Amerikai Magyar Szó, 1970. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-22 / 4. szám

Thursday, January 22, 1970.

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

Korán kelt az öreg, mint hetven év óta mindig. Benne volt a vérében a felkelés pillanata, azontúl nem tudott ágyban maradni. Pedig most már régen nem kellett volna korán kelnie, mert minek? Az aprójószág miatt?

Vasárnap volt, az unokák még aludtak. Néhány évvel ezelőtt még a fiai is lejöttek nyaranta, mostanában azonban már csak az unokákat küldik. ők addig az autóikkal külföldre mennek. Hadd menjenek. Kijár nekik a világ, ha megdolgoztak érte.

Kiment a kertbe, hogy a gágogó libáknak szedjen valamit. Mocsok jószág a liba, szüntelen csak rág, a begyüket nem lehet megtömni sohasem, elpusztítják a léckerítést is.

Ők ketten, a feleségével, megvoltak valahogy. Volt házuk, szép, nagy kertjük, éppen ezerhatszáz öl, amennyi még a nyugdíjasnak is dukál háztájiként. Kétszázhatvan forint nyugdijat kapott a szövetkezettől az öreg. A kertben mindenféle gyümölcsfák voltak, alma huszonhét, körte kettő, barack tizenöt, szilva négy. A fák között megtermett a krumpli, a mák, a paszuly, a kukorica, a napraforgó, sőt a zöldség és az uborka is. Kihasználtak minden talpalatnyi helyet. A régi vermek helyére dinnyét ültettek. Nagyon jónak mutatkozott a dinnyetermés. A kert nagyjából még az állatoknak való eleséget is megtermetté. Volt húsz kacsájuk, húsz libájuk, hetven csirkéjük meg egy malacuk. Két malacot vettek ugyan, de hitványakat, mert nem volt több pénzük, az egyik nemsokára megdöglött. Hát ez az egy maradt.

Odalökte a libáknak az ölnyi tengerifiát, aztán leült az eperfa alá. Gondolt ő már arra az unokák jövetele előtt is, hogy ki kellene hozni ide egy asztalt, milyen jó lenne itt pipázgatni, de a felesége azt mondta:

— Úriemberek vagyunk mi ? Megszólna a világ, ha itt ennénk, itt üldögélnénk a nyílt udvaron.

De amikor megjött az öt unoka és szó nélkül, kérdezés nélkül kitelepítették az asztalt meg a székeket, arra az asszony már nem Bzólt semmit. Sőt. őt is figyelmeztette:

— Nehogy rosszat mondj nekik. Még megsértődnek és nem jönnek többé. Mit szólnának a népek, ha már az unokák sem látogatnának meg bennünket?

Az öreg ült. pipázott.

Hatalmas robajjal érkeztek meg a két fia gyermekei. Már a kert közepén kiabálni kezdtek, hogy nagymama, nagyapa, anyuék küldtek egy-egy százast. Lobogtatták a két darab százast.

— Drága gyermekeim, meddig lesztek itt ?

— Két hétig, nagymama!

Az öregember szégyellte magát. Szerette volna széttépni a két darab százast. De az asszony már akkor a köténye alá dugta és könnyezett, és csak ölelgette az unokáit.

— De szépek vagytok, de nagyok, de csudálatosak, egyem a drága szátokat.

Hozzá tulajdonképpen csak a kicsi Marci ment oda a kisebbik fiának a harmadik gyermeke. Az odament, megsimogatta a bajuszát:

— Nagyapa.

A többi futó csókot dobott, a nagylány, a Mari bekapcsolta a táskarádiót és bömböltette dobhártyaszakadásig. Libegett a zenéhez, tükröt vett elő, nézegette, fésülgette magát, pudert is szórt az arcára, az ajkát kifestette:

— Ugye, nagymama, olyan vagyok, mint a Koncz ?

Az öregember meg azt gondolta: mint a konc.

Már az öregasszony is felkelt, vágott a kacsáknak napraforgólevelet, meghintette darával, ösz- szekeverte s odaadta a hápogó állatoknak. A csirkéknek is szórt valami szemet.

— Huzz nekik friss vizet.

Nehezen állt fel az öreg, s két vödör vizet húzott fel a kutból. Ez is tönkrement már, ez a kút. Szép gémeskut volt pedig ez valaha, de a gém egy viharban leszakadt, azóta csak lánccal húzzák fel a vedret. De még szerencse, hogy van ez a jó, hosszú, apró szemű lánc. Valamelyik traktorostól csente. Nem érzett bűntudatot miatta. Nem kereste a kutya se. Neki meg kellett.

PAUL'S TEXACO SERVICE

19505 Allen Road — Melvindale, Michigan GAS, OIL, BATTERY, TILE, AUTO PARTS Telefon: WA 9-9806 — SZŐKE PÁL, tulajdonos SSSSSXSSSSOSSCSCSXSSSSjaSXSSSSSSXSCSSaaOCSSSSSKSgSb.

★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★

Galambos Lajos:

NYÁR

★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★

Kirajzottak a nagyszobából a kölykök. Egyszerre akartak budira menni, veszekedésüktől megtelt az udvar. A fiuk persze hamar engedtek, kiszaladtak a kertbe, lepisilték a paszulyt meg a tököt s nevettek.

— Mi lesz a reggeli, nagymama ?

— Mi lenne, gyermekeim? Szalonna, kenyér, tej.

— Már megint?

— Csináljak inkább sült szalonnát tojással?

— Már megint ?

— Csináljak jó kis lecsót? Van a kertben paprika, paradicsom elég. A tyúkok is tojtak már vagy négy tojást.

— Téliszalámit akarok vajas kenyérrel — mondotta Mari, a nagylány.

— Téliszalámit? Itt? Honnan szerezzek, gyermekem ?

— Akkor nem kérek semmit — mondta Mari és bekapcsolta a rádióját. A tizedik szomszédban is hallották a hangját.

Valahogyan mégis megreggeliztek, és az öreg arra gondolt, vajon hogyan fog eltelni a napja? Vajon mennyit kell ma nyelnie és mennyi indulatot kell legyűrnie?

— Gyümölcs nincs? — kérdezte valamelyik kölyök.

— Gyümölcs, gyermekeim? Éretlen minden. A szőlő még nem jó. A barack mikor jön? Alma csak ősszel, hisz tudjátok.

—A körte! — kiáltotta Mari.

— Az se jó — kockáztatta meg az öreg. — Kell még neki két hét. Kár megpocsékolni.

— De jó — kiabáltak egyre-másra. — Láttuk. Mind nagy. Az egyik oldaluk piros. Gyerünk.

Az öreg megemelkedett, de az asszony rászólt:

— Hagyd. Hadd teljen a kedvük.

Az öreg rágyújtott megint, pedig nem kivánta.

— Nem mégy a templomba? — kérdezte a felesége.

— Inkább mennék — mondta az öreg'.

— Borotválkozz, mosakodj, adok tiszta inget.

De akkor egy biciklis állt meg a kapuban, megtörölte izzadt homlokát és bekiáltott az eperfa alá:

— Jó napot, Márton bátyám, jöjjön már egy cseppet.

Az öreg felállt, odament lassan a kapuhoz. Mig ment, a macska a lábához dörgölőzött, ő meg fél- rerugta. Mit dörgölőzik ez itt? Le szerette volna köpni az epret szemmelgető malacot is. Rusnya férge, rühes jószágja. ötszáz forintban vagy a döglött testvéreddel együtt. Pfuj!

— Mit akarsz? — kérdezte a legénytől.

— Jöjjön be a műhelybe, Márton bátyám.

— Miféle műhelybe?

— Hát hisz tudja, a kerékgyártóba.

— Minek mennék én oda? Nyugdíjba parancsoltak onnan.

— A hintó kereke összerogyott. Az elnöknek meg kellene, még ma. Sürgősen.

— Van ott elég ember.

— Egyik se vállalja. Vasárnap van.

Az öreg hallgatott.

— Megkapja a napszámot, ne féljen. Szedje magát, Márton bátyám, mit álldogál?

Már akkor ott volt az asszony is.

— Menj csak, öreg. Mért ne mennél ?

Hát megfordult, hogy valami ujjast keressen. Már akkor a kölykök bejöttek a kertből és a csudálatosán szép, de éretlen körtékkel azt a hitvány malacot kezdték dobálni.

— Ne törődj vele — mondta az asszony. — Haddd teljen a kedvük. Még megérnénk, hogy jövőre nem jönnek el.

Lehunyta a szemét mélyen és ment. A biciklista legény már nem volt itt.

Egyszerre megérezte, hogy valaki van a sarkában.

— Hová mégy, nagyapa?

Nem válaszolt még ennek a csepp Marcinak se.

— Veled mehetek nagyapa?

Nem szólt semmit, csak ment. Érezte, hogy a

falatnyi gyermek, akit még most is fel tudna emelni fél kézzel, holott már kilencedik éves, belekapaszkodik a nadrágjába.

A kerékgyártó műhely a szövetkezet irodájának az udvarán volt. Látta már messziről a megroggyant hintót. Odament hozzá. Akkorra odaért az irodából az elnök is. Nyitott ingben volt, szép, életerős, magabiztos, homlokba hulló hajú fiatal ember.

— Legkésőbb négy órára kell nekem — mondta.

Az öreg nézte a kocsit.

— Meglesz?

Az öreg nem erre válaszolt, hanem azt mondta:

— Ezt a hintót én csináltam.

— Maga ?

— Én, fiam. Még az uraknak.

— Ugyan már, hisz magának nem szakmája ez.

— Nem szakmám, de én csináltam. Nézze csak meg, elnök elvtárs, a hátsó, bal oldali kerék agyát. Bele van abba vésve: T. M. Azazhogy Takács Márton.

Az elnök megnézte.

A betűjel ott volt.

— Na jó — mondta. — Meglesz négyre?

— Meg.

Kivette az összeomlott kereket, bevitte a műhelybe. A Marci gyerek ott volt a nyomában.

—Ha nem tanulta nagyapa, honnan tudja? — kérdezte.

— Az embernek mindent kell tudni — válaszolta az öreg. — Látod, milyenek az én kezeim? Az ujjaimat kiegyenesíteni már régen nem tudom. Kaszáltam, kapáltam, szerszámot és szekereket csináltam, ami jött, Hetven év. Az ujjaimat mác kiegyenesiteni nem tudom.

Kirakta a földön a kerék küllőinek talpfáit.

— Látod — mondta a gyereknek —, még a szekér se él addig mint az ember, összeszáradt ez is. Majdnem egy negyed talpfa hiányzik már a kerékből. Eddig is, gondolom, csak a ráf szögei tartották. De nem baj. Csinálunk egy uj talpfát. Nagyobbat, mint a többi. Hadd legyen jó, feszes.

Megmérte, milyen taljot kell készítenie. Keresett hozzá megfelelő fát, befogta a satuba, és ke. zébe vette a vonókést.

Dolgozott szó nélkül, a gyerek meg nézte. Szerette volna ő is ugyanazt csinálni, mint a nagyapja. Mert látta, hogy a nagyapja ujjai milyen pontosan fonódnak rá a vonókésre. Mintha az a kéz arra lett volna tán teremtve. Szerszám volt az a kéz, a legnemesebb, amit csak el lehet gondolni.

A gyerek nézte a kezét. Vajon az ő ujjai mért nem tapadnak úgy a másik vonókésre, mint a nagyapjáé?

— Nem vagy éhes, bakmarci? — kérdezte az öreg.

— Nem én.

— Mert van ám még itt munka. És a nagyanyád biztosan csirkét vágott és kacsát tölt.

— Majd együtt eszünk. Jó?

— Jó, ha neked jó.

Amikor készen lett a talpfával, kifúrta a küllő helyét és a földön összeillesztette újra a kereket.

— Látod-e? Most pontos.

— Látom.

—Most rá kell huznunk a ráfot.

— Ahhoz kovács kell — mondotta a gyerek. —■ Olvastam.

— Kovács ? Hát akkor minek vagyunk mi ?

Átmentek a szomszédos kovácsmíihelybe és a

fujtatóval megélesztették a tüzet. A Marci gyerek nyomta a fujtatót, nagyapja pedig tüzesitet- te a ráfot.

—így kell ezt.

Amikor már égő vörös volt a ráf, két hatalmas fogóval megmarkolta az öreg, odavitte a kerékhez és fürge mozdulattal körbefonta a talpfákat. A fa sivitott, füstölgött, égett.

— Sir — mondta a gyerek.

(Folytatás a 12-ik oldalon)

KOCHIS JEWELER

DIAMONDS, WATCHES, JEWELR>

18810 Allen Rd. — Melvindale, Mich.

John Kochis watchmaker — Te!.: 3-5865 j