Amerikai Magyar Szó, 1969. július-december (23. évfolyam, 27-49. szám)
1969-08-14 / 31. szám
Thursday, August 14, 1969. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 A közvélemény sokszor közhibbantság. Ennek egyik rikító esetét vagyok bátor egy rövid kis példával bizonyítani! Dehogy! Egy kis történetben két esetet példáztatok meg... De gyerünk hát! • Egyszer egyedül szerény lakásomban éppen azon tanakodom: honnan lehet, de gyorsan, néhány vasat szerezni? Semmi ötletem! Pont ebben a. helyzetben szokta elküldeni a Gondviselés, vigaszul, hozzám egy másik, nálam is jobban letórt kartársamat, segítségért. Maradjon persze ő rangrejtve. Alanyi költő. Egyike a mai magyar költészet ismert jeleseinek. Elég az, hogy előadja: hetek óta egy temető padja a szállás, az inggallérját maga mossa a Dunában és már meggazdagodott volna, hogyha sorozatos koplalásait mint koplalóbajnok értékesíti a Városligetben. Erre persze én is ellenelőadást* tartok neki, hogy: rosszkor jött, mert éppen magam is azon törtem — irodalmi remekek fogalmazása helyett — a fejemet, hogy: honnan kerítsek akkora ösz- szeget, amivel aztán tovább lehet mozdulni ? — Majd kieszelünk ketten jobban valamit! — buzdít kartársam. Azzal máris körülpillant a szobában és észreveszi, hogy szellőzés okából az erkélyen egy szék karján lóg öreg kiránduló bőrkabátom. — Értem! — bólintok. — Zaciban is adnak erre esetleg! — foglalatoskodik máris kartársam a kabáttal! —: Persze, ha megválna tőle végleg többet kapnánk érte egy ószerestől. — Mehet! — jelentem ki. Elvisszük egy ószer- kereskedésbe. Helyes! — ragadja meg kartársam a kabátot. Aztón nyomban hozzáfűzi: — De bízza rám az alkut, mert magának, mindenki tudja, semmi érzéke az üzletekhez és egy ószeres úgy csapja be, ahogy akarja. Ezekről csak van fogalma, micsoda himpellérek! Nos itt vagyunk! Az ilyen felelőtlen, általánosító tömeghiedelmeket utálom én rémesen. Tehát rögtön vitatni kezdem kartársamnak: — Nem okvetíen ostoba minden olyan lélek, aki a tisztességet föléje helyezi az élelmességnek. Valamint nem okvetlen válnak be eleve való Ítéletek valamely testület ellen! ő persze leint. Nekem pedig nem szokásom az erőszakoskodás. Tessék és vigye ő a kabátot az ószereshez és csapja be ő a csalafinta kalmárt. Hát valahol a Szerencsen vagy melyik urasá- goktól levetett ruhakereskedésekkel teli utcában kezdjük. ÜDVÖZÖLJÜK AZ 1970-ES NAPTÁRT! Az 1970-es Magyar Naptár szerkesztő bizottsága munkában van, hogy az uj Magyar Naptárt idejében olvasóink kezébe adhassa. A naptár megjelenése egybeesik szülőhazánk felszabadulásának 25. évfordulójával, ezért kérjük olvasóinkat, hogy küldjék be üdvözletüket minél előbb és örökítsék meg nevüket az Üdvözöljük szülőhazánkat felszabadulásának 25. évfordulója alkalmából fejeim alatt. Ugyanakkor már jóelőre tudnunk kell, hogy mennyi naptárt nyomassunk, ezért kérjük, hogy rendelésüket küldjék be az alábbi szelvényen. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 130 East 16th Street New York, N. Y. 10003 Én is üdvözölni kívánom szülőhazánkat fel- szabadulásának 25. évfordulója alkalmából. Mellékelek: $...................... Kérem nyomtassanak részemre..............példányt a naptárból. Ezért küldök $..................-t Név: ..................................................................... Cim:....................................................................... Város: .................................. Állam: Zip Cod®: ...................... RÉGI TÖRTÉNET Irta: TERSÁNSZKY J. JENŐ Az első üzletben egy aránylag csinos, mosolygó szemű hölgy fogad. Megforgatja a bőrködmönt és nyilatkozik: — Nyolc pengő. Én, őszintén szólva, nem is reméltem ekkora összeget. Reszketek, hogy kartársam kínos krajcárkodásba kezd a boltosnővel. És valóban! — Nyolc ? — lengeti fölháborodva kitűnő érzékű kartársam a kabátot. — Inkább a szemétre lököm! — Tessék megpróbálni másutt! — von vállat szelíden a hölgy: — Nem tetszik elérni ennyi árat sem ezért. Még bizonyos szóváltás és rohanunk más üzletbe. Ott egy kövér, nyers úriember néz ránk, mintha ki készülne lökni. A kabátért hatot igér, fillérrel sem többet. Gyerünk! Gyerünk! A következő boltban nagy nehezen hetek Ígérnek. Aztán hatot az utána következő üzletben. De a következőben már csak öt az ajánlat. Újabb utca. Újabb boltok. Ámde a kabátárfo- lyamunk nem emelkedik egyáltalán sehol nyolc HUMOR iiuimmiiiiuuiHiiiiiiimmiHii TÉLI ÜDÜLÉS Sápadt voltam, elesett és a szemeim körül akkora fekete karikák jelentek meg, mint egy középsúlyú ökölvívónak, akit két súlycsoporttal feljebb vernek. — Nem jól nézel ki — figyelmeztettek barátaim. — Miért nem mégy el téli üdülésre? — A téli üdülés többet ér, mint a nyári! — tanácsolták mások is. — Aki egyszer télen üdül, soha többé nem hagyja ki! Elhatároztam, hogy hallgatok az okos szóra és elmegyek egy hétre téli üdülni. Bizonyára én voltam az utolsó, akit meg kellett győzni a telelés előnyeiről — állapítottam meg magamban —, mert az üdülőben telt ház volt, mintha csak a nyár csúcsán érkeztünk volna oda. Mint valamennyien, én is egy kétágyas szobában kaptam szállást, szobatársam, doktor Szotya- lai szimpatikus, kellemes embernek tűnt a bemutatkozásunk első percében, majd később is, az étteremben és este a szalonban. Mindvégig volt azonban egy olyan érzésem, hogy szobatársamat valami nyugtalanság szorongatja. Lefekvéskor aztán zavartan említette meg, hogy ő sajnos horkol, előre is bocsánatot akar kérni ezért és ígérjem meg neki, hogy minden tapintat nélkül felkeltem őt, ha alvásomban zavarna. Tudom, nem először szerepel ez a téma az üdülőirodalomban, de ahogyan Szotyolai horkolt, az szivettépő volt. Ráadásul valahányszor felkeltettem, olyan kétségbeesett bocsánakéréssel nézett rám, hogy nem lehetett utálni őt — csak virrasz- tani lehetett felette. Másnap egész nap elkerült szegény, s hogyha összetalálkoztunk, nem győzött szabadkozni. Ha nyári üdülésen lennénk, a szabadban éjszakázna, mondta, dehát huszfokos hideg van odakint. Este, szobánkba térve látom, hogy Szotyolai fogja az ágyneműjét és alázatosan az ágyam elé viszi, a földre. Ott ágyaz meg magának az ágyam előtt, s lefekszik elém, mint egy hűséges kutya. — Jól tudom, — néz fel rám Szotyolai a földről —, hogy az elmúlt éjszaka tizenötször is felkelt az ágyából, hogy az ágyamhoz jöjjön, s felébresszen. Azért feküdtem ide, hogy ne kelljen kikelnie az ágyból. Ha horkolok, nyúljon le a kezével és fogja be a számat, vagy egyszerűen rúgjon belém. Hiába tiltakoztam, nem volt hajlandó az ágyába visszafeküdni, de a kemény földön persze rosz- szul aludt, vergődött, s úgy horkolt, hogy őrület volt hallgatni, ráadásul közvetlenül alattam. Az éjszaka felénél mindketten felkeltünk és kinlódva pengőig, mint az elsőben a hölgy jósolta. Legjobb esek, ha eléri a hét pengőt. Ki törik meg végül is? Alanyi költő-szaktár- sam: — Tényleg, mintha összebeszéltek volna ezek a zsivány üzérek. Kár az időért. Kénytelenek vagyunk visszavinni ahhoz a nőhöz, aki a nyolcat Ígérte. Megyünk! Csakhogy erős csalódásunkra a boltban a hölgy oldalán a férjét találjuk: — Nyolcat ezért a kabátért? Jól mulatok! Fiacskám, hova tetted az eszedet, hogy ilyen holmiért nyolcat kínálsz? Hat pengő! Tetszik? így nyilatkozik nekünk és nejének az üzletember. Nem! Hát ekkorát zuhanni a vételárban kar- társam nem hajlandó. Sőt most már megbicsakoí- ja magát és elhatározza, hogy a nagy zsibvásáron, a Teleki téren fogja elsózni busás haszonnal a kabátok. Elég! A bőrkabátért a Telekin hat pengőt érk el kartársam. De ehhez kettőnk villamosköltsége 30— 30 fillérenként 1 pengő 20 lett és levonásba helyezve, a kabátból a kezdeti, járadozástalan nyolc pengő helyett négy pengő és nyolcvanat szorítottunk ki. • íme, mindenek tanulságául maradjon itt, mit ér a kitűnő üzleti szellem, ha pláne téves előítéletekkel párosul. néztük egymást. Szotyolai követelte, hogy forduljak a fal felé és aludjak, ő majd olvas, de alig aludtam el, őt is elnyomta a kimerültség és felhorkolt. Másnap Szotyolai eltűnt, nem volt az ebédnél sem jelen. Délután került elő, elmondta, hogy autóbusszal bement a közeli városba és teniszlab- dákat vásárolt, melyeket most majd estig be'e- varr a pizsamája háta közepébe. Valaki ugyanis azt tanácsolta neki, hogy ilyen módon a teniszlabdáktól nem tud majd a hátán hányát feküdni, a horkolók pedig rendszerint csak a hátukon fekve horkolnak. A szerencsétlen Szotyolai késő estig varrta a teniszlabdákat a pizsamája hátába és lefekvésre úgy festett, mint egy udvari bolond, aki fordítva vette fe a pomponos díszruháját. Csupa szeretefe- tel nézett rám oldalt fekve az ágyán, és jó éjszakát kívánva nekem, horkolni kezdett az oldalán de úgy, mintha az élete függött volna tőle. Ekkor már negyedik napja nem aludtam és olyan kimerültnek éreztem magam, mint még soha. Csendben felkeltem és kimentem a folyosóra, a falnak! dőlve próbáltam szunyókálni, de azonnal megjelent Szotyolai, lelkiismerete ébresztette-e fel, vagy a hátába varrt teniszlabdák, nem tudom. Vissza akart parancsolni az ágyamba, de én sem engedtem őt kint maradni a hideg folyosón. Ha nyári üdülésen lennénk — gondoltam —, egyikünk a társalkodóban húzhatná meg magát, de a társalkodó most éjszakánként fagypont alá hült le. Beutalásunknak ebben az időszakában már mind a ketten tántorogtunk a fáradtságtól, én, mert nem tudtam tőle aludni, ő pedig, mert nem mert aludni miattam. Délután együtt sétálgattunk az erdőben, egymást vezetve a kimerültségtől, de Szotyolai állva elaludt a vállamon és felriasztott a horkolásával. Délután a szobában is próbáltam aludni egy-két órát, de ez még rosszabb gondolatnak bizonyult : éjszakára csak éberebben vergőd,- tem az ágyon. Beutalásunk utolsó éjszakáján Szotyolai egészen megrendített. Úgy feküdt le, hogy egy vastag ragtapasszal letapasztotta a száját, ezenfelül egy kemény farönköt helyezett az álla alá, hogy az alsó állkapcsa se tudjon elmozdulni a helyéről, ha a ragtapasz esetleg fellazulna. Csak a kezével intett jó éjszakát nekem, mert a száját meg sem tudta mozdítani. Szotyolai ezen az éjszakán olyan hangokat adott ki magából, mint akit élve elástak. Reggelig le sem hunytam a szememet, azt figyeltem, hogy nem kell-e mesterséges légzéssel sietni az én nyomorult és a végsőkig lelkiismeretes szobatársam segítségére. Az üdülőből való visszaérkezésem óta úgy alszom, mint a bunda. Én, aki azelőtt marokszátn, szedtem az altatót! Hiába, a téli üdülésnél nincsen egészségesebb.
