Amerikai Magyar Szó, 1969. július-december (23. évfolyam, 27-49. szám)
1969-12-11 / 48. szám
Thursday, December 11, 1969 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 A kisfiút megpofozták a téren. Egy pofon hőst avathat. Ez történt. A kisfiú nem fakadt sirva, csupán hátrahuppant, s a földön ülve, ijedten szemlélte a nagy kezű öregembereket. — Ide figyeljen, Strauss ur! — állt fel a nagypapa. — Én magát megfogom és visszaadom magának most ezt a pofont, a kedves felesége gyűjti a koszorúra a pénzt... — száz kilója fenyegetően tornyosult az asztal fölé. — Mert az én lapomat nézi — siránkozott mamas hangos Strauss ur. — Miért nem a maga lapját nézi, a maga unokája. A kisfiú még a földön ülve megigazította szemüvegét, majd fölkelt, s a tőle telhető legnagyobb erővel belebokszolt a méltatlankodó öregember hasába. Csend. — Menjünk papa — fogta meg a gyerek nagyapja kezét. — Kotász ur, drága. Ezt a gyereket már nem kell magának védeni... — szólalt meg Sipőcz, a szivaros kibic.— Ha hazamennek, kiosztja magát is, igaz-e, kisfiam? Éppen ma, amikor érkezik a vejem. Minek megy ő a térre ezek közé! — Idefigyelj, Bandi — kezdte az öreg —, ma megjön az apád. Nem ezzel a hir- rel fogadjuk... — Miért? — Azért. Értetted? — Igen. Nem is sirtam. — Nem sírtál. — Papa, ha te szájon vágod, akkor vége. — Ha én azt a hülye Strauss urat szájon kapom, akkor neki vége — ismerte el az öreg. A gyerek nevetgélt — a hülye Strauss urat... Az öreg elhatározta, hogy ma beszél a vejével, hagy elmond neki mindent, attól a legelső pillanattól kezdve... .. .Az esti szürkeségben sötét test zuhant el mellette. Ámen — gondolta, valaki lezuhant az állványzatról. A zuhanó test azonban nem csapódott a földhöz; a fiú majomügyességgel elkapta a kötelet, s a lendület azon röpítette tovább. Már hallotta a kiáltást is: — Csúszik az alap! Emberek. . .! A fiú eddigre körültekerte a lassan mozgásba lendülő I-es alapzatot, a kötelet a betonoszlopra, majd a derekára hurkolta, s a lábát a falnak feszítve, próbálta megállítani a kötél lassú, kigyó- szerü csúszását. Sötét foltként hullottak-ugrottak az építők. Pillanatok alatt fekete raj sűrűsödött végig a kötél mellett. A megmoccant állványzatot megállították. Még benne volt az erőfeszítés és félelem remegése, amikor odament a suhanchoz, és a vállára tette a kezét: — Engem Kotász Sándornak hívnak. Akar a csoportban dolgozni? A kialakulatlan, sovány, majdnem gyerekarcon két kemény ránc mozdult a száj mellett. — Bor- dách, Céhával. Céhával, mintha volna valami jelentősége. — Jöjjön az én csoportomba! — ismételte meg ajánlatát Kotász. — Van kedve? A Kotász-csoportnak hire volt. Az öreg, miután kilépett a hajógyárból, a hidépitőktől visszajárt a gyárba, és elcsalogatta a legjobb fiatalokat. Igv alakult ki a Kotász-csoport. Bordách csak egy hónapig dolgozott velük. Akkor annyit tudott meg róla, hogy apja-anyja meghalt, a srácot is valami lágerből kaparták ki az oroszok. Próbálta oldani Bordách idegenségét, gyanakvását — sikertelenül. Egy hónap múlva, amikor a fiút elvitték tanulni, kicsit megkönnyebbült ... — Rosszul vagy papa? — kérdezte a gyerek, és felnézett a nagyapjára ugyanazokkal a világos, kemény szemekkel, mint húsz éve az a suhanc. Unokája eddig úgy vezette az elgondolkozott öreget, mint idomító az elefántjait. Kotász felkapta a fejét: — Nem, nem vagyok rosszul. — Miért nem mondjuk meg a hülye Strauss urat? — Mert nem .ezzel kell fogadi az apádat. — De nem is sirtam... — Majd holnap elmeséled neki. _ C+J Bordáchot a hídépítés után nyolc—tiz esztendővel látta ismét. Az öreg már nyugdíjas volt, szereMódos Péter: ÁRTATLANOK tett a térre járni, nem a tiz—húsz forintokért, amit nyert vagy vesztett, a társaságért. A sakkozók között vette észre Bordáchot. A fiatalembert fél évvel a diplomája megvédése előtt tették ki az egyetemről, a lágerban meghalt apja valamilyen 1930-as ügye miatt. Az öreg félt, hogy a fiú ott a téren élve, elzüllik, s vasárnapokra hétvégekre meghívta magához, családjához Kispestre, a maga építette házikóba. Bordách ugyanolyan zárkózot- tan fogadta az öreg közeledését, mint régen, még a hídépítéskor, s Kotász úgy érezte, hogy a fiatalember furcsa módon, mintha őt is felelősnek tekintené az egyetemről való eltávolításában, de hát nevetséges lett volna ezt szóba hozni is. Bordách tudomást nem véve nagy-nagy szegénységéről s “téri állampolgárságából’’ adódó társadalmi helyzetéből, kispesti délutánjait udvariassági látogatásnak tekintette, a sakknyereségekből vásárolt virággal, borral állított be Kotászékhoz, majd négy hónap elteltével feleségül vette Kotászék egyetlen lányát, az akkor egyetemi hallgató Erzsikét. Kotászék méltón fogadták a csapást. Házuk egy szobáját a fiataloknak adták, és várták, remélték, hogy a két család közti csendes ellentét majd csak megszűnik. Kotász apja szeretett volna lenni vejé- nek, Bordách azonban mindezzel nem törődött, Ugyanúgy élt mint korábban. Két bőröndnyi könyvéből — az volt minden ingósága — néha előszedett egyet-egyet, olvasott, jegyezgetett, legtöbbször azonban kint ült a téren és sakkozott. Harminc—ötven forintot nyert egy-egy délelőtt, azt hazahozta mint keresetét. Erzsiké általános iskolában tanított óraadó tanárként — házassága miatt kitették az egyetemről —, s egyre fogyott, szülei azonban hiába faggatták, bizonygatta, hogy jól él, soha mással nem élne, csak Bordách-csal. Bordách egyébként otthon ivott, egyedül a külön kis szobában, s három-négy deci rum után sápadt- 'fehéren, karikás szemekkel kijött a konyhába, ahol ők ültek, szemrehányó arccal a feleségével. Bordách megivott egy pohár vizet, majd szó nélkül visszavonult. A szobájában tankönyvet szedett elő, vagy csak néhány figurát téve a sakktáblára, órákig elemezte a kialakult állásokat. Felesége gyakran biztatta Kotászt, csináljon végre rendet a saját házában, az öreg azonban lelke mélyén megértette Bordáchot és a lányát is, és gyakran eszébe jutott az az elszántság, amellyel a fiú megállította a megindult állványzatot. Másfél évvel a házasságkötés után Erzsiké ragyogó arccal hívta be apját a szobájukba ,ahol Bordách egy volt kollégájával tervrajzok, iratok fölött vitatkozott; a szakmai vitából az öreg nem sokat értett, de a fölvázolt gyors skiccekből és a kolléga tiszteletéből azért valamit megsejtett, s ünnepélyesen hallgatta a vitát. Bordách váratlanul megkérdezte: — És mikor indulnánk? — A vendég kicsit feszengve válaszolt: — Jó félóra múlva jön értünk a kocsi. — Bordách bólintott, hogy igy képzelte, és attól kezdve félévenként, ha látták. Amint beléptek a lakásba, rögtön meglátta a táviratot. Mielőtt a gyerek felvehette volna, lehajolt és zsebre vágta az összehajtogatott papirt. A hűvös konyhában leült az ablak mellé és nézte a gondozott, nyári pompájában ragyogó kertet. B ISMÉT KAPHATÓ UNGARIAN” bő kiváló nyelvkönyve íszére, akik magyarul k tanulni ckal, képekkel. 530 oldal i cent postaköltség delhető a ADÓHIVATALÁBAN New York, N. Y. 10003 Telefon- AL 4-0397 Ha legalább az ő keze munkája volna ezekben 2 falakban. Itt minden idegen és ellenséges. Egy évre rá, hogy ideköltöztek, meghalt a felesége. De mit érdekli ez ezt a kölyköt. A kisfiú ott állt az asztal mellett, és feszülten figyelte nagyapját. — Ki irt, papa? Az öreg félelemmel bontotta fel a táviratot. — Apád nem tud jönni — mondta halkan. — Talán majd két hét múlva. — Azt mondtátok — emlékezett ellenségesen az unokája —, ma jön. Kotász nézte a kisfiút, aki lassan elfordította a fejét, hogy nagyapja ne láthassa szaggatott lélegzését, azt, hogy pillanatokon belül sírni kezd. Az öreg megsimogatta a gyerek fejét s próbálta maga felé fordítani. — Jól van, na, nyugodj meg. A kisfiúból kitört a zokogás. Megpróbálta kiszabadítani magát nagyapja kezéből, majd amikor ez nem sikerült, dühében — akárcsak félórája — ütött. Kotász megdermedt a kisfiú ütésétől. Elengedte az unokáját, a gyerek berohant a szobába, az ajtókat nyitva hagyta maga után, az öreg hallhatta vad, kétségbeesett zokogását. Ült keservesen a konyhaasztal mellett, nagyot sóhajtott. Az asztalon ott állt a cédula, melyre a lánya felírta, hogy mit vásároljon. Ő lelkiismeretesen már mindent megvásárolt, tele a frizsider. Elöntötte a düh, felkelt, hogy mindent kivág a jégszekrényből, de a kísérlet falsul sikerült. Kirántotta a frizsider ajtaját, de a kilincset dühében továbbtekerte, hatalmas kezében engedelmesen fordult az apró kilincs, majd halk kattanás után a zár nyelve bénán meredt előre. Ebben a házban minden ellenséges, idegen. Egy évre rá, hogy ideköltöztek, meghalt a felesége. Pedig Kotász azt hitte, ez a ház lesz az, ami végre összehozza a családiát, úgy, ahogyan ő szeretné. Bordách már kitüntetett főmérnök volt, de Erzsikével még mindig apósa házának kis szobájában lakott. Amikor Erzsiké állapotos lett, az öreg fölkerekedett, hogy beszéljen a vejével. Az alkalom illő volt. Kotász úgy készült az utazásra, mintha a tengerentúlra menne, addigra már sokat olvasott az újságokban vejéről. — Itt nem dolgozik senki? — kérdezte a kial- vatlan szemű sofőrtől, aki dzsipjén a vasútállomásról Bordáchhoz fuvarozta őt. — Alszanak — felelte a sofőr. — Hetvenkét órás durchmarschunk volt, de elkészültünk, hála isten, mire ideért a távvezeték. Bordáchnak tetszett apósa ötlete. Eladják a kispesti házat, telket vesznek valahol Budán, s nyáron az egész család összefog, hogy mire a gyerek meglesz, felépítsék a házat. Megmutatta az öregnek az épülő erőmüvet. Kotász, mint a régi harcos a csatamezőn, lelkesülten nézte a hetvenkét órás munka eredményét és boldogan utazott vissza, mesélt feleségének, lányának arról, hogy Bordáchot hogyan tisztelik, szeretik az emberek, és miközben terveket készített, telkek után szimatolt, egészen megfiatalodott, és megkezdte a kispesti házacska óvatos kiárusítását is. ...Ült a konyhában és gyűlölködve nézett a kint ragyogó kertre, az őt körülvevő falakra. Börtön. Bezárta őt ez a villa és fogva tartja, mint a börtön. A ház. Bordách megvette ezt a telket, az építőanyagot — jöttek az emberek és két hónap múlva már it lakhattak, ebben az idegen, soha meg nem szokható villában, ellenséges környezetben. Bordách pedig ment vissza dolgozni. Eszébe jutott, hogy a lányának is meg kellene mondania, hogy Bordách megint nem jön meg. Legszívesebben elfelejtett volna mindent, itthagyott volna mindent, s indult volna valahová mesz- sze. Maradjon itt a lánya is, ha akar, csak ő mehessen az unokájával. .. Hallotta, hogy bent a szobában a gyerek már csak szipog, indul befelé. Persze a gyerek megütötte őt. Helyesebben, feléje sújtott csak, az irányába. A kisfiú a sarokban ült, játékok, képeskönyvek között. Az ajtónyitásra sem emelte fel a fejét, csak később, amikor nagyapja már elhelyezkedett a fotelban, akkor pillantott oda. — Töröld meg a szemed! Micsoda dolog ilyea maszatos arccal ülni! A kisfiú odament a nagyapjához, megcsókolta, (Folytatás a 10-ik oldalon)
