Amerikai Magyar Szó, 1969. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1969-06-05 / 23. szám

Thursday, June 5, 1969. «« 1 M *■***« AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD f^rVéGrCevé^ VISSZA A MGCÄRTHY-MG0ÄRRAH IDŐKBE Személyes reflexiók (A newyorki banketton elmondott beszédem­nek alant következő részét egyáltalán nem volt szándékomban leközölni e rovatban; ha ilyen szándékaim lettek volna, nem vártam volna két teljes hónapig. A lap legutóbbi számában azon­ban olvastam valamit, ami jószerint kötelessé­gemmé teszi, hogy a newyorki hallgatósághoz in­tézett szavaimat eljuttassam az egész olvasótá­borhoz. A figyelmes olvasó néhány percen be­lül rá fog jönni, mi az a valami, ami e beszéd­részlet leközlésére késztetett...) Harminc-egynéhány éve hirdetem Írásban és szóban, hogy el fog jönni az idő, amikor az Egyház és a munkásmozgalom felismeri, hogy ők voltakép­pen nem ellenségek, hanem rokonok, akiknek együtt kell munkálkodniok az emberiség sorsának a felemelésén, pedig hej! de kilátástalannak lát­szott ez az együttműködés az akkori pápa: XII. Piusz rideg, ultra-reakciós, munkásellenes uralma alatt. De jött egy uj pápa — mert hát a halál: a legdemokratikusabb intézmény, még a pápákat sem kíméli — és utána egy másik pápa és ma ott tartunk, hogy a vatikáni hivatalos álláspont sze­rint “keresni kell a dialógust a szocialistákkal, kommunistákkal, mert ebből az egyetemes embe­riségnek csak előnye és haszna származhatik." Aki 30 — vagy akár 20 — évvel ezelőtt ilyesmit mert hirdetni, azt mifelénk “vörös reverendnek, kom­munista bérencnek, Judásnak” nevezték. . . Az idő kerekét le lehet lassítani, de megállítani nem le­het. Aki megpróbálja, az a kerék alá kerül, amely könyörtelenül eltapossa. . . Mit akarok ezzel kihangsúlyozni? Nem kérkedés­ből, nem szerénytelenségből, hanem sokkal in­kább sajnálkozásból mondom: én harminc évvel tűikorán születtem. Amiben akkor hittem és amit hirdettem hosszú éveken át, az ma már többé- kevésbé elfogadott álláspont. Az Egyház — úgy a katolikus, mint a protestáns — forradalmi jellegű átalakuláson megy ma keresztül. Ami Piusz szemé­ben lidércálomnak tetszett, az ma már nem látszik sem lehetetlennek, sem ijesztőnek. Keresik a pár­beszédet a kommunistákkal! Ma már tudják, hogy a kommunista eszme nem egy ideiglenes, tiszavi­rág-életű, múló jelenség, amelyet ördögűzéssel, tüzes prédikációkkal, rózsafüzér-pergetéssel el le­het hessegetni az útból. . . Már rájöttek, hogy ez az eszme egy félévszázad alatt több hívet szerzett magának, mint a kereszténység csaknem két évez­red alatt. . . Egy ilyen gyorsan terjedő eszme hí­veinek százmillióit talán mégsem tanácsos ignorál- ni— szóba kell állni velük, mielőtt az egész vilá­got ők népesítik be .., Milyen szép is volna, ha most 30 évvel fiatalab­bak lehetnénk és fiatalos energiával, lelkesedéssel vehetnénk ki részünket MOST a döntő harcból! De nincs okunk sajnálkozni és restelkedni — mi úttörők voltunk egy járatlan, göröngyös utón; mi lényegesen hozzájárultunk ahhoz, hogy ez az ut az utánunk következő nemzedék számára járhatóbb legyen. Nekünk megadatik az a felmérhetetlen belső elégtétel, hogy amint elaggott szemeinkkel figyeljük a világrengető eseményeket, melyek egy különb világ felé mutatnak, elmondhatjuk magunk­nak és talán másoknak is: mi ott voltunk az elején, harcoltunk, áldoztunk, hogy mindez a mai generá­ció számára lehetségessé váljék. És én ennél na­gyobb jutalmat nem ismerek, de nem is kívánok... Most pedig egy pár szót a lapról, hiszen sajtó- banketton vagyunk. Ha szabad a rovatomra úgy tekinteni, mint pulpitusra és az olvasótáborra, mint gyülekezetre, akkor bízvást elmondhatom: nincs Magyar-Amerikában még egy lelkész, akinek na­gyobb és különb gyülekezete volna, mint nekem. Észak-Kanada vadonjaitól a floridai és kaliforniai narancsligetekig — keresztül az egész kontinen­sen —, sőt még Dél-Amerikában is, találok híve­ket, akik meghallgatják a prédikációmat. Nem sok pap van, akit 32 évig megtűrnek egy gyülekezet­ben; ez csak odahaza fordulhatott elő az ugyneve­Otto Otepka esete olyan uj méreteket öltött, amelyek még fontosabbá teszik, hogy a szenátus elvesse a Subversive Activities Cőntrol Board-hoz való kinevezését. A jobboldali szenátorok nyilván nem elégszenek majd meg azzal, hogy egyszerűen “rehabilitálják” Otepkát s kinevezzék évi 36 ezer dollár fizetéssel egy tétlen és értéktelen szövet­ségi hivatalba. Eastland, Dirksen, Thurmond szenátorok és má­sok azon lesznek, hogy a szövetségi kormány ré­szére egészen uj biztonsági intézményt állítsanak fel. Ez az uj torszülött, melynek neve Security Ad­ministration for Executive Departments lenne, az SACB-hez lenne csatolva, de csak az elnöknek vol­na felelős. Ennek a szenátusi javaslatnak egy olyan szo­katlan függeléke van, mely kimondja, hogy az uj intézmény adminisztrátora egyúttal az SACB el­nöke is lehet — hogy mindkét állást egyszerre be­töltheti. Ezt a rendkívüli függeléket, úgy látszik, Mr. Otepkára gondolva Írták bele a javaslatba, habár folyamatban levő kinevezése csak az SACB tagságára és nem elnökségére vonatkozik. Az uj javaslat értelmében az adminisztrátornak óriási hatalma lenne biztonsági esetek megítélésé­ben, nem csupán a külügyminisztérium személy­zetében, amelyből Rusk miniszter elmozdította Mr. Otepkát és amelybe Rogers miniszter visszahelyez­te —, hanem az egész kormányszemélyzet felett. A Subversive Activities Control Board (SACB) egy­magában teljesen szükségtelen és veszélyes intéz­mény, melyet a megsemmisítéstől egyedül a John­son elnök és Dirksen szenátor között 1967-ben kö­tött egyezség mentett meg. De a javasolt uj intéz­mény adminisztrátora a mindent átható, uj szö­vetségi hivatal vezetésében oly óriási hatalommal rendelkezne, amit a szenátusi javaslat úgy ir le, mint amely “párhuzamos” és “hasonló az igazság­ügyminiszter hatásköréhez” az SACB törvényben. Ez a szörnyű javaslat azzal a veszéllyel fenyeget, hogy visszarántja az Egyesült Államokat a McCar­thy idők hisztérikus szélsőségeibe, vagy talán még zett régi jó világban, amikor a papot élethosszig­lan kényszeritették a gyülekezet nyakára és nem volt rá mód, hogy kiseprüzzék őkéimét a faluból, akármilyen méltatlan és alkalmatlan volt is a tiszt­ségére ... S bár számok dolgában is mondhatom, hogy ez a gyülekezet nagyobb, mint akármelyik tiszteletes vagy tisztelendő kollégámé, én nem is erre gondo­lok elsősorban, hanem a minőségre. AZ ÉN GYÜ­LEKEZETEM A LEGÁLDOZATKÉSZEBB EGÉSZ MAGYAR-AMERIKÁBAN! Ha a hívek vagyoni és kereseti viszonyait veszem figyelembe, nincs még egy olyan gyülekezet, amelynek tagjai oly súlyo­san megadóztatnák magukat, mint ennek a cso­portnak a tagjai. De ez még mind semmi. Az én gyülekezetem tagjai a legértelmesebb, legtisztáb­ban látó hívek — ezeket sem ámítani, sem elszédi- teni, sem ijesztgetni nem lehet! Ezek a hívek a fe­jüket nemcsak arra használják, hogy kalapot visel­jenek rajta, vagy nagyokat bólongassanak vele — ezek a hívek gondolkodnak és az értelmükkel be tudnak hatolni a legkomplikáltabb eszmék birodal­mába. Kinek van tehát különb pulpitusa Magyar- Amerikában, mint nekem?! Nem cserélném el a Béky-Daróczy-Borsy-Kerekes-fájták szószékével. .. És sietek hozzátenni: az én gyülekezetem van olyan jó magyar és van olyan hazafias — sőt ma- gyarabb és hazafiasabb, mint az övék. Minket nem elsősorban a tájak, hegyek-völgyek, erdők és róna- ságok vonzanak hazafelé, bár azok sem közömbö­sek számunkra; a mi hazaszeretetünk az ott élő, sokat szenvedett, ezer éven át elnyomott és kiszi­polyozott, de most már a nyomorúságából kiemel­kedett, végtelenül tehetséges magyar népünknek szól! Ha a magyar népet — valami isteni csoda ré­vén — áttelepítenék a Góbi-sivatagba, Ázsia belse­jébe, hát akkor arra a kietlen sivatagra tekinte­nénk, mint a világ legszebb tájára, mert ott élnek a testvéreink, a magyar dolgozók, akik test a tes­tünkből, vér a vérünkből. .. Ám amikor a gyülekezetünkről szólok, meg kell vallanom: a szivem vérzik, valahányszor a lap jövő­jére gondolok. Az a riasztóan sürü, gyászkeretes az Alien and Sedition törvények légkörébe is. Ne­héz elképzelni, hogy egyes szenátorok, akik támo­gatják, egyáltalán elolvasták a javaslatot. (N. Y. Times 5/17 vezércikk] NEVESSÜNK, VAGY SÍRJUNK? William McChesney Martin, a Federal Reserve Board elnöke mondta: szép eredményeket érünk, el az infláció elleni harcban. A Munkaügyi Hivatal jelenti: áprilisban évi 7 százalékkal emelkedett a megélhetés. Ez volt a legnagyobb emelkedés az utolsó 13 esztendőben, • Walter Reuther, az autómunkások szervezetének országos elnöke mondta: minden erőnkkel támo­gatjuk a Charleston College Kórház munkásainak sztrájkját. Dr. Wüliam McCord, a kórház igazgatója kije - jentette: ha kell, lezárjuk a kórházat, de soha nem ismerjük el a munkások szakszervezetét. • Nixon elnök kinyilvánította: az amerikai sebe­sültek és halottak száma azért emelkedik Vietnam­ban, mert az ellenség felfokozta a támadásokat. Az amerikai hadvezetőség jelenti: újabb két tá­madást kezdeményeztünk Dél-Vietnam északi tar­tományában. • A jelenleg érvényben lévő törvény szerűit egy- egy gazdag nagyfarmer 3 millió dollárt kap a szö­vetségi kormánytól azért, hogy ne termeljen a föld­jén. Ezt a törvényt módosítani akarják olyképpen, hogy egy farmer se kaphasson 20,000 dollárnál többet. James O. Eastland, Mississippi szenátora, pl. 116,978 dollárt kapott a múlt évben, mert ele­get tett a kormány követelményének. l#UVWtfW/WWVWWVJWWWVWW/WWWW^ Khartoum. — Sudán uj kormánya diplomáciai kapcsolatot vesz fel a Német Demokratikus Köz­társasággal. hir, amit a sok jó, áldozatkész harcos elmúlásáról olvasunk hétről-hétre, bizony szivén üt bennünket minden alkalommal és óhatatlanul felvetődik el­ménkben a kérdés: vajon miránk mikor kerül a sor? Hiszen a legfiatalabbak közöttünk túlvannak a “középkor” felső határán — kivéve természete sen az asszonyokat, akik sohasem öregszenek meg! ­— és sokunk agyában az a kérdés is felrémlik: nú lesz a lapunkkal, ha igy fogynak a fenntartói? Testvéreim, erre nézve én sem mernék próféciák ba bocsátkozni, pedig szeretek a jövőbe tekintget- ni. Hogy mi lesz, amikor mi már nem leszünk, an­nál sokkal fontosabb, hogy mi lesz, amíg mi itt va­gyunk?! Lehetetlen, hogy nélkülözzük azt a szel­lemi táplálékot, amit a mi lapunk nyújt nekünk — ez a lap, amely velünk együtt oly sok viszontag­ságon ment keresztül; ez a lap, amit sokszor a szánktól elvont falatokkal tartottunk életben. NEM HALHAT MEG, AMÍG MI ÉLETBEN VAGYUNK! Hát mi még élünk; hogy meddig, azt egyikünk sem tudhatja, de az tudjuk, hogy ez a lap egy igen je­lentékeny tényezője az életünknek. Befészkelte magát a szivünkbe, az elménkbe, egész lényünkbe — nélküli az életünk hiányos, szegényes és színte­len lenne... Ha a magam részére kellene kérnem valamit, restelkedve dadognék, keresnem kellene a szava­kat, befejezetlen mondatokban beszélnék, még ta­lán a szememet is lesütném zavaromban — da amikor ennek a lapnak az életbentartásáért kérek áldozatot, habozás és dadogás nélkül, felemelt fő­vel és nem csekély büszkeséggel állok • hallgatóim elé: ADJ SZÍVESEN, ADJ BŐKEZŰEN, HISZEN A SAJÁT LELKEDNEK AZ EGYENSÚLYA, SAJÁT ÉRTELMEDNEK A VILÁGOSSÁGA SINYLENS MEG, HA EZ A LAP MEGSZŰNNE! Ha Te állnál itt az én helyemben, vajon mit mondanál? Talán szebben és hatásosabban tudnál kérni... Nagyon valószínű. Hát képzeld el, hogy Te állsz itt, Te kérsz helyettem, olyan megrázé szavakkal, olyan meggyőző hangon, hogy Te ma­gad sem tudsz ellentállni a kérésednek... UGU] ADJ, MINTHA TE VOLNÁL A KÉRŐ! 3_

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents