Amerikai Magyar Szó, 1970. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-01 / 1. szám
Thursday, January 1, 1970. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 H€TV€GI £€V€C írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. Egy gyötrelmes év után... Milyen felüditő élmény volna számomra, ha egyszer azon kapnám rajta magamat, hogy valami szép s jó mondanivaló kívánkozik ki belőlem Nixon elnökről. . .! Mert minden eltérő látszat ellenére is: én még az ellenségemről is szívesebben mondok jót, mint rosszat, hát még fogadott hazám első polgáráról! Megvallom: én sohasem rajongtam érte — sem képviselő, sem szenátor, sem alelnök korában. A törtető, opportunista, minden-lében-kanál tucatpolitikus benyomását tette rám, aki mindenáron a csúcsra kíván feljutni. Ezt a célját 1960-ban — egy hajszál híján — majdnem el is érte. Mikor aztán kiderült, hogy a választópolgárságnak egy csekély többsége J. F. Kennedy-t szívesebben látja a Fehér Ház falain belül, mint őt, Nixon — a “nobilis” vesztes szerepében — úgy viselkedett és olyan hangokat hallatott, hogy a jóhiszemű megfigyelő csak arra a konklúzióra juthatott: ez az ember többé sohasem fog köztisztségre pályázni. Két évvel későbben mégis ott találjuk őt újra a porondon: ezúttal beérte volna Kalifornia kormányzói székével, de a sors (saját államának a szavazópolgárai képében) ezt is megtagadta tőle. Mikor ezt a választást is elvesztette — ami lényegében azt jelentette, hogy az ötven közül még egyetlen államnak a vezetésére sem találták őt érdemesnek! — Nixon olyan pathétikus látványt nyújtott — zokogó feleségével egyetemben —, hogy még az én szivem is megesett a szegényen... Amikor a tévé képernyőjén megjelent, hogy kon- cedálja ellenfele győzelmét, búcsúzóul — szinte magából kikelve — lepiszkolta a sajtó jelenlévő képviselőit, az ő ellenszenves magatartásukat okolva a csúfos vereségért. Élénken emlékszem az újságírók, tévé- és rádiókommentátorok népes csoportjához intézett utolsó szavaira: “Nektek sem lesz többé alkalmatok belerugdosni Dick Nixon-ba, mint azt ennek a kampánynak a során tettétek, mert Dick Nixon ‘won’t be around’.” Ezt a három szót nehéz pontosan átültetni magyarra, de még a legcinikusabb hallgató és néző számára is egyértelműen azt jelentette: Nixon-nak úgy elment a gusztusa a politikától, hogy ha ezüst tálcán kínálnának neki valamilyen köztisztséget, még akkor is degusztált arcfintorral utasítaná vissza az ajánlatot. . . Mégis ugyanezt az embert — hála George Wallace felbukkanásának, aki a demokratapárti szavazatokat megtizedelve, a nagyon soványka republikánus többséget lehetővé tette — hat évvel később elnökünkként kellett elfogadnunk. Három hét híjával immár egy esztendeje áll az ország kormánykereke mellett, tehát volt elég ideje és alkalma arra, hogy kampány-fogadkozásainak legalább egy csekélyke töredékét beváltsa. De az erre való hajlandóságnak a legkisebb nyomát sem látjuk. Pedig merem állítani, ha nekifeszitené a vállát a halaszthatatlanul sürgős feladatoknak, amelyeknek további elhanyagolása katasztrófával fenyegeti ezt az országot, akkor valóban maga mögött érez- hetné nemcsak a “néma többség” lelkes és áldozatkész támogatását, hanem azokét is, akik — mint jómagam — nem csekély bizalmatlansággal tekintettek az ő kormányzása elé. Minden fogyatékosságára, visszatetsző lépésére, amit politikai múltjának a terhére felróhatnánk, hajlandók volnánk fátylat borítani, ha a legkisebb jelét látnánk annak, hogy egy UJ Richard Nixon kezében van az ország gyeplője, akiben van elegendő bátorság ahhoz, hogy szakítson a mögötte álló nagyipari és nagytőkés érdekekkel, valamint az ezeket tápláló és támogató militarista erőkombinációval és vég- re-valahára valóban az amerikai nép érdekeit kezdené szolgálni, ugyanolyan ügybuzgalommal, mint a múltban ennek az egykori főnöke (Eisenhower) által veszedelmesnek deklarált klikknek az érdekeit igyekezett előmozdítani. . . Ha attól fél, hogy a katonai-nagyipari érdekszövetséggel való szakítás veszélyeztetné 1972-ben remélt újraválasztását, akkor Nixon nem az a boRácz László: A TUDOMÁNY AZ AMERIKAI IMPERIALIZMUS SZOLGÁLATÁBAN... Ezelőtt negyven évvel egy tehetséges, ma már elfelejtett magyar iró: Lakatos László megjövendölte, hogy: “Közel az idő, amikor mint a rab Görögország a hatalmas uj Rómának filozófusokat, szakácsokat, szobrokat szállított, mi is—végső zuhanás— U.S.-nak fogunk szállítani énekeseket, karmestereket, mozi-sztárokat, Írókat, orvosokat, elmélete két. . . Amikor mi leszünk Amerika uj intellektuális négerei, akiket úgy importálnak Európából, mint valamikor a fekete fizikai munkásokat az afrikai rabszolgapartról. . . . ” A 40 év előtti jövendőmondás, az amerikai imperializmus eme korai korszakában 100 percentben beteljesedett. De a felsorolás csak az értelmiségi rétegek egy részét tartalmazta. Mert kimaradt belőle a később legfontosabbá vált importált réteg: a technikai tudományok képviselői: a mérnökök, vegyészek, technikai szakkutatók. Aki jövőbe látó volt — mint Lakatos László — mindenképpen már ekkor megállapította, hogy a tudományt nemzetközi méretekben felszippantotta, szüntelen terjeszkedése során “gyarmatosította” a tőkés termelési rendszer leghatalmasabb képviselője: az amerikai imperializmus. A csak csillagászati számokban kifejezhető értéktöbblet, amit majd 2 század óta a volt néger rabszolgákból és a századforduló óta a föld minden részéből kivándorlásra kényszerült tanulatlan munkásokból és parasztokból kisajtolt, tette lehetővé, hogy a második háború végével az Egyesült Államok ipari termelését, a hadfelszerelési ipart és egész technológiáját a tökély legmagasabb fokára emelje. Az újfajta amerikai impe- ralizmus: a neo-kolonializmus nemcsak uj piacokat keres. De féltékenyen őrzi a már meglevőket is. Fegyverkezése korlátlan fokozásával, az uj atomkorszak titkos fegyverei segítségével. Ez a legfőbb indoka annak, hogy szolgálatába állította, gyarmatosította a jelenkori tudományt. Külföldről importált, magas élet-standard biztosításával csalogatott európai tudósokkal, technikus szakemberekkel érte el a termelés hihetetlen magas fokát. A nagyszámú belföldi egyetemek, a közérdekűnek — jótékonysági akcióknak — leplezett magánalapítványok. az amerikai imperializmus célkitűzését szolgálják. A Harvard egyetem diákjai múlt évi sztrájkjuk alkalmából leleplezték, hogy a Pentagon — a hadügyminisztérium — ötmillió dollár értékű megrendeléssel járul hozzá az egyetem, fenntartásához. Nyílt, vagy eltitkolt megbízásokkal, hogy az egyetem speciális kutatásokat eszközöljön a fegyverkezési ipar számára. Ugyanekkor a CIA (katonai kémszervezet) jelentős ösztöndíjakat biztosit egyetemi tanárok és diákok számára. Megbízva őket hadi célokat szolgáló feladatokkal. A Szovjetunió, Kina és a többi szocialista országok katonai, gazdasági és politikai helyzetének kikutatásával. (Idézve: New Statesman, London.) Az évtizedeken át folytatott hidegháborúban a szocialista országok ellen, nem a látványos — de lényegében értéktelen —, Svetlánák, Kuznetzovok, vagy Radványiak elcsábítása volt jelentőségteljes. Sokkal inkább mérnökök, szakképzett technikusok megszöktetése, disszidálása a szocialista országokból. (Az ’56-os magyar ellenforradalom idején is ez volt a CIA legtöbbre taksált teljesítménye.) A tudomány -es a tudósok megszerzése az ipari- és katonai csoport szolgálatára, a második világháború végeztével nemzetközi jelenséggé vált. Statisztikai adatok igazolják, hogy 1949 és 1964 közti 15 évben nyolcvanötezer külföldi tudós, mérnök és orvos telepedett le az U.S.-ban. Az Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának hatszáz- ötvenegy tagja közül 42 százalék külföldi születésű, illetve külföldön végezte tanulmányát. (“VALÓSÁG”, ez évi 10-ik száma.) Az angliai sajtó kipé- cézte, hogy a “brain-drain” (szabad fordításban az agy felszippantása) az Egyesült Államok részéről ma már nemzeti válságot jelent. Megbízható adatok szerint — melyeket egy nemzeti vizsgálóbizottság állapított meg — átlagosan 40 százaléka » diplomás angol mérnököknek és fizikusoknak vándorolt ki a múlt évben az Egyesült Államokba. Ennek a bizottságnak a számítása szerint egy mérnök kiképzése hatezer, egy fizikusé tízezer fontjába került Angliának. Ezt a költséget és a diplomás szakember későbbi teljesítményét: mérsékelten harmincezer fontra becsülhető értéktöbbletet az amerikai neo-kolonializmus vágja zsebre. (Kortárs, 10-ik száma.) Az angol tudósok evarmatosi- tása azért lehetséges, mert az Egyesült ÁllamoIS átlagosan háromszorosát biztosítja az angol mérnök, vagy fizikus otthoni fizetésének. Nem is szól(Folytatás az első oldalról) szorkányosan ügyes, magabiztos, mester-politikus, akinek a barátai — sőt: ellenfelei közül is sokan — tartják őt, hanem naiv, rövidlátó, liliputi-méretű politikus-inas, aki képtelen felismerni, hogy az amerikai nép hálásan és boldogan ajándékozná meg a szavazatok túlnyomó többségével azt az embert, aki ezt az ijesztően zilált állapotban lévő országot pont ennek a veszedelmes klikknek — legtöbb bajunk kutforrásának — a lidércnyomásától megszabadítja! Egy okos, előrelátó, nagykoncepcióju politikus, aki valami keveset törődik a nép nyugalmával és jólétével is, többre taksálja egy hálás nép támogatását, ami elvégre is többmilliós szávazattöbbsé- get garantálna számára, mint egy akármilyen erősen megszervezett és anyagiakban korlátlan eszközökkel rendelkező, de végeredményben mégis csak elenyésző számú szavazattal biró, törpe kisebbségnek a választási költségekhez való gaval- léros hozzájárulását. Mert ez a nép már kezd rájönni, hogy amig olyan egyén ül a Fehér Házban, aki ennek a törpe kisebbségnek a mohó étvágyát fölébe helyezi a hatalmas többség békevágyának és jólétének, addig semmi reménye sem lehet arra, hogy az ország valaha is kilábol jelenlegi káo- tikus, széthulláshoz és összeomláshoz közel álló, nagybeteg állapotából és elégedetlenségét olyan elementáris erővel fogja értésére adni az elnök urnák — még az 1972-es választási harcok előtt! -—hogy sem kedve, sem mersze nem lesz újabb négy évre az amerikai nép nyakába varrni magát. .. Ha Nixon képtelen is előre látni és a közeljövőbe tekinteni, talán annyi tisztánlátása mésris maradt, hogy legalább két évre vissza tud pislantani és maga elé idézi azt a drámai pillanatot, amikor közvetlen elődje bejelentette, hogy nem keresi az újból való jelölést és ha azt mégis felkínálnák neki, semmiféle körülmények között sem fogadná el. Ez a nem mindennapos jelenet emlékeztethetné Nixon-t, hogy elődje megfutamodását pont azok az állapotok idézték elő. amelyek ma is fennforognak — még pedig jóval nagyobb mértékben, mint két évvel ezelőtt — és ő: az utód — minden nagyhangú Ígérete ellenére — EGY TELJES ESZTENDŐT ELHERDÁLT anélkül, hogy azokon egy jottányit is javított volna. Ha az elnök ur valóban' olyan okos és körültekintő politikus volna, mint amilyennek képzeli magát, akkor lehetetlen, hogy elődjének a sorsa ne ébresszen benne egy kis rémületet a saját politikai jövőjét illetőleg. . . Mert mondom (és ezt neki is tudnia kell): ha nem fog hozzá azonnal — eltökélt akarattal és erélyes kézzel — a legsürgősebb problémák megoldásához, első soron a vietnami tragédia békés felszámolásához, akkor elődjének a sorsa őt sem fogja elkerülni. És a történelem fel fogja jegyezni, hogy az ösz- szes elnökök között nem akadt egyetlenegy sem, aki oly makacsul, elszántan, foggal-körömmel, hamis ígéretekkel, televíziós zsonglőrösködéssel — két hasraesés után is! — felküzdötte volna magát az elnöki polcra, mint Nixon tette — csak azért, hogy demonstrálhassa országnak-világnak: mennyire alkalmatlan erre a magas tisztségre. Más elnökök ezt kevesebb küzdelem árán is be tudták bizonyítani ...
