Amerikai Magyar Szó, 1970. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-05 / 10. szám
Thursday, March 5, 1970. AMERIKAI MAGYAR SZÓ HUNGARIAN WORD Egy szoba belső. Egy modern lakás, a széles, kétszemélyes heverőn fehér, gyűrt ágynemű, az ágyneműben egy, még alvó asszony, s a párnákból, paplanból felbukkanó ébredő férfi. Ébredés, de nem a modem ébredések zavartsága, hanem az ablakon besütő nap derűje, kiegyensúlyozottság, egészség. A férfi észreveszi, hogy a felesége ott alszik mellette. Csodálkozik. Az asszony nyolcra jár munkába, mire ő felébred hétköznap már nincs mellette. Az órára néz, nem érti. Fél kilenc. — Szivem, te elkésel... A nő meg sem mozdul. Álmában is várta ezt a figyelmeztetést. — Ma nem megyek be. A férfi kissé meglepődik. —Miért nem? — Csúsztatok. Elmegyünk együtt, felvesszük a pénzt és vásárolunk. A férfi ül az ágyon és maga elé néz. — Velem akarsz jönni a pénztárba? — Igen. Baj ? — Szivem, az olyan Ízléstelen. Ha egy házaspár együtt jelenik meg a pénzitárban... az... az Ízléstelen. Mindenki arra gondol, hogy nincs egy vasunk sem... röhögnek, hogy ott áll a férfi mögött az ellenőr... Nem, szivem, ezt mi nem engedhetjük meg magunknak. Az emberi együttélésnek vannak bizonyos szabályai. A nő még mindig háttal a férfinak, de már maga elé mosolyogva: — Mennyi pénzt veszel fel ? — Mondtam már tegnap: kettőezerötszáz forintot. Igazán nevetséges lenne, ha ezért a piti összegért ketten mennénk. —Jó, akkor irj egy meghatalmazást és felveszem én. — Mi ütött beléd? Gyanakszol? Nem hiszed, hogy kétezerötszázat kapok? —Most ilyen kedvem van. Szeszély. — Ez felháborító. Mit képzelsz rólam? Vacak háromezer forintért érdemes ekkora cirkuszt csinálni? — Háromezer? — Lehet, hogy felmegy háromezerre. Nem tudom pontosan. — Majd megtudjuk —mondta rá a nő. Most először megmozdul, megfordul és mosolyog. Végképp kimászott az álom tengeréből, sőt úgy bukkan fel belőle, mint egy sellő, diadalmasan, ellenállhatatlanul. Később majdnem összevesznek. A férfi csüri- csavarja, de nem tudja lerázni magáról az asz- szonyt. A reggeli, amely lehetne ünnepi is, hiszen csak ünnepnapokon szoktak együtt reggelizni, ezúttal komor. — Nem is tudtam, hogy te ilyen gyanakvó vagy. — Nem vagyok gyanakvó. Akarok egy kellemes délelőttöt. Veled akarok csatangolni és költekezni. Ezt a pénzt váratlanul kaptuk, terven felül. Ezt most nem kell beosztani... — Gyönyörű... Nem szeretem a váratlan dolgokat. Nem szeretem, ha csak olyan oldalról ismerem meg a feleségemet, amilyenről eddig még nem ismertem. — Éspedig? — Féltékeny vagy. Mert ez az, csak más a megjelenési formája. Majd még megérem, hogy bele- nyulkálsz a zsebembe. — Undok vagy. — Az, hagyja rá a férfi. A férfi semmiképpen sem tudja lerázni magáról az asszonyt. A ház előtt tizenegy felé még komorabb a férfi, amint megkerüli a Moszkvicsot, kezében a slusszkulccsal ,s az asszony pedig ott áll a járdán, s várja, hogy a férfi belülről kinyissa a jobboldali ajtót, s ő beülhessen mellé. A kocsi mosatlan, az asszony megjegyzi, hogy a kocsi piszkos. — Az hagyja rá a férfi. — Talán nem? — De, persze, de még milyen piszkos. Beülnek. KOCHIS JEWELER DIAMONDS, WATCHES, JEWELRY 18810 Allen Rd. — Melvindale, Mich. John Kochis watchmaker — Tel: 3-5865 Csurka István: LEBUKÁS ★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★ — Szivem, nem tudsz feloldódni ? — Nem. — Mondd meg előre. .. könnits a lelkeden, valid be... — és a pillantása, a mosolya tele van szelíd gúnnyal.----Nincs mit bevallanom. ' — Akkor mért vagy ilyen morcos? — Megalázó helyzetben mindig morcos vagyok. — Na jó — mondja az asszony. Most már ő is elkomorodik egy kicsit. A páternoszter fülkéjében is ketten vannak. Ez már a férfi utolsó lehetősége. — Várj meg a folyosón — mondja. — A folyosón? — A pénztárhelyiség kicsi. — Ketten be se férünk ? — Esetleg kiküldenek. —Miért? — Zavarod a munkát. De értsd meg, ez olyan blama. Ezt én nem engedhetem meg magamnak. — És hogy én a folyosón ácsorogjak? — Tönkre akarsz tenni? — Semmi nem jut már eszedbe? Jól kitervelted, hogy mit csinálsz a pluszpénzzel? — Nincs pluszpénz. — Akkor meg? A pénztárba a nő nyit be először. A pénztár nem olyan kicsi, amilyennek a férfi lefestette, és főleg nem olyan zsúfolt. Nem is vár kifizetésre senki, a nagy pillanat egyetlen tanúja •— a házaspáron és a pénztároson kívül — egy nagy, kopott főnixpálma. A pénztáros száraz, vékony ember, az asszonyt, a harmadikat észre sem veszi, a kifizetés úgy történik, mint egyébkor, szabályszerűen, csak a férfi ideges. A nő leül a pálma mellé a fotelba. A pénztáros számolja a százasokat. Húszig nincs is semmi baj. A férfi a huszadik után kezd köhögni. És köhög folyamatosan húsztól negyvenhatig. Az asszony szája széles mosolyra húzódik, a köhögés lélegzetvételnyi szüneteiben meg-meghall egy-egy számot, a harmincnyolcat például egészen tisztán, s ezenkívül is: tud mindent. A pénztáros egy pillanatra felpillant a fuldokló férfira, aki gondosan ügyelve a takarásra, hátrafordul egy pillanatra a felesége felé, egy szánalomkérő pillantással, hogy látod mi lett velem, én nem tudom, tán meg is fulladok. Az asszonyon azonban nyoma sincs a szánalomnak. Sőt, feláll, odalép barátságosan, hátbaverdesi a fuldoklót és a százasokat a pultról egy mozdulattal beledobja a táskájába. A táska szája bekattan, elnyeli a négy- ezerhatszáz forintot. — Ennyire én sem számítottam — szólal meg a kocsiban — ... Azt hittem legfeljebb egy ezrest akarsz elsinkófálni... de kettőt? A férfi nem szól, vezet. — Hajts be itt — mondja az asszony. — Miért? — Vásárolunk. — Mit? — Veszünk egy ruhaanyagot. — Kinek? — Neked . — Nekem? Ez a legnagyobb csapás. A férfi belekapaszkodik a volánba, legszívesebben fának vezetné az autót. — De miért épp nekem ? — próbálkozik kétség- beesetten. — Mert igy igazságos — mondja a nő. Aztán még mozzáteszi: — Ez a büntetésed. Benyúl a táskába és kivesz kétszáz forintot. — Tessék. Egy kis zsebpénz. — Kösz. Tedd a fülem mellé... HUMOR ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ EGY NAGYSZERŰ UTITÁRS Állok a miskolci pályaudvaron, a gyorsvonatot lesem, illetve csak az étkezőkocsiját. Kétórás ut áll előttem, ezt nagyon hasznosan fogom eltölteni, tea és sonka mellett, gondolataim rendezésével. Ezen tűnődöm a kijárat előtt, miközben egy felém tartó utas arcába bámulok szórakozottan, s a szemem se rebben. De egyszerre csak belém hasit a felismerés: hiszen ez T. barátom volt, minden kétségen kívül, én pedig átnéztem rajta, mint egy ismeretlenen! Csúnya dolog ,nem mondom, de mégis, hogyha már igy történt, ki kell használni a helyzetet. Ugyanis semmi kedvem csevegni vele Budapestig, gyorsan elódalgok vagy ötven lépésnyire, ki az állomásról. Ami azt illeti, nekem az égvilágon semmi bajom T.-vel, kedves, kellemes ember, jó társalgó, de ha együtt utazunk, hová lesznek az én termékeny gondolataim? Márpedig egy ilyen vasúti utón mindenki örvendezik, ha olyan ismerősre talál, akivel agyoncsaphatja a menetidőt. Csúnya dolog, mondhatom, de hogyha már igy történt, és véletlenül megúsztam a találkozást, akkor most már el lehet kerülni, szándékosan is, kellő óvatossággal. Nagy kerülőt irok le az állomás raktárai felé, ott bukkanok ki a peronra, s a földbe gyökerezik a lábam: az orrom előtt áll T., a karommal elérhetném, szerencsére úgy elérőit egy felfüggesztett menetrend tanulmányozásába, hogy vissza tudok hátrálni. De hogyan került ide T. az állomás elhagyott csücskébe? És most egyszerre valami nagy meleg járja át a szivemet. Egyszerre minden világos: nem az történt, hogy T. nem ismert fel, amikor az arcába bámultam! Hanem örült, hogy nem vettem észre! Nem akar beszélni velem Budapestig, előlem iparkodott, ide, az állomás végibe, s az utolsó pillanatban, szinte minden remény nélkül fordulhatott a menetrend felé, hogy elkerülhessen. De hiszen akkor! De hiszen akkor most már előtte sem lehet kétséges, hogy megláttam őt, a mégis, szándékosan faképnél hagytam! Hiszen akkor már ő is tudta, hogy én is... és hogy 5 is... és akkor már egyikünknek sincsen oka a bujkálásra! Alighogy végiggondolom ezt, már jön is feléra T. ő is végiggondolhatta, mert már messziről mosolyog, integet. — Szervusz! — kiáltom örömmel. — Szintén Pestre ? — Szintén! — mondja vigan. — Már jöhetne ez a vonat. — Amint kívánod! — mondom kedélyesen. — Már látom az orrát. Gyere, a negyedik vágányra szokott beállni. Különben hogy vagytok? — Tűrhetően — mondja T., és sietve beiéin karol. Nincsen sok időnk. — És te? — kérdi. —- Remekül nézel ki. Remekül! Jókedvűen ordít, hogy tulharsogja a beálló szerelvény csattogását. — Igazán örülök, hógy láttalak! — Csókolom Klárikát — mondom sietve. — De megmondd neki! — Hát szervusz! — szorongatja a kezemet T. nagy szeretettel. Nincs több idő a bucsuzkodásra, a vonatunk már indul. Fellépek a lépcsőre, T. a következő kocsira ugrik fel. — Szervusz! — integetek T.-nek. — De igazán jelentkezzetek! És ki-ki benyomul a saját fülkéjébe. Somogyi Pál GERINC Egy kollegával találkoztam. Nagyon panaszkodott a főnökére. Szinte már kibírhatatlan. — Miért nem tárod fel ezt nyíltan ? önérzetesen válaszolta: — Majd az emlékirataimban! \ PAULS TEXACO SERVICE f 19505 Allen Road — Melvindale, Michigan í GAS, OIL, BATTERY, TILE, AUTO PARTS ( Telefon: WA 9-9806 — SZŐKE PAL, tulajdonos \ _____9_
