Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-02-25 / 8. szám
Thursday, February 25,1971. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 NOVELLÁK A pálmát akkor kellett volna egy véletlennek látszó mozdulat révén megelőzni, amikor még szerény kis mag formájában ott csírázott egy befőttesüveg- ben, az ablakpárkányon. Nem tettem. Mit tudtam én még akkor! Rjég el is feledkeztem az egészről, amikor egy hajnali órán fölrázott a hitvesem: — Nyergelés! Megyünk a csarnokba földért! Mire fölébredtem és megértettem, miről van szó, addigra a feleségem már meg is alkudott egy kertésszel, aki sejtelmesen rámkacsintott, és teleszórta a táskámat valami nedves agyaggal. — Ilyen földet az egész városban nem lehet kapni — mondta a feleségem, és ragyogott a boldogságtól. Bár táskámból és kézirataimból hetekig szóródtak a nyirkos rögök, újra elfelejtettem • a dolgot — ám egy este viháncolva fogadott a család. — Kikelt, kikelt! — siví- tották, és nagyon büszkéknek látszottak. — Na, végre. De micsoda? — kérdeztem. — Hát a pálmánk. Nem csodálatos? — Dehogynem, valóban! — bizonykodtam palástolva, hogy csak most tudtam meg: az a zöld hajtás, amit én nem tudtam megkülönböztetni a lucernától, páratlan botanikai szenzációnak seámít. A pálma ettől kezdve rohamos növekedésnek indult, és karbantartásához egyre nagyobb személyzet kellett. Eleinte a kislányom cipelte a fürdőszobába, ahol a kádban alaposan lemosták (és lehet, hogy tisztába is tették), aztán, ahogy cseperedett, már nem lehetett ölben szállítani, a vizet kellett behordani hozzá, kannaszám. Az első időkben az ablak előtt foglalt helyet a derék szobanövény, de kiderült, hogy árt neki a huzat, ezért átrendeztük a szobát. Később megtudtuk, hogy a sötétet még úgyse szívlelheti — ettől a feleségem tanácstalanná vált, és fogyni kezdett. — Talán kvarcoltassuk, vagy költözzünk déli fekvésű lakásba — indítványoztam, de a család le- gorombított, mondván, hogy irigykedem. Csakugyan, ekkortól határozott ellenszenvet éreztem a szemérmetlenül terpeszkedő pálma iránt. A pálma előbb kapott vizet reggelente, mint én teát, a pálma miatt csak a mellék- helyiségekben volt szabad rágyújtanom (mert ki nem állhatja a füstöt), és a pálma miatt (mivel a melegégövet kedveli), öt mázsával több brikett fogyott, mint tavaly. Egyszóval, a pálma lett az agyondédelgetett kedvenc, örök téma baráti körben, és példakép a gyerekek előtt (mert szépen megeszi a tápsót), s ezért immár csak létráról lehet naponta törülgetni a leveleit. Könyveimet át kellett költöztetni a másik szobába, és a pálma árnyéka már minden szegletet elhomályosított. Ekkor már kifejezetten utáltam a gaz zöldséget. Egy nap aztán váratlan fordulat következett: a pálma kornyadozni kezdett, abbahagyta a könnyezést, és a színe is mintha sápadtabbá vált volna. A család ott virrasztóit a dísznövény betegcserepénél. Lábujjhegyen lehetett csak közlekedni a szobában, külföldi műtrágyát hozattunk Madagaszkárból, és nem volt szabad bekapcsolni a televíziót. Feleségem konzíliumot hívatott egybe Eta nénivel, a sarki virágálrussal — ón meg a fürdőszobában vártam a lesújtó hírre. El is szundikáltam kissé, amikor az asszonyok komor ünnepélyességgel megjelentek az ajtóban. — Mi van? — ugrottam föl, rosszat sejtve. — A pálmánknak... a pálmánknak ... kis levélkéje született! — mondta a feleségem, és könnyes volt a szeme. Kaposy Miklós Kolozsvári Grandpierre Emil: Nás%éjs%aka 1»l agy esemény, ha egy üzem 1’ eléri negyedszázados évfordulóját, mint a Beton- és Fém- alkatrész-gyár. Olyan esemény, amelyet meg kell ünnepelni, lehetőleg úgy, hogy senki ne maradjon ki belőle. Némi latolgatás után amellett döntöttek, hogy bérbe vesznek egy sétahajói, amelyen mindenki megtalálhatja a maga mulatságát, az öregek kvaterkózhatnak vagy ultizhatnak, a fiatalok táncolhatnak. Délután indultak el a Dunán föl, besölétedéskor megvacsoráztak, majd lassú tempóban visszacsurogtak Budapest felé. Eközben ismerkedett meg Cinci Jancsival. Eddig elkerülték egymást, a mindennapokban azért, mert másmás telephelyen dolgozta!;, a hajón meg azért, mert Cinci, aki szakítás után volt. behúzódott egy sarokba, előtte egy pohár bor, néha mcgnedvesítette a nyelvét. A barátnői táncoltak, ő nem. Egyszer csak egy magas, az italtól vörös arcú fiatalember vált ki a táncolok tömegéből, megállt előtte, de nem úgy, mint aki táncra akarja kérni, így az elhárító mozdulat benne rekedt a lányban. Kíváncsian nézett farkasszemet a fiúval. — Na, mi van? — kérdezte egy idő múltán. — Szia. — Szia. A fiatalember ekkor hátranyúlt, s valamilyen töprengést jelző mozdulattal vakarta meg a tarkóját, ugyanakkor a szemöldökét is kifeszítette. — Megnősülök — mondta igen határozottan. — Gratulálok. Mikor lesz az esküvő? — Ezt kellene megbeszélni. — Miért nem beszélted meg? — Most megbeszéljük. — Veleeem... — kérdezte a lány, hosszan elnyújtva a kérdést. — Persze. Téged veszlek el, ha nem tudnád. — Hiszen alig ismersz. — Lehet, hogy ha Ismernélek, eszembe sem jutna. — És hogy jutott eszedbe? A fiatalember kérdéssel válaszolt: — Leülhetett? A z igenlő kézmozdulatra köny- nyedén lépett az asztalhoz, nem a részegek merev testtartásával. Leült, keresztbe vetette a lábát, s amúgy mai módra bemutatkozott. — Hogy hogy jutott eszembe? Amott álldogáltam a korlát mellett — intett a fejével a hely felé. — Bagóztam, meg köpködtem bele a Dunába; s eszembe jutott, hogy az élet nem élet így egyedül. A srácok, akikkel együtt dolgozom, mind megnősültek már, a legtöbbnek családja is van, egy asztalnál ültünk, csak én voltam közöttük társtalan ... Azért mentem a korláthoz, mert rühelltem a magányt, jobb a Dunába köpni, mint a mások boldogságát bámulni, nem igaz? És akkor jöttél te... — Én? — kérdezte a lány hitetlenkedve. — Te, te. Kerülgetted a táncosokat, ' egyszer jobbra, egyszer balra ... Ötször is felkértek táncra, ha nem többször, egyszer sem fogadtad el, hanem bementéi a W. C.-be. Aztán visszajöttél, s akkor se táncoltál. Ilyet se láttam még lányban, ez aztán biztos nem egy afféle nagy... — Nem is vagyok az — jegyezte meg Cinci komolyan. A fiatalember hosszan, fürké- s/.őn meredt a lányra, aztán mintha imádkozna, összekulcsolta a két kezét, úgy kérdezte: — Isten bizony, nem vagy az? —• Ha akarod hiszed, ha nem — nem — hangzott a csípős válasz. — Van valami kifogásod ellett sn ? — így első látásra nincs. — És akarsz vagy nem akarsz férjhez menni? — Minden lány férjhez akar inenni. — Akkor elveszlek! — csapott rá a fiatalember az asztal lapjára. Ebben maradlak. Később abban is megegyeztek, hogy a kézfogó fölösleges, néhány nap múlva mint férj és feleség léptek ki a házasságkötő kapuján: —Cza- kó János és C'/.akó Jánosné, született Fejér Klári, Klárinci, Rin- ci, majd véglegesen Cinci. A kapu előtt karon fogták egymást, a törvényes összetartozás mámorában indultak el, de az első utcasarkon megtorpantak. Most hova? J ancsi legényszálláson lakott, oda nem mehettek; Cinci albérletben két barátnőjével, oda sem, mert ez a nap éppen Olgié volt, az egyik társbérlőé, alti nem akart cserélni Cincivel, mert beleszédült egy szenvedélyes számviteli dolgozóba. — Érdekes, hogy erre nem gondoltunk — állapította meg Jancsi a presszóban. — Pedig hát az esküvő mégiscsak ünnep. — Legalább akkora, mint a Be- fém 25 éves évfordulója. A fiú szeme megtapadt a lány arcán. — Ahogy elnézlek, épp ideje volt, hogy férjhez menj. Válasz helyett Cinci szája széle megrándult. — Igenis, két konyak — ismételte a pincér a rendelést. A boldogságra ittak, több rundóban, kóvályogva csatangoltak az utcán, míg egy hentesre találtak, disznósajtot ' vágattak két szelet kenyér közé, kértek egy- egy ecetes uborkát. Ettől megújult a szomjúságuk. K éső este búcsúztak el a kapualjban, ■ vad csókolódzás közepette. Aztán felgyűlt a villany mögöttük, jelezte, hogy közeledik a házmester, egyik kezében a kapukulcs, a másikban semmi. összenézlek, s ugyanarra gondoltak mind a ketten. Arra, hogy milyen jó volna hazamennL A házasságokkal úgy vagyunk, mini a madárkalitkákkal: a henn nem levő madarak minden erővel he akarnak jutni, a már hennlevők pedig ki akarnak belőle szabadulni. MONTAIGNE. HUMOR GYORSHAJTÁS. A rendőr megállítja az autóst, túl gyorsan hajtott. — Miért lépi túl a megengedett sebességet? — Sietek haza, mielőtt balesetet okozok. Az agglegény Kovács otthon üldögél egy szódavízzel telt pohár és egy női fénykép társaságában. így búslakodik: — Ez igy nem mehet tovább, hogy minden pénzem az italra és a nőkre költőm..... * Az igazgató behívatja az egyik tisztviselőt. — Pénzt kell hozatnunk a bankból. Megbízhatunk magában? A tisztviselő némi tűnődés után válaszol: — Mekkora ösz- szegről volna szó? Közel a kislányhoz Amikor megtudtam, hogy Ljuba, az étterem felszolgálónője szabadságra ment, szomorú lettem. Mert Ljubának szép, mosolygós szemei voltak, és nekem mindig mócsing nélkül hozta a húst, - még akkor is, ha semmi más nem volt a menüben, csak kotlett. Két évvel ezután megjelent Ljuba az étteremben, s karján egy puha húsú, aranyos kislányt tartott. — Most már ismét itt dolgozol, Ljuba? — kérdeztem. — Ó, nem, már más munkahelyem van! A bölcsődében dolgozom, mint szakácsnő. Közel a kislányhoz. Jó három év múlva, amikor a kirakatokat nézegettem az utcán, majdnem nekimentem egy mosolygós nőnek. — Szervusz Ljubácska! Hol dolgozol? Még mindig a bölcsődében? — Ugyan már! Átmentem az óvodába. Közelebb a kislányhoz;. Teltek-múltak az évek. Egyszer a Metró mozgólépcsőjén állva pillantottam meg Ljubát Éppen hogy oda tudtam neki kiáltani: — Hol vagy? — Az iskolában. Kezemmel köröket írtam le, mintha egy fazékban kavargatnék. Ljuba hunyorogva bólintott. „Értem — gondoltam —, szakácsnő az iskolában, a lánya közelében.’^ A Föld tovább folytatta Nap körüli forgását, s nem emlékszem már pontosan, hogy milyen körülmények között találkoztam Ljubával a GUM- ban. Éppen egy elegáns sétapálcát nézegettem, amikor jól érezhetően oldalba nyomtak. — Kicsit óvatosabban! — dörmög- tem. — Maga pedig ne ragadjon itt órák hosszat a pulthoz! — nyelvelt vissza egy nő, aki fölöttébb ismerősnek tűnt Az emlékek automatikus felvonóján a LJUBA név emelkedett a magasba. — Tudom ám hol dolgozol! Szakácsnő vagy az egyetemen — mondtam neki. — így van! — Milyen szakon van a lányod? — A konyhán dolgozik velem együtt A felvételi nem sikerült... De nem esünk ám kétségbe! Megtudtam, a rektorunkat zrazival etette kicsi .korában a mamája, de a feleségének halvány gőze sincs, miként is kell a zrazit elkészíteni. Nos, én, majd főzök neki, de olyat, hogy mind a tíz ujját megnyalja utána! Bármibe fogadni mernék, jövőre egyetemi hallgató esz a lányom! Eltelt aztán még vagy tíz esztendő, talán még több is... Egyszer az egyik parkban ültem és köhécseltem. Az utóbbi években egyebet sem csinálok. Egy cekkert tartó középkorú, telt asszonyság barátságos pillantásokkal méregetett, majd lehorgonyzóit mellettem. Nevetős szeméről azonnal felismertem. — Mit dolgozol, Ljuba? — kérdeztem. — Szakácskodom, mint mindig. — Hol? — A Tudományos Akadémián. — Tényleg?... — tátottám a számat. -F- Közel a kislányhoz? Csak nem?... — De igen! — válaszolta büszkén. — Holnap tartja a székfoglaló beszédét. M. VILENSZKU A külföldi turista érdeklődik az i- degenförgalmi irodában: — Es tessék mondani mi az,amit feltétlenül meg kell néznem? — A délutáni futballmérkőzést a tévében. Kiss dicsekedik:- En soha nem egyenek bele abba, hogy a fiam hosszú hajat hordjon!- Ejnye, mit jár a szád, hiszen a fiad hosszú hajat hord.- Na jó, de nem az én beleegyezésemmel. — Meg akarja dönteni Teli Vilmos rekordját...
