Amerikai Magyar Szó, 1969. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-01 / 18. szám

Thursday, May 1, 1969 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 13 Egyszer, egy tavaszon vagy kora őszön, már nem is emlékszem, mikor, csodaszép vidéken utaz­tunk át. Négyen voltunk: hárman földmérők és egy mérnök. Csak arra emlékszem, hogy alkonyat volt, halvány bíborban izzott az ég alja, a nap pe­dig, mint egy óriási, narancsszínű golyó, mozdu­latlanul függött a nyugati látóhatár felett. Dö­cögő, ócska vonaton utaztunk. Két társam, a két szótlan fiatalember szalonnázott, újságot olvasott. A korán kopaszodott, szemüveges mérnök a lot­tószámokat böngészte. Engem elfogott a nyugta­lanság. Nem tudtam helyemen maradni. Feláll­tam, az ablakhoz léptem, elbámészkodtam. Elhagytuk a lakott városokat, zsúfolt nyaraló­telepeket, a forgalmas országutak egymást ke­resztező, szürke csíkjait. Elmaradtak a gyárké­mények, betonépítmények, villanypóznák, vasszer­kezetek. Egyszerre eltűnt az egész világ, amiben addig éltem. Sik lapályon haladt a vonat, nádas­sal szegélyezett, égszínkék tó partján. Először csak a zöld, sárga, halványbarna mezőséget lát­tam. Apró facsoportokat, érintetlen erdőcskéket, burjánzó növények közt kanyargó keskeny pata­kot. A süllyedő nap sugarai megtörtek, szertesza­kadtak, a szivárvány ezerféle színével árasztották el a tájat. Aztán alacsony házak következtek, fe­hér falu tanyák, a távolban hegyes, vékony temp­lomtornyok. .. Akkoriban még úgy éltem, mint aki körül áll az idő. Nem törődtem a tegnappal sem, a holnap­pal sem. Farmernadrágot, pulóvert viseltem, ez volt mindenem; ittam, szerelmeskedtem, lemeze­ket hallgattam, amikor csak tehettem; talán örül­tem is, hogy nem vettek fel az egyetemre, elegem; volt már a tanulásból. A földmérés untatott, de elvégeztem; pénzt csak munkáért adnak, s ebben a világban minden pénzbe kerül: az öröm is, a bá­nat is. De a vonat most elhagyta ezt a világot. Szoron­gás ébredt most bennem, eszembe jutott a gyer­mekkorom. Gyermekkoromban vidéken éltem, kis­városban, nagyapám, nagyanyám házában; vadvi­rágos mezőkön, hűvös, homályos erdőkben, sekély vizű folyókban játszadoztam; álmodoztam a vég­telen időben, álmodtam az életet. Aztán a nagy­városba kerültem, iskolába, elfelejtettem a kisvá­rost. Tanultam, formálódtam, mint a viaszbábu, éltem, barátokra, ellenségekre tettem szert. Em­lékezetem összezsugorodott a pillanatokra: csak a jelent láttam, a mát; életről, halálról, elmúlásról, emlékezetről fogalmam sem volt. Kicsi állomáson szálltunk le. Egyetlen bakter állt a házikó előtt, lámpával, mert már sötétedett. Felnyaláboltuk a mérőrudakat, szalagokat, jelző­karókat. S egy sötétbe borult fasor alatt elindul­nunk a falu felé. Az égbolton ott szikrázott már valamennyi csillag; a tó felől vadkacsák, vadlibák kiáltozása hallatszott; köröskörül a mezőn a szél halkan mozgatta a fűszálakat. A mérnök nógatott mindhármunkat, hogy sies­sünk. Holnap kora hajnalban kezdjük a munkát, a földmérést. Karjával nagy lendülettel a mezőre mutatott: ide nádfeldolgozó üzemet terveznek; sietnünk kell, mert az igazgatóság csak ennyi időt engedélyezett, többet semmiképpen sem. Hajnaltól késő délutánig dolgozni fogunk. De sebaj, majd otthon kipihenjük; megfizetik a túlórát, a kiszál­lási dijat is. Ezen az éjszakán mégáem aludtam. Sokáig hánykolódtam álmatlanul, dobogó szívvel az isme­retlen parasztszobában; az ismerős illatoktól, rég feledett hangoktól felébredt bennem a gyermek. Nem bírtam magammal. Felemelkedtem a szal­mazsákos ágyról. Kilopakodtam az udvarra, on­nan a holdfényes útra. Alacsony, fehér falu, nád- fedeles házak között vitt az utam. Beszivtam a föld, az éjszakai növények, a csobogó viz illatát. Kavicsot vettem a kezembe, messze hajítottam a tó tükrén. Ujjaimmal nádleveleket, kérges fatör­zset, durva rögöket simogattam. De egyedül vol­tam, s nem találtam megnyugvást. Valahol fény égett egy házban. Arra osontam. Régi, csucsfedelü ház volt, falát benőtte a vadsző­lő; kertjében vékony, magas fenyőfák álltak őrt. Kavicsos ut reccsent halkan a talpam alatt. Be­lestem az ablakon, mint a tolvaj. Vénséges öregasszony ült, egyedül, a szobában. Arca elfonnyadt, szája fogatlan, orrán homályos szemüveg, hófehér hajára kendőt kötött. Sárgult könyvek között lapozgatott. Soha nem látott fest­mények, ismeretlen könyvek, furcsa, cirádás bu­A FÖLDMÉRŐ Irta: LUGOSSY GYULA torok. A kíváncsiságom csak nem elégült ki. Les- kelődtem, majd halkan kopogtattam. Az öregasz- szony az ajtóhoz tipegett, kinyitotta. Nem ijedt meg tőlem, hanem kedvesen intett, hogy jöjjek beljebb. Faragott lábú székre ültem, orromat meg­csapta az ósdi porszag, meghatódtam. Az anyó­ka ügyefogyottan elrendezgette a könyveit. Né­hány pillanatig a falon függő képekre, régi fény­képekre nézett. Aztán halkan, szomorkásán fel­kacagott, és mesélni kezdett: — Nem, uram, egyáltalán nem lep meg, hogy bezörgetett hozzám. Jól tette, boldoggá tett vele, meghálálnám, ha tehetném. Nem is tudom, mikor jártak nálam utoljára. Rólam régen elfelejtkez­tek; már. Pedig másképpen volt ez valamikor. .. Fény és pompa vett körül, akár hiszi, akár nem; gazdag voltam és csupa hires ember között éltem. A férjem kormányfőtanácsos volt, világot járt, gazdag ember. A budai Várban tartottunk palo­tát, me gis mondhatom önnek, melyik utcában. Gyönyörű, büszke asszony voltam, olyan, mint egy nemesvérü állat. Nem történhetett esemény a világon, amelyről ne tudtam volna, nem volt öröm, érdekesség, amit a férjem meg ne szerzett volna számomra. Bizony, akkoriban nem jutott eszembe, egyszer sem, hogy valaha magányos le­szek. És mondhatom, nekem igazán nagy szenve­dés a magány, hiszen nem erre születtem, a fé­nyes élet, a nagyvilág vonzott, amióta eszemet tudom... Hallgatott egy ideig, álmodozva. Mély csend volt; csak egy ingaóra ketyegett halkan, a falon. Az anyóka ismét szomorkásán felkacagott, s rám pillantva folytatta; — Meg sem kérdi, hány éves vagyok? El sem hinné, mennyi, én sem hittem volna, hogy ekkora kort megélek. Nem mondhatnám, hogy örülök neki, egyáltalán nem. Ha tanácsot kérne tőlem — bár nem szabad sem tanácsot adni, sem elfogadni —, csak azt mondanám, nem érdemes sokáig élni, nem éri meg. De hát mit tehetek, ha egyszer igy történt? Mindenki elhagyott, mindenkit elvesz­tettem. Szegény férjem huszonöt éve halott, min­den gazdagságunk odaveszett a háborúban, a há­zunkból egy porszem sem maradt. Én mindenkit túléltem. Élek most is, de olyan ez, higgye el, mint a legkegyetlenebb büntetés. De miért bűn­hődöm? Mi bűnt követtem el? Talán azt, hogy mindig élni akartam, önző voltam, könyörtelen, kegyetlen ? Azt képzeltem, nincs nálam szebb, kü­lönb asszony, nincs, aki inkább megérdemelné az élet örömeit, mint én? De hát bűn ez? Lehetne enélkül élni egy pillanatig? Hiszen mi is az élet 1969. JUNIUS hó 8-án, 5*« S m ■fcufa vásár nap egesz nap a £■■■ SS Castle Harbour Casino- ü] 95 és Parkban, “ * 1118 HAVEMAYER AVENUE, Bronx, N. Y. [J (Esős idő esetén zárt helyiség) *mm. LU ★ z Finom ételek, italok, sütemé­nyék, kellemes szórakozás. — ffl "Forog a kerék'" Bazársátor. Zene. — Door Prize és szép sorsolási tárgyak H| Belépődíj előreváltva as 75 cent, p?j *S^ az ajtónál 90 cent, gyermekeknek díjtalan-jr |u*«32( a£Í£ ÚTIRÁNY: Az IRT Lexington df^> mgml Ave. subwayval a Pelham Bay wgsg BU™- vonalon a Castle Hill Ave.-ig, . onnan 4 block a Powell Ave.-ig, és egy block a Havemayer Ave.- jPSr ig. — KOCSIVAL: Az East River ■■*1 Drive-on a Bruckner Boulevard- “HP aün ra, a Castle Hill Avenue-ig. — „ legfőbb öröme ? A hatalom! Az erő érzete! Ural­kodni másokon! És ezt tettem, mindig is ezt tet­tem, tehettem, mert volt kiken uralkodni. A sze­relemben, szeretőimben is ezt kerestem: leigázni a másik embert, rákényszeríteni az akaratunkat! De lassan mindenki meghalt; a sorsuk elvitte őket, egyedül maradtam. Én harcoltam a sors el­len, szembeszálltam vele, mindig; egész életem­ben ez hajtott: kifacsarni minden pillanatot, le­győzni az elmúlást, kikacagni a végzetet. Hát si­került, győztem, még mindig én vagyok a győz­tes, sajnos... Ismét kacagott, szomorkásán, de úgy, hogy a könnye is kicsordult: — Győztem, mondhatom, de ez a győzelem rosszabb a vereségnél. És félek, nagyon félek va­lamitől. Attól, hogy talán nem is halok meg soha, itt tengődöm majd örök időkig, egyedül, ebben az elfelejtett házban, a reggelek, délelőttök, délutá­nok, esték, éjszakák örökös körforgásában, a ta­vasz, nyár, ősz, tél, a föld, a fák, a viz, a csilla­gok örökösen egyforma, gyűlöletes látványában? Hát élet ez ? Boldogság ez ? Higgye el már nem i3 tudom, mit is szerethettem ebben a világban olyan nagyon, mi volt az az élet, amiért lánykoromban lelkesedtem, lázba jöttem, amiért kész voltam le­tiporni mindent és mindenkit. Mi az élet mások nélkül? Semmi! Mert életünk élvezetének nagy" ára van, uram: a mások élete; a mi boldogságunk ára mások boldogtalansága, a világ már ilyen. Gondolt már erre? *■ Csak hallgattam, töprengtem, fogalmam sem volt semmiről. Az anyóka kutatva nézett ránt fénytelen szemével; nem kapott választ, de talán nem is várt. Felemelte az ujját: — Csak arra vigyázzon, oda ne jusson, ahová én! Legalább idő előtt ne! Mert én halott vagyok már régen, csak itt felejtettek, nem temettek el. Halott vagyok azóta, hogy a férjem meghalt, ba­rátainak uralma összeomlott, s kihullottam azi emberek közül. Mert halott az, akit nem éltet a gyűlölet mások ellen, akit nem égét a szenvedély; az élet, az erő, a hatalom bírására. Csak urak és szolgák vannak ezen a földön, más nincs, jegyez­ze meg jól. Ulétve, vannak még: a halottak. De az ő sorsukra ne vágyjon, amig nem muszáj... így beszélek, látja, és mégis folytatom a legalan- tasabb életet, sepregetek, babrálgatok az edénye­immel, öntözgetem a virágaimat, varrogatok, né­zegetem az emlékeimet, könyveket, ócska képeket, törölgetem a port, én, akitől annyi ember rette­gett, akit irigyeltek és gyűlöltek, akit csodáltak és féltek... Sokára kerültem haza. Aludtam is, de nem so­kat, mert hamar eljött a hajnal, a mérnök belé­pett a szobába, tapsolt, ébresztőt kiáltott. Aztán munkára vezényelt mindhármunkat. Ködös, hűvös időre ébredtünk. Körülnéztem, S nem láttam mást, csak végtelen, színtelen lapályt, színtelen égboltot, a nedves, sáros földet, s dide­regtem a hidegtől. Felállítottuk a mezőn a jelző­karókat a mérnök utasításai szerint. Serényen, megállás nélkül dolgoztunk délig. Aztán az ebéd után, estig. Másnap, harmadnap. Közben nem gondoltam semmire. Legfeljebb arra, hogy bár mielőbb vége lenne a napnak. A mérőkarók hur- colgatásának. A sok álldogálásnak. S utazhatnánk el innen, vissza a nagyvárosba. Maya víztárolók Az észak-guatemalai őserdőben, a Tikal nevű maya városban végzett rendszeres ásatások so­rán 13 víztárolót fedeztek fel. A tárolók összesen 150.000 köbméter ürtartalmuak, kizárólag az esővíz felfogására használták őket. Az egyik 21.000 köbméteres tárolót restaurálták, s most a kutatók vízellátását biztosítja. Leleplező orrlenyomat A nyugatnémet Uszkárbarátok Egyesülete el­határozta, hogy nyomdafestékkel orrlenyomatofc vesznek minden kutyáról. A kutyák orrlenyomata éppolyan bizonyító erejű, mint az emberi ujjle­nyomat. Ezzel a módszerrel akarják elejét venni annak, hogy lelkiismeretlen tenyésztők hamisí­tott családfáj u uszkárokat adhassanak el a hiszé­keny állatbarátoknak.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents