Amerikai Magyar Szó, 1969. július-december (23. évfolyam, 27-49. szám)

1969-11-20 / 45. szám

Thursday, November 20, 1969

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Tóth Mihály fiával a kiserdőben találkoztak favágás közben, de a hire már megelőzte. Nem a hazatérésének a hire — már az, hogy megszökött a katonaságtól —, hanem a hajózásáé. Már hazatérésének első órájában ezen veszett össze az apjával.

— Nem kell, hogy segítsen, ne is tudjon semmiről, csak egypár naprá adjon szállást.

— Ide pedig nem hozod, micsoda hire lenne annak.

— No hiszen, a maga hire!

— Arról te csak hallgass! Becsületes nevet adtam nektek, kenyeret adtam, most ez a hála, idehoznád a nyakamra talán még a rokonait is.

— A rokonaival nekem semmi dolgom.

— Majd jönnek, ne félj.

— Akkor se maradok a maga nyakán.

— Volna szived itthagyni bennünket? — mondta az anyja is, ő nem törődött volna mással csak a fiát féltette az esztelen kockázattól.

— Nem először megyek át, hajnalra megjárom magam is, segítség nélkül.

— Ha farba nem lőnek.

—Majd vigyázok.

— Tudsz is te vigyázni.

— Semmi baja nem lesz, ha otthonmarad.

— Maguk azt nem tudják, én voltam a fronton.

A fiú elment még aznap este.

A sziget túlsó szélén, a Nagy-Dunánál volt egy halász ismerősük, félig rokon is, a sorra növekvő Tóth gyerekek közül mindenik eltöltött nála néhány hetet nyári segítségként, csak úgy kosztért, egypár halért. Fedeles bárkája volt az öregnek, nyáron abban lakott, télen meg füthető parti házikóban, mely nádfonatu volt ugyan, de kivül-be- lül agyaggal takarosán betapasztva. Fél liter rumot hozott a Tóth fiú, a vizen élő emberek szeretik az italt, talán azért is, mert ritkán jutnak hozzá.

De az öreg csak morgott.

— Nem biztonságos. Onnan még lőhetnek is.

— Ne féltse a ladikját, visszahozom.

Volt ott egy kátrányos kis ladik is, még benn a vízben, ennek a kis öbölnek a védelmében.

Először ki kellett merni belőle a vizet, nem mintha eresztett volna, az öreg szerszámaira, ladikjára, bárkájára igen sok gondot fordított, többet dolgozott karbantartásukkal, mint a valóságos halászással.

A hold sütött, látni lehetett a dunántúli part sötét vonulatát, valóban nem volt alkalmas az idő átkelésre. Az erdőnek füle van, a mezőnek szeme van, a víznek füle is van, szeme is. Aki a vízparton áll, messziről meghallja az evező csobbanását és észreveszi nemcsak a derengő alakokat, de csöndes időben a viz szokatlan fodrozását is.

Ittak a rumból — az öreg most már mint sajátjából kínálta meg a fiút, ez volt első jele a beleegyezésnek — és vártak. Hideg volt, különösen itt a viz fölött, a folyó susogását hallották s közben egy halk, szabályosan ismétlődő loccsanást, valami behajló ág játszik bólogatva a folyóval. A fiú rá akart gyújtani, de az öreg megfogta a kezét.

— Most már bird ki. Inkább te figyelj, hogy a túlsó parton rágyujt-e valaki.

De ott csak a part sötét, egységes sávja látszott.

— Na, engedjen.

— Várj.

így ültek várakozásban talán órákhosszat, az öreg néha aprókat húzott a rumosüvegből, de a fiúnak most már nem nyújtotta oda.

Aztán köd ereszkedett a folyóra, fátylas, vékony köd, a túlsó part eltűnt’szemeik elől.

— Nem tart soká — mondta az öreg és fölszedte a láncot.

— Hát akkor isten vele — mondta a fiú és várta, hogy kiugorjon a ladik farából, de az öreg ottmaradt és evezni kezdett egy szál evezővel.

— Ne féltsen engem.

— Nem téged féltelek, hanem a ladikot.

Ennek a csöndes evezésnek is megvan a fortélya, a-ladik orrát majdnem vízáramlás ellen kell fordítani és az evező alig-alig kerül ki a vízből. Persze ismerni kell a sodrást is, a Nagy-Duna-ág már nem gyereknek való. A part mellett, a kanyar alatt sekélyebb a. viz, gyöngébb az áramlás, még a közepén is lehet fölfelé manőverezni, itt a fősodrás, a legmélyebb rész a túlsó part közelében van. Avval már hiábavaló erőfeszítés volna

**'' ▼ ▼ ▼ ▼ *r V T ▼ ▼ T TT- ▼ ▼ ^ T1

Sipos Gyula:

KÜLÖNÖS NÁSZÚT

szembeszállni, ott csak sodortassa magát az ember, legföljebb leúszik, lejjebb, mint amennyire kívánta volna.

Nem először tette meg az öreg ezt az utat, tudta most is, hogy a nagy fűzfa alatt kötnek majd ki, csak hajó ne jöjjön, mostanában éjszaka járnak minden kivilágítás nélkül, de hát a dohogást úgyis jó előre meghallanák. A hajósok minden évben bemérik a medert, a fősodrot, a vízmélységet, de azt nem tudják, hogy ősz is van, nyár is már csak egy tizcentis áradás, egy felszél odébb- forditja a vizet. Igazán csak az ismeri ki magát, aki itt nőtt fel, aki rajta él gyerekkorától.

— Hagyja, majd huzom én.

— Visszafelé — súgta az öreg.

Megállt az evezéssel, hagyta a ladikot sodortatni, amikor a vékony ködpászmát lefelé vitte a szellő. A nagy fűzfánál lejjebb érnek partot, az a fontos, hogy partot érjenek.

— Apád mit szól hozzá ?

— Ellenzi .

— Kitartásod van?

—Eddig is megéltem.

— Magad.

— Haza is adtam.

— De most nincs munka.

— Más is megél most is.

— Az igaz.

Csak amikor kikötöttek a lapos, homokos parton, akkor mondta az öreg:

—- Tavaszig nálam is ellehettek. Már csak úgy mondom, ha minden kötél szakad. Na, nem kell köszönni. Tudod, hol vagyunk? És csöndesen magyarázni kezdte a dülőutakat. — Én addig fölhúzok a kis zsilipig, ahol az öreg Hadadi bárkája áll, az még vizen van most is. Oda jöttök. De siess! Én ráérnék visszamenni holnap is, de neked nem jó itt mászkálnod.

Mire az öreg fölkászálódott a ladikkal, a fiú már odavitte a partra a mennyasszonyt.

Szerencséje volt.

Talpallóék a falu szélén laktak, közvetlenül a cigánysor előtt, a fél falu cigánynak is hitte őket, főként azért, mert az öreg Talpalló muzsikált és mert hét gyerek volt a családban. Ennyi már igazán elég a cigánysághoz ott, ahol zongora esetleg van a házban, de senki sem muzsikál és ahol egy gyereknél többet csak annak ad az isten, akit megbüntet butaságért. Az öreg most is benn volt a faluban, muzsikált és nyilván csak hajnalban kerül haza x*észegen, esetleg nagy katonai kiséFigyelem, New York és környéke!

“ELHOZTUK PESTET’’

vidám, zenés kabarémüsor két részben Szombaton, december 6-án este 8 órakor Vasárnap, dec. 7-én, d.u. 4 órai kezdettel a Julia Richman High School színháztermében, 317 E. 67. St. (a Második Ave.-nál Kellér Dezső, iró és konferanszié — Fényes Szabolcs, zeneszerző — Csikós Rózsi, a Fővárosi Qperettszinház szubrett-primadonnáj a — Major Ida, a Magyar Televizió “Böbe Babá”-ja, Kelen Tibor, a newyorki City Opera tagja, Héczey Iván

Műsoron: “MAYA”-tól a “VÉN DIÓFA”-ig Fényes Szabolcs zenés Cavalcadé-ja — “SENECA’, tréfa — PÁRIZSI BESZÁMOLD, párjelenet — Express Nyelviskola, SZTRIPTÍZ, Nemcsak 20 éveseké a világ — Konferanszok, tréfák, kupiék, slágerek, operett részletek, stb. Jegyek: $8.00 — $6.50 — $5.50 — $4.50 — $3.50 kaphatók és telefonon is megrendelhetők: Buchsbaum Public Service Agency, 1563 2nd Avenue (81. utca sarok, Manhattan) Telefon: 628-5771 (bármikor hivható) Elárusi tóhelyek:

Paprikás Weiss, 1546 2nd Ave., Tel.: BU 8-6117 Center of Hungarian Literature, 1538 2nd Ave. Telefon: 535-4840

Corvin, 1590 2nd Ave. Tel.: TR 9-8893 Hungarian Book Agency, 1592 2nd Avenue Telefon: RE 4-6900

nettel, ahogy ez mostanában szokás, a család már aludt, de Talpalló néni hamar kiadta Zsuzsikát kicsi motyójával, hadd menjen a biztonságba, feleségül ehhez a derék Tóth gyerekhez, hála a jóságos istennek, hogy érte jött, hiszen a hajnali látogatók már ezt a lánygyereket molesztálják legjobban, mindig úgy kell elbújtatni és még mi jöhet ezután, vigye a Miska és vigyázzon rá, most már övé a gond, jaj, marad abból még itt elég.

— Nem félsz?

Talpalló Zsuzsika reszketett a novemberi éjszaká ban, hiszen éppen csak a legszükségesebb holmit kapkodta magára, közelebb is bujt a fiúhoz és bujt, bujt volna bele, a karja alá, hogy legyen valami biztonság, hiszen mennyit hallott ő kislány- korában a Dunáról, a veszedelemről, az öx’vények- ről, melyek lehúzzák a fiatalokat és zölden vetik ki valahol a holt ágakban, meg a lányról, aki Du- na-vizet ivott és béka nőtt a hasában, nőtt, növekedett, végül akkora lett, hogy a szegény lány elpusztult tőle.

Itt nőtt föl mellette, de nem szerette a vizet. Félt tőle.

— Nem félsz?

Nagyon félt Talpalló Zsuzsánna.

Szerencsére, nem volt idő beszélgetésre, jött az öreg szuszogva, fáradtan a ladikkal.

A fiú segitet még följebb huzni, a kis zsilipnél jóval följebb, annál könnyebb lesz majd a lecsor- gás és úgyis fölszállt a köd a hold megvilágította a vizet.

Hanem az öreg jócskán belekortyolhatott a rumosüvegbe, mert alig értek föl, a kis zsilipen fölülve, azt mondta:

— Indulhatunk.

— Ilyen fényességben?

— Nászút ez, vagy mi az isten! — vigyorgott. — De most te ülsz az evezőhöz, csak arra vigyázz, hogy csobbanást ne halljak.

így eveztek vissza most már pontosan a kis öbölbe, a bárka mellé, mert ahogy a fő sodorvonalon átkerültek, az öreg vezényletére fölfelé fordították a ladik orrát és a könnyű áramban már oda mentek, ahová akartak. Akkor az öreg még egyszer oda nyújtotta a rumosüveget a fiúnak, aztán a leánynak is. Még volt benne.

— Most pedig be se hivlak benneteket, átfáztatok, kár volna átmelegedni, az éjszaka is hűvös, menjetek csak szépen haza.

•

Visszavette az üveget és nagyot nevetett.

Miskával favágásnál találkoztak a kiserdőben. Ez a telepített akácos a falubeli parasztoké volt. ősszel mindig kivágták a szükséges tüzelőt, aztán nem törődtek vele. Része volt itt minden valamirevaló gazdának, kijelölt része, a gazdagabbnak több meg nagyobb, az összeházasodott családoknak többfelé is. A buckaiak meg úgy fűtöttek, ahogy tudtak. Aki adott a formára, az megvett, tiz fát valamelyik tehetősebb gazdától, aztán kivágott húszat azok közül, amelyek éppen kézre estek. Aki nem adott a formára, az egyszerűen kinézett magának egy fát, kivágta, mikor senki se járt az erdőn, és fütött mint a többiek. A törvénytelen fa ugyanolyan meleget adott, mint a törvényes, ebből is látszik az emberi megjelölések hiábavalósága.

Most egészen más volt a helyzet.

A parasztok nem mertek kijönni a faluból, pláne kocsival. Üzentek jó embereiknek, hogy a tavalyi megegyezés érvényben van, de a jóemberek vagy meghallották az üzenetet, vagy nem, s ha meghallották, az is hiábavaló volt.

Szita meg a Katona éppen parázs veszekedésben találta a kis Tóth Miskát egy vállas férfival, aki négy egymás mellett álló szélső akácot jelölt meg magának.

— Hát nem tud beljebb menni!

— Kinek parancsol itt maga?

— Milyen lesz ez az erdő, ha mindenki a szélin kezd?

— Nem a másét viszem.

— Akárkiét viszi, fűteni jövőre is kell.

— Nekem megegyezésem van a Sánta Kovács Józseffel.

— Mi baj van? — kérdezte a Katona.

Szita ott állt mögötte a baltával, a Katona egyik kijelölt fának támasztotta a fűrészt.

— Jó napot — mondta a vállas ember sokkal szelídet) ben.

(Folytatás a 12-ik oldalon)

____9_