Amerikai Magyar Szó, 1969. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-12 / 24. szám
Thursday, June 12, 1969 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORC 3 HérvéG! ü€Véc írja: Rev. Gross A. László B, B„ Th. M. Kia győztes? E pillanatban Mr. Nixon még el sem indult Midway felé, hogy ott megjelenjék a nyakunkra nőtt, izgága ‘fejedelem’ Thieu magas szine előtt (kinek a követelésére történik ez a találkozás!), tehát e sorok Írójának halvány fogalma sincs arról, hogy a tervbevett tanácskozásoknak voltaképpen mi is a rendeltetése s még kevésbé arról, hogy azok milyen eredménnyel fognak járni. Még csak találgatásokba sem bocsátkozom a Midway szigetén lezajló “csucstalálkozás” kimeneteléről — ama egyszerű és kézenfekvő oknál fogva, hogy annak semminemű döntő szerepe nem lehet a holtpontra jutott párizsi tárgyalások sikere vagy kudarca dolgában. Szerintem ez a kirándulás teljesen céltalan idő-, energia- és pénzfecsérlés, kivált ha ott ismét ábrázatmentő feltételeket próbálnak kikalapálni ... Mert, kérem alázattal, amióta világ a világ: feltételeket csak a győztes irhát elő, már pedig — bármennyire megerőltetjük is a képzelőerőnket — sem az Egyesült Államok, sem annak saigoni quisling-apparátusa győztesnek nem tekinthető! Amikor egy félelmetes erejű, létszámban és ütőerőben felmérhetetlen fölénnyel rendelkező nagyhatalom képtelen diadalt aratni egy nálánál sokkal kisebb és gyengébb országocska felett, akkor minden kertelés nélkül megállapíthatjuk, hogy a kis ország a győztes. Hiába próbálja Washington “stalemate”-nek (vagyis döntetlennek) deklarálni a küzdelmet, a meztelen és máztalan valóság az, hogy döntően bebizonyosodott: a világ leghatalmasabb hadigépezete nem tud elbánni egy parányi ázsiai ország szabadságra és függetlenségre vágyó népével! A különbség az, hogy a súlyosan megtizedelt vietnami nép, amely oly rendületlenül és önfeláldozóan támogatja a vezetőit, ELŐRE tudta és látta, hogy az ő győzelme nem maradhat el, mig a félrevezetett amerikai nép — vezetőivel egyetemben — abban az illúzióban ringatta magát, hogy “ezt a kicsi, barbár, visszamaradt kuli-hordát ráncba tudjuk szedni néhány hét, de legföljebb néhány hónap leforgása alatt...” (Az amerikai nép közben okosabb lett, de vezetői — úgy látszik -— még mindig nem tudnak szabadulni hamis illúzióiktól!) Szerény nézetem szerint a külerő ellen küzdő vietnami nép már ma győztesnek tekinthető. Hadd indokoljam meg néhány szóban ezt a nézetemet olyan történelmi faktumokkal, amelyeknek élő szemtanúi vagyunk: 1. Végső elemzésben Johnson-t a vietnami nép buktatta meg. Az amerikai történelemben egyedülálló, óriási szavazat-többséggel megválasztott elnök vígan élvezné most második négyéves fehérházi főbérletét, ha az az “átkozott kuli-horda” az elnök ur által elrendelt — s a második világháború négyesztendős méreteit is túlhaladó — bombázások és napalm-zuhatagok nyomában beadta volna a derekát. .. (Ezzel szemben — legjobb tudomásom szerint — Észak-Vietnamban Ho-Chi-Minh s Dél-Vietnamban a Nemzeti Felszabadító Front vezetőségé ma is szilárdan állanak a helyükön. . .) 2. A vietnami nép tavalyi Tet-hadjárata kény- szeritette Johnsont, hogy meghívja a “másik oldalt”, hogy minél sürgősebben üljön össze az amerikai oldallal a béke előkészítésének a megbeszélésére. Tudtommal nem a “másik oldal” kérte a békét. . . És emlékezzünk csak vissza, milyen sátorosünnepi hangulat lepte el az országot, amikor Hanoi végül elfogadta a meghívást és elküldte megbízottait Párizsba, a Felszabadító Front képviselőinek a kíséretében.. . Még a tőzsdei árfolyamok is magasba szökkentek örömükben. .. 3. A vietnami szabadságharcosok elszántsága és hősiessége, amellyel még a legborzalmasabb bombázások közepette is rendületlenül folytatták a harcot, kényszeritette Johnson-t, hogy az embertelen bombázásokat előbb részben, majd később teljesen beszüntesse... 4. A vietnami nép heroikus kitartásának és ellenállásának tudható be végső fokon, hogy a le- győzhetetlennek tartott demokrata párt képtelen Manstield beszéde a háborúról Május 29-én Mike Mansfield Montana-i dem. szenátor, szenátusi többségi vezető a következő beszédet mondotta: A Memorial Day ma már kellemes week-endet jelent a tömegeknek, bár kezdetben a csendes tisztelet napja volt azok iránt, akik a háborút életükkel fizették meg. Illő tehát, hogy az idén emlékezzünk azokra, akik már nem jöhetnek velünk. Ott van az a sok tízezer, aki Vietnamban fejezte be életét és sok százezren életveszélyben vannak ma is abban a távoli konfliktusban. Vietnami bonyodalmainknak a folytatásáért a szenátus éppúgy felelős, mint az elnök. Ezért e testület tagjainak, akiket mélységesen aggaszt a háború kimenetele, nemcsak joguk, de kötelessé gük, hogy kiutat keressenek, hogy javasoljanak és felvessenek lehetőségeket, akár a párizsi diplomáciai asztalnál való tárgyalásokra, akár a vietnami harctérre vonatkozólag. Véleményem szerint a harcban elesettek iránt nem a tiszteletlenség jele az a kísérlet, hogy próbáljuk megakadályozni még több élet elvesztését Vietnamban, hanem áldozatuknak legmélyebb elismerése. Többször nyerünk és veszítünk el területeket ideiglenesen, de az élet csak egyszer vész el, de akkor véglegesen. Ha akármelyik szenátor a legőszintébb érzésekkel szólal fel ennek a küzdelemnek bármely megnyilvánulásáról, nem szabad, hogy mások a kormányban az ő szavait jelentéktelennek, vagy még annál is rosszabbnak tekintsék. Mert lehet, hogy olyan szavak ezek, amelyek nemcsak az előtérbe nyomuló közvéleménnyel vannak összhangban, hanem még hatásosabb békepolitika alapjait is tartalmazhatják. Egész biztosan nem mondhatjuk ebben a késői órában, hogy az az ut, amit Vietnamban követtünk — katonailag, vagy politikailag — a bölcsesség tetőfokát jelentette. Kellene, hogy nyilvánvaló legyen ebben a késői órában, hogy sehol sincsenek csalhatatlan elképzelések ebben az hányban. Egyes generálisaink sürgették, hogy bombázzuk Vietnamot vissza a kőkorszakba — mintha az már most is olyan távolálló lenne — és mások azon voltak, hogy terjesszük ki a háborút Kambódiába, vagy bárhova Délkelet-Ázsiában. Voltak olyanok is, akik azt kérték, hogy az U.S. erőket a parti területekre koncentráljuk, vagy talán teljesen és haladéktalanul vonjuk ki Vietnamból. Ami vietnami politikánkat illeti, ha a szenátorok tévedhetnek — és tévedtünk — éppúgy tévedhet a külügyminisztérium, a honvédelmi minisztérium, az országos biztonsági tanács és a saigoni vezetőség. Hozzátehetem még azt is, hogy habár az utóbbi időkben a hadvezetőség felé irányult a legtöbb kritika Vietnamért, úgy hiszem illő, hogy ezt a kritikát megfelelő beállításba helyezzük. Az “állandó nyomás” politikáját, hogy úgy mondjam, 'm az embererek a harctéren rendelték el, hant üt Washingtonban, a kormányvezetőség legvolt tavaly mberben a saját jelöltjét a Fehér Házba bekölto. 5. A vietnami -dien folytatott irtóhadjáratunkat erkölcstelen. bélyegző fiatalság hozta forradalmi lázba ezt az '<ot és teremtett olyan válságos helyzetet, amibo. egyetlen kiút látszik lehetségesnek: a hadj.. onnali beszüntetése .. . 6. A vietnami hadjáratnak köszönhetjük, hogy a világ értelmesebb és emberségesebb része undorral fordult el a hivatalos Amerikától. . . 7. Végül: a vietnami szabadságharcosok — megtizedelve bár, de törve nem! — még mindig állandóan támadnak és nem hagyják megnyugodni a túlnyomó erővel rendelkező, hatalmas amerikai és szövetséges hadakat. .. Hát kérdem szeretettel: KI A GYŐZTES? • Ilyen körülmények között egy kissé komikusán hat Rogers külügynüniszternek — Thieu korábbi szavait visszhangzó — minapi kijelentése, hogy “koalíciós kormány alakításáról szó sem lehet.” Ez a nyüatkozat — a “csucstalálkozás” küszöbén — csak azt a célt szolgálhatja, hogy Thieu-t megmagasabb katonai és polgári köreiben. Ez még csak nem is eredeti politikája a jelenlegi adminisztrációnak, hanem egyik kormányról másikra hagyott örökség. Ez a politika mindeddig nem csökkentette az emberi veszteségeket és nem adta kézzelfogható jelét a háború mielőbbi befejezésének. , Meglehet, hogy olyan bátorságra van szükség, mint amilyennel a harcttereken küzdenek, hogy szembenézzünk felelősségünkkel itt Washingtonban. Itt az ideje, hogy ezt az eddig folytatott katonai és diplomáciai politikát úgy változtassuk meg, hogy csökkentsük ezt a borzalmas embervesztese- get és szörnyű pusztítást Vietnamban és előkészítsük a talajt újabb tárgyalási erőfeszítésekre, hogy végetvessünk a konfliktusnak. Bátorságról beszélve, emlékezzünk meg valakiről, aki bőven volt ezzel megáldva, békében néni kevésbé, mint háborúban; az Egyesült Államok 35-ik elnökéről, John Fitzgerald Kennedyről. Ma 52 éves lenne, ha az a lövés, mely egy másik konfliktusnak — az országon belüli konfliktusnak visszhangja volt — s mely őt megölte, el nem dördült volna. Hazája szolgálatában ért halála óta a belső viszály hatalmas jéghegye előrenyomult, összeütközéseket teremtett az egyetemeken, a kis és nagy városokban az egész országban. Ez a nyugtalanság egyre mélyül és egyre nagyobb szükség van arra, hogy megoldást találjunk. Éppúgy, mint Vietnammal kapcsolatban, egyebekben sincs csalhatatlanság a kormányban a megoldások keresésében. Időszerű azonban, hogy a szenátus, nem kevésbé, mint bármely más ágazata a kormányzatnak próbáljon, keressen és sürgessen ésszerű, más megoldásokat. Mindaddig, mig módot nem találunk a belső konfliktus csökkentésére és a vietnami vérontás befejezésére, lehet, hogy néha elmenekülünk, de sem ezen a weekenden, sem máskor nem szűnünk meg ezért fáradozni. Trenton, N. J. — A Demokrata Párt kormányzói tisztségre Robert Meyner volt kormányzót, a Republikánus Párt William T. Cahill képviselőt jelölte a junius 3-án tartott előválasztásokon. Összesen 11-en pályáztak a tisztségre. Cahill képviselőt Clifford P. Case szenátor támogatta Cahill progresszív republikánusnak vallja magát. • Santiago,, Chile fővárosában az egyetemi diákok készültek Rockefeller “fogadására”. — Tüntetést rendeztek az amerikai konzulás épülete előtt. Ősz- szecsapásra került a sor a rendőrséggel, többen megsebesültek. A diákok többi között követelik az amerikai rézbányák államosítását. is* A Magyar Szó harcol az igazságért, a dolgozók javáért! erősítse abban a tévhitében, hogy neki egyáltalán joga van feltételeket szabni ennek a konfliktusnak a mikénti felgöngyölítését illetőleg. Hiszen itt nem az a kérdés, hogy Thieu hajlandó-e koalícióba lépni a Felszabadító Front képviselőivel, hanem megfordítva: hajlandó-e a Felszabadító Front egyáltalán szóbaállni Thieu—Ky “kormányával,” amely a vietnami nép nagytöbbségének a szemében nem egyéb, mint egy külföldi hatalom által a vietnami népnek egy csekély töredékére ráerőszakolt quisling-kormány. Washington-nak, dő Thieu-nek kiváltképpen, kánkánt kellene lejtenie örömében, ha a Felszabadító Front egyáltalán hajlandó résztvenni egy olyan kormányban, amelynek egy Thieu vagy egy Ky a tagja lehet. Ez már magában véve is hallatlan koncesszió volna a Front részéről. (És én nem is vagyok olyan biztos benne, hogy a Front ilyen engedményre késznek mutatkozik.) Egyébként a Midway szigetén készülő konferenciáról szóló véleményemet — egész röviden — ilyenformán összegezhetném: Ha a tanácskozások célja ábrázatmentő formulák kifundálása, akkor kár a benzinért, mert olyasmit, ami már régen elveszett, nem lehet megmenteni! (
