Amerikai Magyar Szó, 1970. július-december (24. évfolyam, 27-49. szám)

1970-12-03 / 47. szám

Thursday, December 3, 1970. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Az ebben a rovatban kifejtett nézetek nem szükségszerűen azonosak a szerkesztőség álláspontjával. Hozzászólás “Figyelő” cikkéhez “Figyelő” avatott tollából alaposan átgondolt, a dolgok mélyébe hatoló vezércikket olvashattunk lapunk november 12-i (hozzám, sajnos, egy teljes heti késedelemmel eljutott) számában a San Jose-i sajnálatos incidensről. A jeles cikkiró minden sza­vát aláirom, megállapitásaival és következtetései­vel tökéletesen megegyezem. Magam is készültem erről a felette gyanús epizódról egy rovatot meg­kockáztatni, de mivel “Figyelő” — újságírói nyel­ven szólva — ezt a témát “elírta előlem,” legyen szabad legalább néhány gondolatot hozzáfűznöm az ő kitűnő cikkéhez: A San Jose-i gyűlést eredetileg a választási kam­pány befejező eseményének szánta a Fehér Ház­beli főkortes. Ekkor már érezhető volt a különféle közvéleménykutató intézetek jelentéseiből, hogy a republikánus párt szénája nincs a legjobb állapot­ban. Parancsoló szükség volt valami drámai fejle­ményre, amely a közvéleményt Nixon-ék oldalára hangolná át... A gyűlés azonban — Nixon legna­gyobb bosszúságára! — zavartalanul folyt le, mert a tüntető fiatalság a gyüléstermen kívül maradt. Nixon (és Agnew) ugyanis mindig szívesen látta, ha egy-egy kisebb tüntető csoport egy kis zenebo­nával megzavarta a gyűléseit, mert ez alkalmat adott neki arra, hogy ujjal mutasson a diákság “anarchista, felforgató, törvénybe ütköző” műve­leteire és hogy hatásosan puffogó frázisokkal fel­korbácsolja a hallgatóságot az ilyen rendzavaró elemek ellen. Legnagyobb tapsviharait mindig ak­kor aratta, amikor magából kikelve a tüntető fia­talságot becsmérelte... Nos, San Jose-ban ez az alkalom a gyüléster­men belül — Nixon legnagyobb csalódására — el­maradt. Amikor erős rendőri és testőrkiséret gyű­rűjében kijött a teremből, csak akkor találta szem­közt magát a tüntető diáksággal. “Itt tenni kell valamit!” — gondolhatta magában Nixon és legott felkuszott autója tetejére, ahol mindkét kezével V-jelt mutatott. Amikor leszállt a kocsi tetejéről, nagy elégedettséggel odaszólt a körülötte állók­nak: “Ez mindig feldühösíti őket!" Az álitólagOS “kőzápor” az elnök autója ellen csak e kihívó gesztus után következett. Állítólagosnak azért ne­vezem a “kőzáport,” mert a város rendőrfőnöke szerint mindössze néhány követ találtak az egész térségen és az ezer főt túlhaladó tömegből mind­össze négy egyént tartóztattak le. Ugyancsak a rendőrfőnök nyilatkozatából világlik ki, hogy a túlbuzgó Fehér Házi udvaroncok ezt az eseményt messze a valóságon túl, aránytalanul felfújták, hogy politikai tőkét kovácsoljanak belőle gazdájuk javára... Nixon — semmi kétség! — csak azért kúszott fel a kocsi tetejére, hogy azzal a “feldühösítő” jel­adással maga ellen ingerelje a tüntető fiatalságot. Kihívó gesztusában nem nehéz felfedezni a szán­dékosságot. Tudta, hogy ez a töríieg nem az ő ün­neplésére verődött össze, hanem azért, hogy az ő katasztrofális vonalvezetése ellen demonstráljon. És ő mégis — vagy talán éppen ezért! — “ki a le­gény a csárdában?!” módjára, olyasmit tett, ami­ről eleve tudta, hogy “feldühösíti” a tömeget... így azonban csak egy rakoncátlan siheder, vagy egy kocsmai krakéler viselkedik, de nem egy ko­moly, felnőtt ember, aki még hozzá “a világ leg­hatalmasabb országának” az államfője. .. Nem mentségül, hanem magyarázatul mondom; azok a kövek, amelyekkel az elnök kocsiját állító­lag “megzáporozták,” NEM az ország legfőbb tiszt­ségviselőjének, hanem a kocsi tetején hadonászó, izgága viselkedésű, felelőtlen egyénnek szóltak! Ez pedig óriási különbség! Gross A. László n. (Néhány tollvonás a 20 éves fennállását ünnep­lő Esztergom-Kenvérmezői Bányagépészeti Techni­kum történetéből.) Gombóc és labda A technikum diákotthonát a kerek templom mel­letti egykori apácazárdában rendezték be. Kétszáz feneketlen gyomru, örökké éhes kamasz lakott itt, az emeletes ágyakkal telezsúfolt teremnyi szobák­ban. Mindegyikük dús lakomákról ábrándozott, vagy legalább is egy jó kis hazai csomagról. Na­ponta lestük a postást, küldtük haza a segélykérő leveleket. Ha rászabadulhattunk volna az eszter­gomi üzletekre, néhány óra alatt tatárdulásnyi kárt tettünk volna az élelmiszerekben. Aki ötösre fe­lelt az iskolában, kitűnő bizonyítványt kapott fél­évkor, irigyre nem nagyon talált. De aki csomagot kapott! Milyen telhetetlen a kamaszgyomor! Egy tepsi tésztát, 2—3 szál kolbászt bekebelezni né­hány pillanat müve volt. A diákotthon konyháját a szidalmak pergőtüze érte nap, mint nap. Pocséknak tartottuk a kosztot, de behabszoltuk az utolsó kanálig. A gondnok két malacot vásárolt, hogy a konyhai maradékból fel­hizlalja őket. Néhány hét múlva fillérekért elkó­tyavetyélte a csontig lesoványodottt állatokat, mert a moslékos edénybe csak mosogatóviz került. Az ételt kiporciózták, egyedül a kenyérből fogyaszt­hattunk korlátlanul. Két étkezés közötti idő sok­szor örökkévalóságnak tetszett számunkra. Legtöb­ben teletömtük kenyérrel a zsebeinket, hogy a túl­ságosan hamar megkorduló gyomrunkat elbolondit- suk. Emlékszem, gyakran mulatság tárgya volt, hogy zsebemből ki nem 'fogyott a sokszor csonttá száradt kenyér, amit a leglehetetlenebb helyeken és időpontokban elővettem és elkezdtem majszolni. A diákotthon udvarán különféle sportpályákat építettek, néhány gyatra labda is került valahon­nan. A gondnok vásárolt egyszer egy gyönyörű sárga bőrlabdát, de játszani semmi könyörgésre nem adta ki. Ez nem sokkal a gombóclázadás előtt történt. Gombócot főztek ebédre, de mindössze 3—4 ju­tott fejenként. A fél fogunkra sem volt elég. Re­petát követeltünk. A nyomaték kedvéért felvonul­tunk a gondnok irodája elé. Éhes a banda, korog a gyomra — üvöltöttük kórusban. A megszorított gondnok kínjában kidobta a féltve őrzött sárga labdát, hátha lecsillapodik a társaság. A praktika mit sem használt. Végre kompromisszum született. Megkentek zsírral fél mázsa kenyeret, s valóságos népünnepély közepette kiosztották. A gombóc-eset után kapóra jött, hogy találtunk egy cikket az újságban. Arról szólt, hogy lecsuk­ok egy gondnokot, mert elsikkasztotta a diákok szíjára kapott pénzt. Nosza, kiragasztottuk a cikket az iroda melletti faliújságra. Figyelmeztető­ül. Nemsokára uj gondnokot kaptunk. Az előző­ről máig is mindegyikünk azt hiszi, lecsukták sik­kasztásért. Pedig idegekkel nem bírta már sze­gény, s még a teljes összeomlás előtt elmenekült. Gáspár Laci, hol vagy? Az utolsó évet végeztük a technikumban, mikor a történelmi forgószél a mi nemzedékünkbe is be­lekapott. Szerencsére csak kis darabot tudott kisza­kítani belőle — 1956 októberében. Elment Rákos Pali, kisegítő lett belőle Bécsben a kőműveseknél, itthon félév múlva technikus lehetett volna. El­tűnt mindörökre Németh Pista. A Vöröskereszt évekig kereste, mindhiába. Elment Gáspár Laci is, 16 évesen Amerikába. Az édesanyja könnyes leve­let irt nekem Oroszlányból, egyetlen fia volt — talán többé sosem látja. Aranyos gyerek volt Gás­pár Laci. Göndör, sötétszőke hajú, öntudatos nyilt HUMOR MAAAAAAAAAAAAAAMWIAIIMWIIWWWWIIWIAAfWWWIAAM IGAZI RÉGISÉG Egy párizsi régiségkereskedő üzletébe beállít egy vevő. Alaposan végignéz mindent, végül meg­állapodik egy karosszéknél. — Ezt megveszem. — Jó szeme van, uram — mondja a régiségke­reskedő —, ez a legprímább darab az egész üzlet­ben, XIV. Lajos korabeli szék; ő maga üldögélt rajta. — Ugyan, kérem, ne lódítson, ez a szék sokkal régibb stilusu. — Persze, valószínűleg XIV. Lajos is már ócs­kán vette. • — Csak azt szeretném tudni — pattog az asz- szony —, hogy melyikünk hibáit örökölte a lá­nyunk? — Az enyémet — feleli szelíden a férj. — A te hibáid ugyanis még megvannak.. tekintetű. Mitől szédült meg, hisz nem volt kaland­vágyó? Egyszer csak különös postát kaptam. Csi­kós szélű boríték, sosem látott bélyeggel ellátva. Laci irta Amerikából, Wisconsinba került, Racine városába, egy családhoz, amelynek már nagy gyer­mekei voltak, s őt magukhoz fogadták. Küldött képet is. Az egyiken televízió előtt pózol, a mási­kon az autó ablakán fújja ki a cigarettafüstöt. El­dicsekedett vele, hogy uj szüleinek gyára van. Panaszkodott, milyen nehéz megszerezni a jogo­sítványt gépkocsira. Néger nőket emlegetett leki­csinylőén, akik szerelmi partnereiül szolgáltak. Eltelt két év. Lacitól egyenruhás fénykép érke­zett, bevonult a hadseregbe. így hamarabb szerez állampolgárságot — irta. A keleti mesék hangján áradozott, milyen csodálatos dzsungel hadgyakor­latokon vesz részt. Aztán többet nem jött levéL Mi lett a sorsa? Nem tudom. Elvitték volna Viet­namba? Ott érte volna a korai halál? Vagy az új­donsült rokonság gyárában parancsnokol? Mind­egy. Él-e, vagy meghalt, ez a mostani Gáspár Laci számomra már úgysem létezik. Én csak arra a ré­gire emlékszem, akivel olajos ruhában vártunk a vonatra Esztergom-Kenyérmezőn. Akivel közös volt a sorsunk egy darabkája. Akivel barátok lehettünk volna egy életre, ha fel nem kapja őt a történel­mi forgószél. Az a régi fiú még mindig létezik. Sajnos, többé már nem találkozhatok vele. Az a régi Gáspár Laci már csak bennem él. — Tudod, öregem —• mondja Simon partneré­nek kártyajáték közben —, én nem a nyereségért játszom, hanem a szórakozásért. — Én is úgy vagyok vele — mondja a partner —, én is csak a szórakozásért játszom, de engem csak az szórakoztat, ha nyerek... • Ketten beszélnek — szokás szerint — egy har­madikról: — Nagyszerű ember a barátunk! — mondja az egyik. — Egy Ízben részt vett egy intelligencia­versenyen, ő volt az egyedüli induló, és igy is csak harmadik dijat nyert. • — Hallom, Lola férjhez megy. Úgy tudtam, hogy csak nagyon hires emberhez akart feleségül menni. Ki a vőlegény? — Valóban hires ember! Minden lap megírta, hogy ő volt az ötszázezredik látogató a szarvas- marhakiállitáson. KIOLVASTAD A LAPOT? ADD TOVÁBB! MÁS IS TANULHAT BELŐLE! Átányi Horváth László: (Budapest) ESZTERGOMI DIÁKMESÉK i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents