melyik csoportjába tartozik a pápasze­mes kígyó? Andris rövid gondolkozás után válaszol: — A gyengeszemüek csoportjába.

Next

/
Thumbnails
Contents