Amerikai Magyar Szó, 1970. július-december (24. évfolyam, 27-49. szám)

1970-09-24 / 37. szám

Thursday, Sept. 24, 1970.

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

* Minden medret váj. A viz is medret váj a kőben, ha hasznos a tájnak, vagy ha nem hasznos. Az eszmék is medret vájnak maguknak, ha hasznosak vagy ha nem. A bölcsesség sosem lehet más, mint a haszontalan energiáknak hasznosakká való átalakítása.

Kérem, olvassák el többször is e sorokat, hogy a süketek is meghallják és értsenek belőle. Ezt nem mint politikus mondom, hanem mint a természet viszonyainak szerény ismerője. Falusi magányomban is tettem néhány megfigyelést. Nem mintha ismereteimet sikerült volna túlságosan bővitenem, hanem inkább csak felidézik az erdők, a hegyek, a fák, a virágok, a mezők, az időjárás, a bogarak azokat a régebbi ismereteket, amelyek bennem a természet viszonylagos megismerése után kialakultakJárom az erdőt. Nézem a fákat. Vannak dolgok, amikről nem szabad elfeledkezni. Például arról, hogy a fa, amelynek tövében letelepedtem, becslésem szerint megfelel a modern építkezés szerinti négyemeletes ház magasságának. Lomberdejének kerülete sem kisebb annál. Hogy mi minden lakja, fel sem sorolom. A fa tövében domborodó, látszólagos homokkupacról botom érintésére azonnal kiderül, hogy az hangyametropolis, amely — egy általunk csak nagyon pontatlanul ismert rend Szerint épiti alagutjait, közlekedését, lakásait és más urbanizáló terveit. A bot érintését talán földrengésnek tartják, mert nem tudják, hogy holmi alantas kiváncsiskodás bolygatta meg roppant munkájukat, de néhány pillanattal később már újra folyik a mü épitése, amelynek céljai ismeretlenek. A legfelületesebbb szemlélődés is megállapíthatja, hogyha egyik alapvető céljuk az utódokról való gondoskodás, a tojások elhelyezésének bűvös rendszere, valami más egységtörekvés is mozgatja őket, amit kénytelen vagyok társadalminak minősíteni.

A hangyákról már sok tankönyvet is írtak, társadalmi szervezettségük törvényeiről is, szerelmi életükről, csak éppen egyről nem: minek egyáltalán a világon a hangya? Minek egyáltalán a világon a madár? Tudom, csak ismereteink fogyatékossága következtében képzeljük, hogy az emberi beszéd árnyaltsága a leggazdagabb és hogy csak az embernek adatott meg a különféle nemzeti nyelvek differenciáltsága. Ezek nem is tudománytalan, egyszerűen fantáziátlan képzelségek.

Hiszen még azt sem veszik figyelembe, hogy az

ÜDVÖZÖLJÜK AZ 1971-ES MAGYAR NAPTART!

Készül az Amerikai Magyar Szó 1971-es naptára, mely színes, tartalmas és tanulságos lesz, mint az előző években. Kellemes szórakozást nyújt majd olvasóinknak a naptár olvasása, képeinek tanulmányozása.

örökítse meg nevét Ön is ebben a MAGYAR NAPTÁRBAN, küldje be üdvözletét az alábbi szelvényen. Ugyanakkor rendeljen a naptárból több példányt saját maga és ismerősei, rokonai részére.

Az 1971-es Naptár ára $2.50, külföldre $3, posta- költséggel együtt.

Kérjük olvasóinkat, hogy küldjék be üdvözletüket a Kiadóhivatalba lehetőleg nov. 11 -e előtt.

Amerikai Magyar Szó Kiadóhivatala 130 East 16th Street New York, N. Y. 10003

Kérem helyezzék el nevemet az 1971-es NAPTÁRBAN és ezért mellékelem adományomat $...............összegben.

Kérem nyomtassanak részemre .................

példányt az 1971-es naptárból, hogy terjeszthessem ismerőseim körében. Ezért mellékelek

$...............-t. (A naptár ára U.S. és Kanadában $2.50, külföldre $3.00)

Név: ......................................................................

Cim: ......................................................................

Város:....................................Állam: ........

Zipszám:...................

EGY NAPLOPÓ

NAPLÓJÁBÓL

Irta: GODA GÁBOR

európai ember alapjában véve csak nehezen képes megkülönböztetni egyik kínait a másiktól* amiképpen a sárgák is eleget kínlódnak azzal, hogy megkülönböztessék az egyik fehéret a másiktól. De azt sem tagadhatjuk, hogy számtalan hatalmas nép nyelve, hangtani modulációi, számunkra teljesen egybefolyóan hangzanak és még az európai népek is, akik közül egynéhány elismeri például a magyar nyelv dallamosságát, értetlenül áll e rengeteg “e” betű előtt, amit én néha nagy gonoszul ‘“honi mekegésnek” mondok, gátlástalanul ócsárolva egyetlen szerszámomat. De hát hallom, hogy önkritikára szükség van. Apám mindig tiltakozott e nézet ellen, mondván, hogy a magyar nyelvnek százféle “e” betűje van, mert például a csallóközi ember elképed azon a szerénységen, amivel a pesti pengeti ezt az “e”-t. Ám e finom árnyalatokat a külföldi már — érthetően — nem érzékeli, amiképpen mi sem tudunk különösebb különbséget tenni a minden európai nyelvek közül legszebben csengő olasz “o” betűi között.

Egyszer egy olasz nyelvtanár — aki egyébként a francia kultúra legnagyobb tisztelői közé tartozik, akárcsak magam — megdöbbenéssel hallgatta szörnyű, impresszionista nyelvészkedő okfejtésemet.

— Nézze — mondtam —, a francia nyelv a legszebb provincializmusok egyike, elkorcsosodása a teljesen latin szavaknak és inkább a “hoch deutsch” és “platt deutsch” viszonyára vagy akár a német és jiddis nyelv viszonyára emlékeztet, mint első pillanatban hinné az ember. Amit egykor Rómában kimondták, eltorzult és lerövidült Galliában. A latinok tabulának mondták az asztalt, tabuiénak is írták, nemes és kemény volt, mint a gyémánt. Az olasz és a spanyol őrzött meg ebből a legtöbbet- A századok eltorzítottak egy-egy betűt, rontottak valamicskét a vereten, de azért nem merészkedtek tovább, mint addig, hogy a “tabu- lá”-t “tavolá”-nak mondják; a franciák földjére érkezett a szó, ami abban az időben még messzi táj. volt, a normannok is beletévedtek egy kicsit a nyelvbe és a Galliában állomásozó római csapatok egyszerű “tabulá”-jából már csak annyit hallottak, hogy “tabl”, de azért helyesen úgy Írták le, hogy “table.”

A Bodeni-tavon utaztam egyszer, egy apa Ölébe emelte gyerekét és a hajót kisérő madarakról ezt mondta fonetikusan kiejtve:

“— Si, da kimmt e figelach.” (Nézd, itt jön egy madárka.) Én azt hittem, hogy jiddisül beszélt. De nem Svájci németül, föltéve, ha jól idézem.

Ezért mondom, hogy a madarak és az állatok, számunkra néhány hangból álló beszéde lehet, hogy árnyaltabb, mint akármelyik írónké, aki a madarakról és az állatokról mindent tudni vél.

Az én természetcsodálatom nem tisztán embercentrikus, mint ahogyan a világ iránti érdeklődésem nem tisztán geocentrikus. Meggyőződésem, hogy a természet, amely, úgy látszik, csakugyan dialektikusán alakította legbelsőbb rendjét, nem más, mint egy óriás kompozíció, amely határtalan egységre törekszik és ugyanakkor mindennek adott holmi önálló rendeltetést, valamilyen par- tikularizmust, mint a futóknak a gátat. Az egység tökéletesedéséhez vezető utón rengeteg az ilyen gát. A valóság mindkét felében ilyen rengeteg: az észlelhetőségben és az érzékelhetőségben egyaránt.

De ez minden látszat ellenére is nagy dolog. A nemzetköziség sem egyéb, mint ilyen part lebontása. Nem mondom, nehéz feladat, lassacskán megy. A nyelvi különbségeket se kell többre becsülni, mint a cinkék, a pacsirták, a fülemülék és a harkályok szövegét, de előbb-utóbb azok is egy nevezőre jutnak, hiszen a lényeg bennük mégiscsak az, hogy madarak, és repülni tudnak.

A fa, amelynek tövében álmodozom, Európa egyik országának egyik erdőrengetében, amit úgy hívunk, hogy hazám, és a táji és térképészeti eligazodás miatt pilisi hegyeknek mondják, olyan óriási és egységes, hogy az ember megdönthetetlennek

hinné- _._í±.8 i ItlililKII

Morzsolom a kérgét, kapirgálom a fáját s vagy százötven—kétszáz évesnek nézem. Akármekkora, csak icipici magocskából születhetett, ama rengeteg magocska közül, ami a természet abszolút an- tiökonomizmusát bizonyítja, a szükséges és a nem szükséges iránti teljes érzéketlenségét, amit nemcsak a fáknál tapasztalhatunk, hanem könnyen megértünk a halikráknál és a korállszigeteknél.

Ez a kisszerű tervgazdálkodás, amelyre az embert a föld kincseinek szinte megdönthetetlen ridegsége kényszeríti, csak az emberi társadalomra jellemző, de nem a természet általunk még alig ismert grandiózus tervgazdálkodására.

Ezért nem árt azt az intelmet is nagyon komolyan venni, hogy a legkisebből is könnyen nő nagy, és bármennyit küzdünk a világ tárgyi és eszmei magocskái ellen, végső soron mindig rendet szeretnénk tartani a mindig rendetlen pártáinkon, igazán sohase fogjuk tudni megfékezni a természet felismert törvényét: az izekre nem szedhető közösség útját.

Ezért érdemes küzdeni minden ellen, ami beteges és természetellenes: ami az egységek ellen támad, erőszakkal mozaikokra töri mindazt, ami együvé kívánkozik és igy tovább, sorolhatnám egészen a többistenhittől az egyistenhitig, az eg'yis- tenhittől a természet törvényeinek és valóságának feltárásáig, a nacionalizmustól az internacionalizmusig, a geocentrizmustól a planétasentrikusságig. Talán ez sem haszontalan tanács- Minden kihull a világból, ami ennek a gigantikus tervgazdálkodásnak köréből kiesik, és semmi sem tartozik bele ebbe a gigászi tervbe, ami az emberi morál kicsinyes takarékosságai közé tartozik.

Nem az a bölcs ember, aki mindenik levélben megtalálja a másiktól való eltérést, hanem az, aki ránéz egy ilyen levélre, és tudja, hogy lényegében egyik olyan, mint a másik. Itt nem az eltérés, hanem az azonosság a nagyszerű. Nem az egyik levél sajátossága dönti el az erdők törvényeit, hanem a hasonlóságnál is sokkal nagyobb azonosság. Hiába a juhar, a nyir, a tölgy, a bükk levele, a lényege, szerkezetük, kémiájuk, biológiai sajátosságaik valahol azonosak, és ezért bolond, aki értékrendet állít fel közöttük. Ősszel megsárgulnak, télen lehullanak, tavasszal kivirulnak, nyárra megsokasodnak: egyik legnagyobb közös törvényük éppen ez.

Ezen az utón autók nemigen járnak, mert erdészeti útnak nyilvánították, s csak nagyritkán jönnek azok a teherautók, amelyek a távolabb tevő kőbánya felé igyekeznek.

Az erdész szerint idősebb a fa, mint kétszáz éves. Az ut keskeny, a dömperek kereke nagyobbodik, már akkora a gumijuk, hogy alig férnek el a keskeny utón. Azért járnak erre, mert jönnek az útépítők, akiket a favágók előznek meg.

Összerezzenek. A konzervativizmus már belém fészkelődött s ha kis időre is, lakásomnak nyilvánítottam, természeti bérleménynek, tűnődéseim bel- vederjének e fát. De hiába! Már pöfög is egy pici kis nyomorult gépecske, és kérdezem az erdésztől, hogy ez meg micsoda.

Vállat rándít. Már nem érdeklem. Sehol egy fűrész, két ember jön a kis géppel, szedelőzködöm, a két ember a gépet a fa közelébe tolja, aztán kikémleli a terepet, merre hulljon a fa, majd fel- bug a motor, s az óriási törzset szinte pillanatok alatt felibe vágja. Csak állok, nézek, tűnődöm, végül azt kérdezem az erdésztől:

— És ha ledőlt, ki viszi el?

— Van egy olyan kocsi, a gép ráemeli, aztán viszik, mert fára nemcsak az erdőben van szükség.

Csakugyan, percek alatt a fa az utón hever, jön a kumikerekes szerkentyű, az óriási fát ráemelik, tulajdonképpen csak a gép dolgozik, s az ember csak bűvöli.

Társalogni szeretnék, költőmódra, de a valóság nagyobb költészet az enyémnél. Megértem. A fa sem lehet öncélú teremtmény- Az ember a szolgálatába állítja, kell lakásépítéshez és tudom is én még mi mindenhez. Ahogy elgördül mellettem, szinte végtelen birodalmiságában, mint egy ágyu- talpra helyezett koporsó, látom még rajta az odva- kat, a madarak búvóhelyeit, kétszáz év életét, felidézem a viharokat, amelyekkel megküzdött, a záporokat, amelyektől megfrissült, a bogarakat, az állatokat, amelyeket megszoptatott: szóval az egész természetet.

A menet elhalad. Lehajtom a fejem.

Hát igy vagyok én a természettel, a fákkal, önmagámmal.