Amerikai Magyar Szó, 1970. július-december (24. évfolyam, 27-49. szám)

1970-08-06 / 30. szám

Thursday, August 6, 1970. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Hatvanadik születésnapján tisztelettel és szeretettel köszöntjük az Írót. Már régóta esedékes lett volna. Ez a mesterség pedig egyáltalán nem könnyű, bizonyos tekintet­ben egyike a legnehezebbeknek: megöregedni. És itt valóban a mesterségre gondolok, a dolog mű­szaki részére. Hogyan kell csinálni. Tehát ügyel­jünk: nemcsak arról van szó, hogyan kell az öre­gedést, vagy éppen az öregséget elviselni. Az ilyen intim dolgokat intézze el az ember önmagában. Most a világgal való kapcsolatról beszélek, a ma­gatartásnak az öregség követelései szerint való kialakításáról. Vigyázat: nem egyszerű átalakí­tásról van szó. Az könnyű volna. Megváltozni és megmaradni, az ám a nehéz! Már megőszülni is!, milyen nehéz úgy csinálni, hogy csak az vegye észre, aki tiz év óta nem látott. Ennek a folya­matnak a viselkedésben való párhuzamáról kell elgondolkodni. Arról, hogy az ember úgy öreged­jék meg, hogy ne vegyék észre. Igaz, a _ feladatot nagyon megkönnyíti, hogy mig én például tiz esztendőt öregszem, azalatt a legtöbben, akik körülöttem élnek, szintén tiz esz­tendőt öregednek. És ez, tapasztalat szerint, gá­tolja őket abban, hogy az én öregedésemet észre­vegyék, vagy ha észreveszik, túlságosan tragiku­san vegyék. Ez volna tehát a kisebb nehézség: a tempós változás, a múlttól és egyéniségem haladó hagyományaival való kapcsolat folyamatossága. Az igazi gond a változás felmérésében van: tudni, hogy nem vagyok ugyanaz, holott ugyanaz va­gy ok. A személyiség azonosságának kérdését a modern irodalom — úgy gondolom, Pirandello óta — sokszor felvetette. Ebben az aspektusban azon ban hirtelenjében nem tudnék rá példát. Néha a leglegkézenfekvőbb dolgok maradnak el. Pedig milyen jó téma volna ez! Nem a fiatalkori énjé­vel szembesülő ember, hiszen azt már megírták, többek közt és talán legjobban Karinthy Frigyes. Hanem a múltja és jelene tudatával önmagában szembesülő idős ember, a kívülről látott és a belül­ről látott és a belülről élő, ez a két egyaránt reális, létjogosult és élő, azonos és mégis véglete­sen különböző emberi lény. Végérvényesen azonos vagyok önmagámmal. S ez jórészt élmények és tapasztalatok halmazát je­lenti, amelyek azzá tettek, ami vagyok. És ezek­nek fontossága, közelisége, időszerűsége nem idő­rendi, hanem hierarchikus. Főszereplők vannak köztük, mellékszereplők és statiszták. A modern regény formabontó hajlamai ebből a tényből in­dulnak ki: a valóság élmény jellege, azaz művészi fontossága nem azonos a naplószerü sorrenddel. Márpedig, ha nem biztos, hogy az van távolabb, ami a kalendárium szerint távolabb van, akkor mi biztosit afelől, hogy ami ma történik, az reáli­sabb annál,, ami tegnapelőtt tőrént ? Hogy holnap nem közelebbb emlékszem-e a tegnap-előttre, mint a tegnapra, amely ma a ma? Erős a csábitás: ak­mm» ■ u C3 CS3 9E uui ŰE 5 co 1970. Szept 20-án, vasárnap egész nap a Castle Harbour Casino- és Parkban, 1118 HAVEMAYER AVENUE, Bronx, N. Y. (Esős idő esetén zárt helyiség) ★ Finom ételek, italok, sütemé­nyek, kellemes szórakozás. — "Forog a kerék'" Bazársátor. Zene. — Door Prize és szép sorsolási tárgyak Belépődíj előreváltva 75 cent, az ajtónál 90 cent, gyermekeknek díjtalan ★ ÚTIRÁNY: Az IRT Lexington Ave. subwayval a Pelham Bay vonalon a Castle Hill Ave.-ig, onnan 4 block a Powell Ave.-ig, és egy block a Havemayer Ave.- ig. — KOCSIVAL: Az East River Drive-on a Bruckner Boulevard- ra, a Castle Hill Avenue-ig. — CO INI CS: m gg m o5 FQb ITT? T^'T T T T ÚJ MESTERSÉGET TANULVA Irta: KESZI IMRE A.AA.Í,/. -A-i. kor miért vegyem hitelesebbnek ezt a kellemetlen öreg embert, mint azt a fiatalt — vagy legalább­is fiatalabbat —, akivel éppoly azonos vagyok? Nehéz dolog ez, nehéz! Amig az ember éppen tesz valamit, még megy, csak-csak. De ha körülnéz, befogad, tapasztal, vagy éppen Írni akar, nagyon kell vigyáznia. , Nem tudom elkülöníteni a művészetet, mint al­kotó vagy befogadó tevékenységet létezésem időt len múltjától. Lehet persze, hogy szembekerülök egy manapság nagymenő objektiv és dehumani- zált esztétika előírásaival, de röstelkedve mégis bevallom, hogy bennem művészi élmény mindig csak akkor keletkezett, ha a mü rávetült egy ben­nem régebben élő válságra : valamire, ami meg­előzte tudatos emlékezésemet. Mindig csak az ér­dekelt igazán, ami felidézett valami réges-régen tudattal, talán elfeledettet és örökké visszavá- gyottat, s ha ettől romantikus vagyok, hát vigye az ördög! És — figyelem az öregedés művészi ki­vitelezésére! — manapság mind gyakrabban fe­dezem fel egy-egy (egyre ritkább) még ma is megrendítő müélményem alapját ebben a nosztal­giában. És nyilván nemcsak én vagyok igy. Nos, egy példát. A szecessziónak hosszú ideig nem volt jó sajtója. Az Adyt szidogató vájtfülü- ek például szerették öt ezzel becsmérelni. Manap­ság mintha világszerte újra felfedeznék a szecesz sziót, és az ennek megfelelő egyéb irányzatokat. No persze, mert az a nemzedék, amelynek a sze­cesszió volt a legrégibb, szinte csecsemőkori em­léke, manapság vénült bele a múlt visszaidézésé- nek művészi igényébe! Magam is most kezdem bevallani magamnak ezt a talán méltatlannak is bélyegezhető — vagy legalábbis bélyegzett — sze reimet. Hadd szóljak a rezesbandáról, csillogó hangszereivel, zenéjéről, amelyet tulajdonképpen ki nem állok, csak a hangszerek megszólalásának igézetes pillanatát szomjazom. Hadd szóljak az ivlámpák lilás fényéről — ó, neon- és higanygőz­fények, be halványak is vagytok!—, az ivlámpák fényéről, ahogyan puhán végiggördül a régi Ste­fánia utón trappoló lovak hátán. Dehogyis érde­kelnek engem ezek a régi lovak és világuk! a moz zanat érdekel, a villanás, az élmény pillanata. Ha festő volnék, csupa ilyesmit festenék meg. Fényt, mozgást, tarkaságot. Tarka mozaikot raknék ki, amelynek minden kövecskéje egy-egy női kalap, egy-egy színes női napernyő, egy nyári blúz csipkés melle, egy bom- lottan lebegő ezüstszínű szalag. Megfesteném a dunai regatták, a hosszú csónakokat, amelyek még hosszabbra nyúlnak saját mozgásuk csillogó nyomával, mintegy térré változtatván az időt. Megfesteném a flottagyakorlatot és megfesteném a tűzijátékot, megfesteném a régóta elfeledett Barocaldi-cirkusz nyári műsorát, minden számot külön. Megfesteném mindazt, ami minden kinyílt szemű gyereket érdekelne, megfesteném az egész önmagát ünneplő szecessziós világot, ha volna te­hetségem hozzá — ennek híján kénytelen vagyok rábízni Raoul Dufyre —, megfesteném mindazt, ami, ha nem is boldogság, de legalább öröm. Fel­fedezem és uj füllel hallgatom Debussyt, akinek muzsikája feloldja, mintegy alkotórészeire bont­ja, desztillálja az életnek ezt a mámorát, holott nyilván csak azzal együtt mámor, amit az én szomjas emlékezésem ad hozzá. , Azaz persze éppen itt van a veszedelem : a haj- landdóságban, amely mindig újra és újra felidézi az elmultságoknak ezt a boldog csinnadrattáját. Ez a veszedelmet éppúgy nem szabad soha elfe­lejteni, mint azokat a dolgokat, amelyeket felidéz ni maga a veszedelem. Azt hiszem, az a mester­ség, amelyet meg kell tanulnom, az öregedésé, sokban az egyensúlyozás mestersége. Jelenként őrizni a múltat, az illendőség korlátái közé szorí­tani az illetlent, amelynek illetlenségjellegét el­veszíteni egyértelmű a pusztulással, viháncolva lenni megfontoltnak és méltóságtelsenek, azonos­nak lenni mindazzal, amivel való azonosságom kimutatása menthetetlenül a nevetség katasztró­fájába döntene. Szembenézni az ismeretlennel: tudva, hogy noha napról napra közelebb van, még sincs közelebb, mint életem akármelyik napjában, és közelebbről sem ismerősebb, mint legtávolabb­ról. Szembenézni és nem lehunyni a szememet, miközben igyekszem nem rágondolni. Hát ezt az egyensúlyozást kell immár megtanulnom. Egy mé tér átmérőjű oszlop sima tetején állok, hatvan méter magasságban, tériszonnyal és vidoran. HUMOR Az orvos vizsgálja a beteg szemét. — Igen, ez könnyen megállapítható! Az ön egész idegrendszere meg van támadva, felfedezhetők a sziv- elzsirosodás tünetei, s úgy látszik, hogy a máj_ sincs egészen rendben. — Teringettét! — csodálkozik a páciens. — Mit fog ön a másik szemem vizsgálatánál megállapítani, ha már az üvegszememben ennyi mindent felfedez! • — A reuma sokkal több férfit visz az erény út­jára, mint a legjobb erkölcsi prédikáció. • Lucia kisasszony ismét felkereste rendelőjében a csinos fiatal orvost. — Még mindig nagyon sápadt — jegyzi meg az orvos. — Ó, doktor ur, legalább mondjon valamit, amitől elpirulhatnék. • IGY IGAZSÁGOS Bözsi azon kesergett, hogy még protekcióval sem maradhat tovább húszéves, legfeljebb még öt évig. IZGÁGA VENDÉG Az étlapról mindenekelőtt az üzletvezetőt vá­lasztja ki magának és alaposan megmondja neki a véleményét. _ TERMÉSZET Z. nem mer kimenni a természetbe, mert fűnek, fának tartozik. ÖRÖM Májusban még örülni tudnánk a kevésbé édes görögdinnyének is. — Mondja, divatos gz a blúz, amit ajánl? .— Ez, kérem, a legújabb párizsi, divat. — És nem fakul ki? — Ez? Három éve süti a nap a kirakatban, és egy árnyalattal sem lett halványabb. A papa gyerekkocsit tol, amelyben egy kisfiú torkaszakadtából bömböl. Az apa többször is meg­ismétli: — Nyugalom, Vaszja, nyugodj meg, Vaszja! A szembejövő idősebb néni megjegyzi: — Kicsi még a gyerek nem érti meg, amit mond. Inkább fogja meg a kezét, és úgy nyugtassa meg... — Igen ám — válaszolja a papa —, csakhogy a Vaszja az én vagyok. HIRTELEN HARAGÚ EMBER 1952-ben a főnöke rákiáltott: "Maga tökkelütött!” A múlt héten erélyesen ki­kérte magának. KOCHIS JEWELER DIAMONDS, WATCHES. JEWELRY 18810 Allen Rd. — Melvindale, Mich. John Kochis watchmaker — Tel.: 3-5865 PAUL’S TEXACO SERVICE 19505 Allen Road — Melvindale, Michigan \ GAS, OIL, BATTERY, TILE, AUTO PARTS 5 \ Telefon: WA 9-9806 — SZŐKE PAL, tulajdonos $

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents