Amerikai Magyar Szó, 1969. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-02 / 1. szám
Thursday, January 2 Í.969. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD H€TV€G! Cevéc írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. Széljegyzetek a Pueblo kalandhoz Ha meggondoljuk, hogy a Pueblo kémhajó fog- lyulejtése körüli diplomáciai bonyodalom kérdésében az északkoreai népköztársaság feltételei egy pontocskát sem változtak 1968 februárja óta és ha figyelembe vesszük, hogy az Egyesült Államok kormánya Karácsony előtt két nappal végre aláírta az északkóreaiak változatlan feltételeire alapított okmányt, akkor jogosan feltehetjük a kérdést: miért kellett ennek az áldatlan ügynek ily hosszú ideig elhúzódni, mikor a megoldásnak ez a módja tiz hónappal ezelőtt is adva volt Washington számára?! Tudom, vannak, akik igy érvelnek: “Egy nagyhatalom—mint az USA—nem hunyászkodhatik meg egy jelentéktelen, liliputi országocska előtt, kivált egy ‘istentelen’ kommunista országocska előtt; nem vallhatja be a vétkét vagy tévedését és nem fejezheti ki a sajnálkozását a történtek felett és még kevésbé tehet olyan Ígéretet, hogy a jövőben hasonló cselekmények elkövetésétől tartózkodni fog. Az amerikai nemzeti büszkeség az ilyen megalázkodást nem engedi meg! Köznevetségnek tennénk ki magunkat, ha egy ilyen tartalmú okmányt aláírnánk.” Hát azt meg kell hagyni, hogy Washington — amenyire én tudom— még sohasem ismerte be egyetlen hibáját, még akkor sem, amikor a tettenérés esete forgott fenn. Jól emlékszünk az U-2 kémrepülőgép világraszóló botrányára. Először rendületlenül tagadtuk az ily repülőgépeknek még a létezését is. Később—mikor legnagyobb megrökönyödésünkre kiderült, hogy úgy a lelőtt gép, mint annak a pilótája az oroszok kezében van— Eisenhower “férfiasán” beismerte, hogy hasonló kémkirándulások Oroszország felett úgyszólván napirenden vannak és mentségül azt hozta fel, hogy mivel Oroszország “zárt társadalom”, az információ-szerző “inspekciónak” csak ez az egyetlen módja áll nyitva az Egyesült Államok számá ra. DE SAJNÁLKOZÁSÁT NEM VOLT HAJLANDÓ KINYILVÁNÍTANI. Arra is jól emlékszünk, hogy ez a kinos botrány pont akkor történt, amikor a négy nagyhatalom fejei éppen a békés koegzisztencia megszilárdítása érdekében konferenciáztak Párizsban és Eisenhower tudta, hogy ennek a nagynehezen összehozott ülésnek a sikere vagy kudarca azon múlik, hogy hajlandó-e valamilyen formában kiengesztelni az indokoltan felháborodott Szovjetet, de ő inkább megkockáztatta a konferencia zátonyra futását, semhogy csak annyit is mondott volna: “We are sorry.” (Ekkor mondta a még szenátorsorban lévő Kennedy, hogy ő bizony Eisenhower helyében megkövette volna a Szovjetet.) Ilyenformán Eisenhower- nek sikerült a szépen indult és eredményekkel biztató csúcskonferenciát felrobbantani. Ezt a rövidlátó magatartást én nem a “nemzeti büszkeség” javára, hanem a vezetők ostobaságának a rovására irom . . . C+J> Aláírni egy okmányt, amiről azt állítjuk, hogy az első szótól az utolsóig koholmány, sokkal nagyobb csorba a “nemzeti becsületen,” mint önkéntesen beismerni egy baklövést vagy szándékos jogsértést. Hiszen maga az aláírás ténye egyenlő a “meghunyászkodással.” Senki sem kónyszoritetfe az Egyesült Államok nevében tárgyaló tábornokot, hogy kormánya nevében aláírja az okmányt. Engem senki sem tud meggyőzni, hogy annak a kormánynak, amely tizezerszám- re áldozza fel az amerikai fiatalságot egy esztelen és erkölcstelen háború folytatásáért 82 fogolynak a sorsa annyira a szivén fekszik, hogy az ő kedvükért hajlandó egy hamis okmányt aláírni... Ha oly mélységesen aggódtak Washingtonban a 82 fogoly sorsa felett, akkor—ugyanezen az áron! —már 10 hónappal ezelőtt kiszabadíthatták volna a Pueblo tisztjeit és legénységét. . . Most aztán valóban közröhej tárgyává tette magát a washingtoni agytröszt. Egy egyszerű sajnálkozással és egy olyan ígérettel, hogy a jövőben Idézetek Az uj Oroszország. Azért nem Írok itt Szovjetuniót, mert “Along the Roads of the New Russia” a cime Hans Koningsberger uj könyvének; ezt a könyvet, illetve ennek egyes részeit kritizálta Thomas Whitney a N. Y. Times-ben, mondván, hogy az iró tévedett, amikor azt irta: a szovjet orvosi szolgálat egyenrangú azzal, ámi Nyugaton a legjobb. “Ha Mr. Koningsberger egy napot töltött voina vidéken kórházban, nyilván más eredményre jutott volna.” Erre válaszolt az iró, hogy nem egy, hanem több napot töltött ilyen szovjet kórházban, “amely ugyan nem volt fényes, mint a mi luxuskórházaink, de technikailag felért velük. Ami pedig azt illeti, mit kap ott az ember a pénzéért, az végtelenül felette van az amerikai viszonyoknak. Viszont nem tudom, töltött-e Mr. Whitney egy napot vagy akár csak egy órát is a Bellevue-ben, vagy a Roosevelt mentő-osztályán.” Le Monde (Páris). Idézet egy itt megjelent levélből: “Bravo Madame Mercuri (hires görög filmszinésznő, a diktatúra ellensége), bravo Monsieur Malraux (nagy francia iró, miniszter); és bi’avo a többi kiválóságnak, akik kegyelmet kértek Alexos Panagulisnak (görög szabadsághős, akit halálra, de aztán a világ felháborodására csak életfogytiglanra ítéltek). Egyetlen ártatlan ember halála is nagy tragédia és szégyene a felelősöknek. De tudják-e ugyanezek, hogy a legoptimistább számítások szerint is több százezer ember halt már éhen Biafrában és újabb százezreket fenyeget ez a sors?” A John Birch Soviety (szélső jobboldali, fasiszta, ellenforradalmi egyesület) elnöke, Mr. Welch, adománykérő körlevelében azt irta, hogy a nemzetközi összeesküvők, akik Washingtonban és Moszkvában uralkodnak, attól féltek, hogy egy újabb libei'ális elnök megválasztása az U.S.-ban antikommunista forradalmat keltene. Ezért jelöltették Humphreyt, tudván, hogy ez el fogja veszteni a választást Nixonnal szemben. A befolyásosak úgy látják, sokkal többet tudnának tenni a kommunizmus érdekében egy Eisenhower-tipusu kormány alatt. (Szó szerint idézem a N. Y. Ti- mes-et!) Mr. Shoemaker, közép-nyugati farmer azt mondta; “Manapság nem lehet a fiukat a farmon tartani. Mind a városokba mennek és nem jönnek vissza.” Ez a “Landflucht” (német szó: menekülés a faluból), régóta világjelenség, mindenütt állandóan csökken a parasztok, ill. farmerek száma és számaránya ; csak a magyar emigráció ellenforradalmi lapjai tüntetik ezt fel, mint a magyar kormány paraszteiienes politikájának következményét. Tény az, hogy a magyar mezőgazdaság, kivált az utóbbi években, feltűnően fejlődött, kivitele emelkedett és hogy miképen látja el a magyar fogyasztókat, arról mindenki meggyőződhetett, aki újabban Magyarországon járt. És az is igaz, hogy ma már a parasztok fiai közül soka* visszakivánkoznak a faluba, oly magasra emelke- dett ott az életnívó és ma már maguk a szövetkezetek gondolkoznak azon, visszavegyék-e a “hűtleneket”. 1 Hans J. Morgenthau ismert külpolitikai szakértő irja a N.Y. Times-ben: “A délvietnami kormány képtelen békét kötni, mivel vezetőinek életérdeke a háborút folytatni; ezen múlik politikai jövőjük, sőt talán életük is. A saigoni kormánynak — amelyet a legtöbb vietnami törvénytelennek tart — eltűnése a békekötés előfeltétele. És erre a kormányra bíztuk rá a békekötést, amivel önmaga bukását mondaná ki!” “Ha valóban gyorsan be akarja fejezni a háborút, meg kell vonnunk segítségünket e kormánytól és ezzel alá kell ásnunk létét. Fennáll a veszély, hogy ők szabotálják a megegyezést, megtagadva a Nemzeti Felszabadító Front elismerését, amely pedig a nép támogatását élvezi és a dél-vietnami politikai hatalom birtokosa. A kormány pedig kizárta a politikai életből és bebörtönözte azokat, akik megegyezést kerestek az NLF- el.” “Miután elmulasztottuk az alkalmat, polgári kormányt létesíteni Saigonban és sorsunkat ösz- szekötöttiik a katonai juntával, a fájdalmas v&. lasztás előtt állunk: folytatni a háborút, hogy * junta hatalmon maradjon, vagy megbuktatni azt, hogy a háborút befejezzük.” . Madrid. — A Legfelsőbb Bíróság jóváhagyta az Isabel Luisa Alvarez de Toledo hercegnőre kimért egy évi börtönbüntetést. A vád a hercegnő ellen az volt, hogy megszervezte a szegény parasztok tüntetését, melyen nemrégen földosztást követeltek a kormánytól. tiszteletben tartjuk Észak-Korea felségvizeit, már hosszú hónapokkal ezelőtt nemcsak a foglyokat kaptuk volna vissza, hanem az állítólag százmilliókat érő kémhajót is. De nem!— ez sértette volna “nemzeti önérzetünket”. . . De az, hogy tizhónapi alkudozás után aláírunk egy állítólag hazug okmányt és lemondunk a pazarul felszerelt kémhajóról: öregbiti a nemzeti önbecsülést és büszkeséget . . . Hát ezen csak a Mennyei Adminisztráció tud eligazodni de még az is nehezen . . . C-fJ> A Pueblo parancsnoka az állítja, hogy a kiszabadulást megelőzi» héten ő és togolytársai a legkegyetlenebb, koncentrált kínzásoknak és brutalitásnak voltak alávetve. Ezt a vádat roppant nehéz összeegyeztetni az amerikai tudósítóknak azzal az egybehangzó jelentésével, hogy a foglyok egytől-egyig a saját lábukon, felemelt fővel és katonás tartással tették meg az utat a két hídfő között, mely a kettészelt Koreát összeköti. Még nehezebb hitelt adni e vádnak már csak azért is, mert a logika éppúgy, mint a kommunista propaganda-érdek homlokegyenest ellenkezik vele. Azt még meg tudnám érteni, hogy a fogság hosszú hónapjai alatt kíméletlen bánásmódban volt részük az amerikaiaknak, de pont az utolsó héten himes tojásként kezelték őket, hizlaló-kúrára fogták őket, tiszta fehérneműt és egyenruhát adtak nekik, stb. — ennek lett volna némi propaganda-értéke ... De hogy pont a kiszabadulásuk előtt verjék őket agyba-főbe, hogy a sebek és zuzódások a televíziós kamerákon keresztül világszerte demonstrálhatók legyenek—az sehogy sem csúszik le a torkomon. Bucher parancsnok állítása szerint a kommunisták nyomást gyakoroltak reá és tiszttársaira, hogy fogságuk ideje alatt az északkóreaiakra kedvező, de valótlan kijelentéseket tegyenek. Nagyon is elképzelhető, hogy kiszabadulásuk után—< a saját felsőbbségük nyomásának engedve—készek voltak a kommunistákat befeketítő nyilatkozatokat tenni . . . Nem ez volna az első ilyen eset! (Zárjelben hadd jegyezzem meg, hogy 82 amerikai között mindig akad legalább egy féítucat arrogáns fennhéjázó karakter, aki fegyelmezetlen viselkedésével kihívhatta maga ellen őrei haragját. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy az ilyen krakéler nagylegények egyikét-másikát a koreai fogolyőrök a maguk módján niegtanitották fogolyhoz illő móresra, de hogy ott—pont a fogság utolsó hetében—szisztematikus kínzások és brutális ütlegelések folytak volna, azt egyszerűen nem hiszem el! A kommunistákra sok mindent ra lehet fogni, de azt, hogy ostobák lennének, még a leg- ádázább ellenségeik sem merik állítani . . .) C+-» Ha Nixon nem okul a Johnson-kormánvzat hétországra szóló balfogásain és ott folytatja, ahol közvetlen elődje abbahagyta, hát az ő adminisztrációjának sem jósolok dicsőbb fejezetet a történelem annáleszeiben, mint amilyent a rövidesen lelépő “csapatkapitány” fog kapni. S bár William Rogers, Nixon külügyminiszter-jelöltje valószínűleg annyit ért a külügyekhez, mint hajdú a harangöntéshez, úgy vélem, hogy ő — minden tapasztalatlansága ellenére is — csak jobb külügyminiszter lehet, mint Dean Rusk, aki az amerikai történelemben a leghosszabb ideig — nyolc éven át!—viselte ezt a tisztséget és tucatszámra engedte ujjain keresztül csúszni a legjobb alkalmakat amelyek a világbéke ügyét és — éppen ezért — az egész emberiség boldogulását előmozdíthatták volna ... ' J 3
