Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-03-11 / 10. szám
Thursday March 11, 1971 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 j KÖZVETLENÜL... Bálint Imre rováta A SAN BOWL-I MAGYAR POLGÁRI MŰKEDVELŐ KÖR ÉS DALÁRDA KULTU RESTJE (Szatíra, tehát nem kell mellre szívni) Zene, ének és egyfelvonásos. Népszínmű. A színmüvet a közbesült Mr. Lesly Kurucz irta. A zenét Mrs. Lukács és Horváth István zenekara szolgálta. Fellépnek... stb... stb... Utóirat: örömmel tudatjuk, hogy Egyházunk magkapta az italmérési engedélyt. Az ajtónál elfogott egy szürke arcbőrü ember. Orra olyan volt, mint egy darab megkeményedett szivacs. Fehér ing volt rajta, azon kemény gallér s abból piciny, de hetyke lila másli kandikált elő. Tekintve, hogy mindenki más ösmert, nem volt nehéz kitalálni, hogy idegen vagyok és azonnal mellém szegődött. Hála istenét neki! Látszott, hogy kitart majd mellettem véges-végig, talán még azon is túl. Kezet nyújtott és biztosított, a- hogy rámnézett, mindjárt látta, hogy úriemberrel van dolga. Bemutatkozott és ahogy a teremben üvöltő zajból, ami főleg az icle-odarohanó gyerekektől eredt, úgy értettem, neve valami Vesekövi Hömödör Ödön volt, vagy Dömötör ököröm. Keskeny bajusza feketére volt viaszkolva, oly élesre, hegyesre kipödörve és keményre, hogy pillangókat lehetett volna keresztiilszurva feltüzni rájuk. A terem végén volt a színpad, dobogó, eredetileg piros, de most már májszinüre kopott függönynyel. Baloldalt a dobogó alatt “legelt” a zenekar a zongorával és kottaállvánnyal. A zongora mellett állott egy szikár férfi és meseközben, kis kört képezve, egypár emberrel italozott. “Az a Horváth Pista, mondta a Vesekövi, huszárfőhadnagy volt az eső világháborúban és, ha a háború csak egy kicsit is tovább tartott volna, kapitány lehetett volna. Tudod!? Ez az én esetem is.” Azután, hogy kérdeztem, hol a pap, elmondta, hogy a papjuk azért nem mutatkozik, mert sok itt a református. De hirtelen hozátette: “Tudod, én katolikus vagyok, de nemcsak demokrata vagyok, hanem rettenetesen liberális is. Nekem az ember számit, és nem vallása, mert lehet valaki katolikus, vagy református, csak zsidó ne legyen.” Azután elhadarta, nehogy valami fontosat kihagyjon (már egyesek türelmetlenül, vagy szokásból tapsoltak), hogy a zongorista nemcsak magyar nótákat “húz”, hanem klasszikusokat is. Ellenben a hegedűs, az egy második generációs asszony, aki bár minden szót ért, de nem akar magyarul beszélni, mert attól tart, hogy úgy a magyarok, mint az angolok kinevetik. Kottából játsza még a magyar nótákat is. A zenekar rázendített a Rákóczi indulóra. “Figyelje meg a hegedűs haját. Most szőke, mert ezután a hullámzó Kék Duna valóért fogják játszani. A zongora mögött van a parókás skatulya, odabujik és ott váltogatja a fejét, mint a színésznők egy-egy jelenet után a ruháikat.” Az elnök lépett fel a színpadra. Frissen mászta meg mind a három lépcsőt és kövérsége dacára rövid beszédet mondott. A szokásos üdvözletek után bejelentette a műsort és hogy műsor után csörgeiünk lesz frissen sütve. A bár csak a műsor után nyitódik. Azután egy fürge ember jött a függöny elé, inge ujja feltürve, még nagyobb tapsot kapott, mint a szeretett elnök. “Ez Lesly Kurucz...aLajos...A Géniusz. Ö Írja rendezi a darabokat, az egész műsort, ő a mi kul- turlelkiink. Fűszeres, mészáros és rilesztétes. Most ugyan republikánus, mert szeretné boltjának a csücskébe megkapni a fiók postahivatalt. De különben jó demokrata.” Végre, végre széthúzódott a függöny. Oh, a színpad! És jaj neki! A háttér egy falusi utca mázolmánya volt, egy darabka nádfedeles alacsony házzal, mert kellett a hely a kéménynek és azon gólyának. Az utca jobboldalán egy gémeskut vödre lógott mozdulatlanul az alacsony menyezet alatt és az utca piszkában két fehér foltszerüség volt, piros csőrrel, libák, vagy kacsák lehettek és egy szürke koca disznolkodott velük. Jobbra, balra az oldalkulisszák erdőt ábrázoltak. Azaz csak lombos fákat. No dehát, hogy jött az egyik kulisszához támasztva, az erdőbe egy ajtó? Megtudtuk, mert a túlsó oldalról élénk tapsok előlegeként bejött a hős-szerelmes és, amint illik a szerelemhez, piros huszárnadrágban volt, kék zubbonyban, paszomány itt, paszomány ott, paszomány mindenütt, még a csizmaszárán is. Összevágta a bokáját, intett a “zenekarnak” egy erélyeset, akik, vagy amely rázendített a műsor első számára, a nyisd ki babám az ajtóra. (Ezért volt ott az ajtó.) A hős odamasirozott az ajtó elé és hármat kopogott, de mert nem jött válasz a zenekarból, türelmetlenül dörömbölt egy hosz- szut. Meleg bariton hangja volt. Volt valamikor. És immár a zenével belekezdett a nótába, hogy nyisd ki babám az ajtót! Ezt elismételte kétszer, mire ki lebegett a lombos fa mögül a primadonna, aki sürgősen sikítani kezdett, hogy “nem nyitom, mert meglátnak a szomszédok.” Azután kezetfog- vn kijöttek a színpad közepére és immár onnan énekeltek először egyénenként, majd összesen, hogy úgyis tudja egész világ, stb, stb... A primadonna közép és ókoru, úgy a kettő között lehetett. Szoknyája ezerfodros volt. Fehér köténykéjén alul-felül nemzetiszinü szalagok szalagoltak, sőt farán is a kötényke kötője, mintha farok lett volna, nemzetiszinben lebegett. Pruszlikja piros bársony volt és eltalálták, az is nemzetiszinnel. Fehér inge nyakán és a puffos ujjak vége is, már unom, de az is. Piros csizmája, az is. Melléből énekelt és félő volt, hogyha nagyon magasra erőlteti a hangját, kipukkad a szoros pruszlikja. Függöny... taps. Ez volt a bemutató. Rövid szünet. A második jelenet előtt a hegedűs kiguggolt a zongora mögül gesztenyebarna fejjel. Függöny. Az előbbi színpad. A libáknak támasztva, öt, hat nyers lécből összetákolt kerítés. Oldalt, az erdőből bejött egy festő overallban. Láttam, hogy igazi festővel lesz dolgunk, ahogy a balvállán szabályosan feküdt a létra, és jobb kezében a gallonos kanna festék, az ecsettel. Csak nem fogja átmázolni a falut, a házat, a gólyát, a kutat, a libákat? Bárcsak! A festő vigyorgott ránk s várt, várta a hőst, mint hős joga volt kéretni magát. (Akinek nem tetszik várni...fusson vele. Ez az értelmetlenség még gyerekkoromban ragadt rám.) Bejött a hős, ugyanúgy, mint az előbbi jelenetben és a nadrágsziján húzott egyet. Intett hátra a festőnek, hogy mehet. A festő letérdelt a kerítés elé, kinyitotta srófhuzóval a kanna tetejét és egy fadarabbal komótosan keverni kezdte a festéket. A rendező a színfal mögül inthetett a “zenekarnak,” mert azok rákezdték a zöldre van, a zöldre van a rácsos kapu festvé-re és amikor éppen, hogy ismételték hősünk kezdte az éneket, azaz csak annyit, hogy zöldre van a zöldre van a... de hátranézett és látta, hogy a festő még mindig csak egykedvűen keverget, abba hagyta a nótát és hátra szólt: “Fess már!” “Meg kell keverni a festéket előbb.” És bemártotta az ecsetet. Húzott egy haloványat, amire a hős újra rákezdte a zöldre vant. Ismét hátranézett és látta, hogy a festő még mindig csak keverget, elharapta a nótát. “Hát még mindig nem festesz?” “Még hig a festék. Nem- elég zöld.” “Ilyen marha ez, kérem szépen.” Ezt a közönségnek mondta. “Igaza van neki” kiáltotta valaki a közönségből. “Nincs igaza,” feleselte neki valaki vissza. A közönség egy perc alatt két pártra oszlott és hősünk ime nem törődve azon, hogy zöldre van, vagy nincs zöldre festve a kerítés, elorditotta magát. hogy azért is zöldre van a rácsos kapu festve.. A zene kicsit későn, de utolérte és immár folyt a nóta. A festő is szorgalmasan festette a kerítést. Aztán a primadonna is belebegett a színpadra és segített befejezni a zöldre vagyont. Ezt a jelenetet a festő ellopta. Mindenki őt nézte. Amikor pedig a függöny előtt hajlongtak, neki tapsolt a többség. Rövid szünet alatt a hegedüsné kicserélte a fejét koromfeketére. A harmadik szin ugyanaz volt, de kerítés nélkül és éppen csak a libákon látszottak a pacák, a festő jóvoltából. Hősünk már ott állott szétvetett lábakkal a szin közepén, kezében a fokos, mig a faluban a ház előtt egy öreg ember és mellette egy öreg asszony állott kézfogva. Evvel jelezték, hogy házastársak. Csinált a zenekar egy rövid kriszni-krasznit, ami után hősünk a zenekarral belekezdett a falurosszába, imigyen: “Én vagyok a falu rossza egyedül. Engem ugat minden kutya”... Várt. Oldalt a kulisszákból kutyaugatás halatszott. “A Géniusz ugat,” l;kött oldalba Vesekövi. “Sem az anyám,” az énekes hátramutatott az asszonyra, “sem az apám,” erre az emberre mutatott, aki elvigyorogta magát, “nem volt rossz.” Erre a két öreg keresztet vetett, jelezve, hogy ők nem rosszak. “Csak én vagyok egyedül a gonosz. Ihaj, csuhaj, jaj!” És a fokosával fejbe kólintotta magát. Függöny. Taps. Kijöttek a függöny elé. A Géniusz is kijött úgyis mint rendező úgyis, mint kutya, mert mindenki tudta, hogy ő ugatott. A gyerekek is. alig bírva el a sok sikert, kurjongattak, sivalkod- tak és körülhancurozták a helyiséget, a székek között. Egy tekintélyes asszony jött a függöny elé és csendet kért. Csak egy percnyit, könyör- gött imádkozott, hogy meghallgassák. Aztán bele- orditöít a tömegbe: “Ha nem hallják, ha meghallják, én azért is azt mondom, hogy már javában sül a csörgefánk. De ne jöjjön senki se a konyhába mert nincs vége az előadásnak, nem szolgáljuk, ki még az atya úristent se. És kibicekre nincs szükségünk.” Tényleg érezni lehetett r”. egész helyiségben a disznózsírban sülő fúr' ~~:- gát. Oh. igen, a hegedüsné ismét fejet cserélt. Aranyszőke. Ez lehetett neki a parádés parókája. Negyedórás szünet, ami alatt a disznózsír szagát vágni lehetett a teremben. Jött a népszínmű. Egy felvonásban. Ez már nem igy jelenet, meg úgy jelenet volt hanem egy egész színmű, egy egész felvonásban. A program szerint. A függöny szétment és csendben várakozva ült a közönség, bár a székek már többé kevésbé össze-vissza voltak. Ugyanaz a szin. csak a színpad balfelén egy asztal és egy szék volt és a széken a hős ült ingujjban. Fokosa az asztalon volt. Busult. Bejött az asszony, ugyanabban a ruhában, mint az előző jelenetekben és tprlőrongy- gyal letörölte az asztalt. Mondta: “Mért busul kend, Sobri Jóska?” “Mert elhagyott a szeretőm és méghozzá pandúr a vőlegénye.” “No és aztán?” így az asszony. “Hozzon egy icce bort. csaplárosné, angyalom.” “Rossz seb a kend angyala, nem én. Felhúzzák kendet nemsokára arra a fára.” Rámutatott oldalt a kulisszára. Aztán odament a kulissza felé. ahonnan egy kéz kinyújtotta neki a korsót. A súgó hangja: “Itt a bor a korsóban, váljék egészségére!” Az asszony ahelyett, hogy Sobri Jóskának mondta volna, amit a súgó mondott, annak felelte el bele az erdőbe. Erre ismét a súgó hangja hallatszott: “Ne nekem mondja, hanem a Sobri Jóskának.” Az asszony megfordult és most már * a hősnek mondta zavartan, hogy váljék, stb. Súgó: “Nahát!” Mindketten utána mondták: “Nahát!” És ez igy ment egy darabig. A súgó hangosan súgott és a szinészpár nem tudta, hogy melyiküknek súg és legtöbbször egyszerre mondták, amit a súgótól hallottak. A férfi egyszerre csak szó-beszéd nélkül felugrott, odatolta az asztalt a szin jobboldalára, hogy köze! legyen z. argóhoz. A közönség röhögött. Gyerekek ugráltak fel-le a székükön és visítottak. Egy aszony hangosan felszólt a színpadra, hogy hallatszik a súgó. Hátul (folytatás a 12.oldalon)
