Amerikai Magyar Szó, 1969. július-december (23. évfolyam, 27-49. szám)

1969-08-14 / 31. szám

Thursday, August 14, 1969. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 A közvélemény sokszor közhibbantság. Ennek egyik rikító esetét vagyok bátor egy rövid kis példával bizonyítani! Dehogy! Egy kis történet­ben két esetet példáztatok meg... De gyerünk hát! • Egyszer egyedül szerény lakásomban éppen azon tanakodom: honnan lehet, de gyorsan, né­hány vasat szerezni? Semmi ötletem! Pont ebben a. helyzetben szokta elküldeni a Gondviselés, vigaszul, hozzám egy másik, nálam is jobban letórt kartársamat, segítségért. Maradjon persze ő rangrejtve. Alanyi költő. Egyike a mai magyar költészet ismert jeleseinek. Elég az, hogy előadja: hetek óta egy temető padja a szállás, az inggallérját maga mossa a Du­nában és már meggazdagodott volna, hogyha so­rozatos koplalásait mint koplalóbajnok értékesíti a Városligetben. Erre persze én is ellenelőadást* tartok neki, hogy: rosszkor jött, mert éppen magam is azon törtem — irodalmi remekek fogalmazása helyett — a fejemet, hogy: honnan kerítsek akkora ösz- szeget, amivel aztán tovább lehet mozdulni ? — Majd kieszelünk ketten jobban valamit! — buzdít kartársam. Azzal máris körülpillant a szo­bában és észreveszi, hogy szellőzés okából az er­kélyen egy szék karján lóg öreg kiránduló bőr­kabátom. — Értem! — bólintok. — Zaciban is adnak erre esetleg! — foglalatos­kodik máris kartársam a kabáttal! —: Persze, ha megválna tőle végleg többet kapnánk érte egy ószerestől. — Mehet! — jelentem ki. Elvisszük egy ószer- kereskedésbe. Helyes! — ragadja meg kartársam a kabátot. Aztón nyomban hozzáfűzi: — De bízza rám az al­kut, mert magának, mindenki tudja, semmi érzé­ke az üzletekhez és egy ószeres úgy csapja be, ahogy akarja. Ezekről csak van fogalma, micso­da himpellérek! Nos itt vagyunk! Az ilyen felelőtlen, általáno­sító tömeghiedelmeket utálom én rémesen. Tehát rögtön vitatni kezdem kartársamnak: — Nem okvetíen ostoba minden olyan lélek, aki a tisztességet föléje helyezi az élelmességnek. Valamint nem okvetlen válnak be eleve való Íté­letek valamely testület ellen! ő persze leint. Nekem pedig nem szokásom az erőszakoskodás. Tessék és vigye ő a kabátot az ószereshez és csapja be ő a csalafinta kalmárt. Hát valahol a Szerencsen vagy melyik urasá- goktól levetett ruhakereskedésekkel teli utcában kezdjük. ÜDVÖZÖLJÜK AZ 1970-ES NAPTÁRT! Az 1970-es Magyar Naptár szerkesztő bizottsága munkában van, hogy az uj Magyar Naptárt idejé­ben olvasóink kezébe adhassa. A naptár megjele­nése egybeesik szülőhazánk felszabadulásának 25. évfordulójával, ezért kérjük olvasóinkat, hogy küldjék be üdvözletüket minél előbb és örökítsék meg nevüket az Üdvözöljük szülőhazánkat felsza­badulásának 25. évfordulója alkalmából fejeim alatt. Ugyanakkor már jóelőre tudnunk kell, hogy mennyi naptárt nyomassunk, ezért kérjük, hogy rendelésüket küldjék be az alábbi szelvényen. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 130 East 16th Street New York, N. Y. 10003 Én is üdvözölni kívánom szülőhazánkat fel- szabadulásának 25. évfordulója alkalmából. Mellékelek: $...................... Kérem nyomtassanak részemre..............pél­dányt a naptárból. Ezért küldök $..................-t Név: ..................................................................... Cim:....................................................................... Város: .................................. Állam: Zip Cod®: ...................... RÉGI TÖRTÉNET Irta: TERSÁNSZKY J. JENŐ Az első üzletben egy aránylag csinos, mosolygó szemű hölgy fogad. Megforgatja a bőrködmönt és nyilatkozik: — Nyolc pengő. Én, őszintén szólva, nem is reméltem ekkora összeget. Reszketek, hogy kartársam kínos kraj­cárkodásba kezd a boltosnővel. És valóban! — Nyolc ? — lengeti fölháborodva kitűnő érzé­kű kartársam a kabátot. — Inkább a szemétre lököm! — Tessék megpróbálni másutt! — von vállat szelíden a hölgy: — Nem tetszik elérni ennyi árat sem ezért. Még bizonyos szóváltás és rohanunk más üzlet­be. Ott egy kövér, nyers úriember néz ránk, mint­ha ki készülne lökni. A kabátért hatot igér, fil­lérrel sem többet. Gyerünk! Gyerünk! A következő boltban nagy nehezen hetek Ígér­nek. Aztán hatot az utána következő üzletben. De a következőben már csak öt az ajánlat. Újabb utca. Újabb boltok. Ámde a kabátárfo- lyamunk nem emelkedik egyáltalán sehol nyolc HUMOR iiuimmiiiiuuiHiiiiiiimmiHii TÉLI ÜDÜLÉS Sápadt voltam, elesett és a szemeim körül ak­kora fekete karikák jelentek meg, mint egy kö­zépsúlyú ökölvívónak, akit két súlycsoporttal fel­jebb vernek. — Nem jól nézel ki — figyelmeztettek bará­taim. — Miért nem mégy el téli üdülésre? — A téli üdülés többet ér, mint a nyári! — ta­nácsolták mások is. — Aki egyszer télen üdül, so­ha többé nem hagyja ki! Elhatároztam, hogy hallgatok az okos szóra és elmegyek egy hétre téli üdülni. Bizonyára én vol­tam az utolsó, akit meg kellett győzni a telelés előnyeiről — állapítottam meg magamban —, mert az üdülőben telt ház volt, mintha csak a nyár csúcsán érkeztünk volna oda. Mint valamennyien, én is egy kétágyas szobá­ban kaptam szállást, szobatársam, doktor Szotya- lai szimpatikus, kellemes embernek tűnt a bemu­tatkozásunk első percében, majd később is, az ét­teremben és este a szalonban. Mindvégig volt azonban egy olyan érzésem, hogy szobatársamat valami nyugtalanság szorongatja. Lefekvéskor aztán zavartan említette meg, hogy ő sajnos hor­kol, előre is bocsánatot akar kérni ezért és ígér­jem meg neki, hogy minden tapintat nélkül fel­keltem őt, ha alvásomban zavarna. Tudom, nem először szerepel ez a téma az üdü­lőirodalomban, de ahogyan Szotyolai horkolt, az szivettépő volt. Ráadásul valahányszor felkeltet­tem, olyan kétségbeesett bocsánakéréssel nézett rám, hogy nem lehetett utálni őt — csak virrasz- tani lehetett felette. Másnap egész nap elkerült szegény, s hogyha összetalálkoztunk, nem győzött szabadkozni. Ha nyári üdülésen lennénk, a szabadban éjszakázna, mondta, dehát huszfokos hideg van odakint. Este, szobánkba térve látom, hogy Szotyolai fogja az ágyneműjét és alázatosan az ágyam elé viszi, a földre. Ott ágyaz meg magának az ágyam előtt, s lefekszik elém, mint egy hűséges kutya. — Jól tudom, — néz fel rám Szotyolai a föld­ről —, hogy az elmúlt éjszaka tizenötször is fel­kelt az ágyából, hogy az ágyamhoz jöjjön, s fel­ébresszen. Azért feküdtem ide, hogy ne kelljen kikelnie az ágyból. Ha horkolok, nyúljon le a ke­zével és fogja be a számat, vagy egyszerűen rúg­jon belém. Hiába tiltakoztam, nem volt hajlandó az ágyá­ba visszafeküdni, de a kemény földön persze rosz- szul aludt, vergődött, s úgy horkolt, hogy őrület volt hallgatni, ráadásul közvetlenül alattam. Az éjszaka felénél mindketten felkeltünk és kinlódva pengőig, mint az elsőben a hölgy jósolta. Legjobb esek, ha eléri a hét pengőt. Ki törik meg végül is? Alanyi költő-szaktár- sam: — Tényleg, mintha összebeszéltek volna ezek a zsivány üzérek. Kár az időért. Kénytelenek va­gyunk visszavinni ahhoz a nőhöz, aki a nyolcat Ígérte. Megyünk! Csakhogy erős csalódásunkra a bolt­ban a hölgy oldalán a férjét találjuk: — Nyolcat ezért a kabátért? Jól mulatok! Fi­acskám, hova tetted az eszedet, hogy ilyen holmi­ért nyolcat kínálsz? Hat pengő! Tetszik? így nyilatkozik nekünk és nejének az üzlet­ember. Nem! Hát ekkorát zuhanni a vételárban kar- társam nem hajlandó. Sőt most már megbicsakoí- ja magát és elhatározza, hogy a nagy zsibvásá­ron, a Teleki téren fogja elsózni busás haszonnal a kabátok. Elég! A bőrkabátért a Telekin hat pengőt érk el kar­társam. De ehhez kettőnk villamosköltsége 30— 30 fillérenként 1 pengő 20 lett és levonásba he­lyezve, a kabátból a kezdeti, járadozástalan nyolc pengő helyett négy pengő és nyolcvanat szorítot­tunk ki. • íme, mindenek tanulságául maradjon itt, mit ér a kitűnő üzleti szellem, ha pláne téves előítéle­tekkel párosul. néztük egymást. Szotyolai követelte, hogy fordul­jak a fal felé és aludjak, ő majd olvas, de alig aludtam el, őt is elnyomta a kimerültség és fel­horkolt. Másnap Szotyolai eltűnt, nem volt az ebédnél sem jelen. Délután került elő, elmondta, hogy autóbusszal bement a közeli városba és teniszlab- dákat vásárolt, melyeket most majd estig be'e- varr a pizsamája háta közepébe. Valaki ugyanis azt tanácsolta neki, hogy ilyen módon a teniszlab­dáktól nem tud majd a hátán hányát feküdni, a horkolók pedig rendszerint csak a hátukon fekve horkolnak. A szerencsétlen Szotyolai késő estig varrta a te­niszlabdákat a pizsamája hátába és lefekvésre úgy festett, mint egy udvari bolond, aki fordítva vette fe a pomponos díszruháját. Csupa szeretefe- tel nézett rám oldalt fekve az ágyán, és jó éjsza­kát kívánva nekem, horkolni kezdett az oldalán de úgy, mintha az élete függött volna tőle. Ekkor már negyedik napja nem aludtam és olyan kime­rültnek éreztem magam, mint még soha. Csend­ben felkeltem és kimentem a folyosóra, a falnak! dőlve próbáltam szunyókálni, de azonnal megje­lent Szotyolai, lelkiismerete ébresztette-e fel, vagy a hátába varrt teniszlabdák, nem tudom. Vissza akart parancsolni az ágyamba, de én sem enged­tem őt kint maradni a hideg folyosón. Ha nyári üdülésen lennénk — gondoltam —, egyikünk a társalkodóban húzhatná meg magát, de a társal­kodó most éjszakánként fagypont alá hült le. Beutalásunknak ebben az időszakában már mind a ketten tántorogtunk a fáradtságtól, én, mert nem tudtam tőle aludni, ő pedig, mert nem mert aludni miattam. Délután együtt sétálgattunk az erdőben, egymást vezetve a kimerültségtől, de Szotyolai állva elaludt a vállamon és felriasztott a horkolásával. Délután a szobában is próbáltam aludni egy-két órát, de ez még rosszabb gondolat­nak bizonyult : éjszakára csak éberebben vergőd,- tem az ágyon. Beutalásunk utolsó éjszakáján Szotyolai egé­szen megrendített. Úgy feküdt le, hogy egy vas­tag ragtapasszal letapasztotta a száját, ezenfelül egy kemény farönköt helyezett az álla alá, hogy az alsó állkapcsa se tudjon elmozdulni a helyéről, ha a ragtapasz esetleg fellazulna. Csak a kezével intett jó éjszakát nekem, mert a száját meg sem tudta mozdítani. Szotyolai ezen az éjszakán olyan hangokat adott ki magából, mint akit élve elástak. Reggelig le sem hunytam a szememet, azt figyeltem, hogy nem kell-e mesterséges légzéssel sietni az én nyo­morult és a végsőkig lelkiismeretes szobatársam segítségére. Az üdülőből való visszaérkezésem óta úgy al­szom, mint a bunda. Én, aki azelőtt marokszátn, szedtem az altatót! Hiába, a téli üdülésnél nincsen egészségesebb.

Next

/
Thumbnails
Contents