Amerikai Magyar Szó, 1968. július-december (22. évfolyam, 27-49. szám)
1968-12-19 / 49. szám
Thursday, December 19, 1968 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 13 Az üvegablaknál le kellett hajtanom a fejemet, hogy arcommal a kerek beszélönyilás közelébe jussak. — Szeretném visszaváltani a valutámat. Ötszáz dinár — mondtam. — Maradt? — kérdezte csodálkozva a tisztviselőnő, s miközben rám meredt, bal kézzel mutatott a blúza alatt. A világoskék müselyem erősen ráfeszült, és megizzasztotta. — El sem mentem... — Öóó;.. És miért ? Rövid, érthető választ igyekeztem összeállítani, de nem ment. A tisztviselőnő közben átvette az irataimat és munkához látott. — Baleset érte az utitársamat — mondtam. A kék bluzos hölgy kezében megállt a golyóstoll és várt. Fel sem nézett, csak várt egy keveset. Amikor aztán megérezte, hogy nem folytatom, tette a dolgát tovább, mint mindenki más. — “így van ez rendjén” — gondoltam, és mély lélelgzetet vettem. Áporodott volt a levegő, pedig az ablakok nyitva voltak, s a ventillátorok is forogtak, rutinos, egykedvű suhogással. — A kezelési költséget levonjuk — mondta aztán a kék bluzos hölgy, és rámpillantott. Bólintottam, de valójában még mindig arra a “miért ?”-re kerestem a választ, mely a hölgy ajkáról percekkel korábban felrebbent. Mindent összepakoltunk már, s a vám- és egyéb szabályzatokat is megtanultuk. A térkép állandóan az asztalon hevert, s miközben a különös hangzású városneveket Ízlelgettük, lélekben már Hercegovina utjain robogtunk a tenger felé. Aztán csengettek, a postás egy táviratot adott át: “A túra részünkről elmarad... Stop... Imi kórházban... stop... Jutka...” Bardócz Imréhez diákköri barátság fűzött bennünket. Uj munkahelyén is gyakran meglátogattuk ... A legtehetségesebb fiatal mérnökök közé számított, a vezetők is, a vájárok is szerették. Amikor megvette élete első kocsiját, hamar megérlelődött a nyári terv: lemegyünk az Adriára és horgászunk. Bardócz békaember-felszerelést vásárolt magának és rugós szigonypuskát. A viz alatt akart szemlélődni és halakat fogni. Különösen a szépia és a pettyes csikóhal izgatta. A csikóhal színes fényképe már az asztala felett lógott, és esténként órákig tanulmányozta. — Tudtad te, hogy a tenger apró lovacskái fordítva szaporodnak...? Öregem, a nőstény tojócsövével a him költőtáskájába kétszáz petét rak... A kicsinyek ott kelnek ki, és a himcsikó szinte megszüli őket — közölte velünk március végén diadalmasan. Mi bizonyos gyanakvással szemléltük a tengeri csikó fényképét. Horgainkat inkább ehető, hagyományos formájú halak számára készitgettük. Nyárson sült izes falatokról ábrándoztunk és vörös borról. Az előkészületek kellemesen betöltötték üres óráinkat. A közelmúltban betétlapjainkat is kiváltottuk, és megbeszéltük a házfelügyelővel, hogy két hétig eteti a macskánkat. A táviratot a feleségem a térképre tette. Éppen eltakarta Rosznia és Hercegovina útjait. Az esti vonattal elutaztunk a bányavárosba. Engedélyt kaptunk barátunk meglátogatására. Szomorúan támaszkodtunk az olajzöld folyosón, és a főorvosi vizit végét vártuk. A gyógyszerek illata belénk mart, és szorongással töltötte meg szivünket. — Istenem, milyen lesz majd az arca... ? — sóhajtott Imre felesége, és reménykedve ránk meredt. Az orvostudomány manapság csodákat miivel... — Milyen szerencsétlenek vagyunk ... Már szabadságon volt. Éppen anyut vitte az állomásra, amikor megszólalt a telefon... Alig hogy hazaért, újra telefonáltak. Láttam az arcán, hogy baj van. “Ég a bánya” — mondta, aztán azonnal kocsiba ült. Itt láttam viszont a baleseti kórházban. Megtehette volna, hogy nem megy be, hiszen már szabadságon volt . Vagy például, ha már elutaz- tunk, akkor mit csinálnak? A folyosón megjelent egy sovány, kopott ruhájú férfi. Az ajt'k számozását sillabizálta, aztán tanácstalanul a fal mellé húzódott. Többször ránk sandított, aztán dalépett hozzánk: — Jó szerencsét... A bányászokhoz tetszettek...? '■—Igen—’ ncmdtam. Bertha Bulcsu: ÖTSZÁZ VISSZAVÁLTOTT DINÁR — Én a szakszervezet részéről vagyok, de egyébként itt fekszik a sógorom is. Maguk kihez jöttek? — Bardócz mérnökhöz,.. Igazitott a sapkáján, aztán felsóhajtott: — Szegény már szabadságon volt... Úgy hivatták be... Maguk rokonai ? Jutka felé intettünk: —A felesége... A sovány bányász megcsóválta a fejét: — Sajnáljuk magát, mémökné asszony... De hát látja, nekünk a bánya a sorsunk... A bánya elől nem lehet elmenni. .. Előbb vagy utóbb bosz- szut állnak a fekete kövek. Az öregebbek azt mond ják, jobb túl lenni rajta. — Az Adriára akartunk utazni... Ma már talán Mosztárban lennénk — mondta Jutka panaszosan. A sovány bányász taszított egyet a sapkáján, megtörölte a homlokát, aztán hirtelen közelebb húzódott hozzánk: — Azon a részen a mérnök vezette a mentést. A tüzet már elfalazták, amikor bekövetkezett a robbanás. Senki nem számított a robbanásra. Ösz- szeégtek mind a hatan. Két embert maga alá temetett a leomló szén. Az én sógoromat a mérnök ásta ki tiz körömmel. Pedig a kezéről leégett a bőr. A szén a húst is megszaggatta az ujjain, kifehérlettek a csontjai. De kiásta a sógoromat, és a vállán hozta elő a lejtaknán. Ha nincs ott a mérnök, akkor ott vesznek. Beomlottak a kijáratok, teljes sötétség lett, és ugye gáz meg füst. De a mérnök megtalálta a lejtakna kijáratát, és minden emberét kihozta. Egymást vonszolták. Volt, akiről azt sem tudták él-e, de nem hagyták ott. — így lehet... Nekünk a bánya a sorsunk — szólalt meg Jutka sóhajtva —, de olyan fiatal még' szegény Imre, nem is tudom hogyan boldogul az emberekkel. Csikóhalakon jár az esze, és búvárruhán. .. — Odahaza, lehet — mondta a sovány bányász —, de az aknán kérem, az más dolog. A mérnök kemény ember, tud parancsolni. Azt mondják jó parancsokat szokott adni... így is lehet, mert még abban a pokolban is igazodtak a szava után. Nem az számit kérem, hogy hány éves. .. Csak az számit, hogy jók-e a parancsok, és azokat milyen hangon adják ki. A mérnököt minndenki szerette. — Amikor beszerelték azt a szolgálati telefont, boldogok voltunk. Még anyunak is telefonoztunk Budapestre . . Nem gondoltam, hogy azzal a telefonnal a lakásunkba is beköltözik a bánya... OnnHHHHnHIHHHiaHHHBHBHM H—U—M—O—R KÉT BARÁT BESZÉLGET: — Igazán jó lenne tudni, hogy Richard szeret-e engem. — Nyugodt lehetsz, igen. Miért éppen te lennél a kivétel! AMIKOR SZENT KRISTÓF IS TEHETETLEN Szent Kristófot tartják a gépkocsivezetők véd- szentjének, s elmondhatjuk, hogy éppen elég dolga van, tekintettel a mintegy 93 millió amerikai gépkocsira, amelyet nem csupa képzett sofőr vezet. Most egy érdekes szerkezettel kötötték Szent Kristóf kultuszát az óvatosság követelményéhez. A szoborral álcázott készüléket a sebességmérőre szerelik. Amikor a kocsi túlhaladja a 120 kilométeres sebességet, a szobor mély hangon megszólal: “öregem, mosom kezeimet, ekkora sebesség mellett nem vállalt:; -k felelősséget az életedért!” A legtöbb gépkocs,vezető ilyenkor állítólag hallgat a jó szóra és leveszi a gázt. A baleset-statisztika viszont arra vall, hogy a szentek tisztelete még sok kivánni'1 hagy maga után az autósok körében. Most már örök izgalom lesz az életem... Ha megszólal, mindig összeborzadok majd... — mondt* Jutka. — Tiz év is beletelhet, mire újra Imrét szólítják rajt... — Tiz is, de lehet hogy csak egy év. — Ilyen kérem, a bánya. Olyan igazi, eleresztett nyugalma, soha sincs tőle az embernek. Én, például mindig ott érzem mögöttem. Ha meccsen vagyok, és legjobban kiabálok, megesik, hogy hirtelen elnémulok. Ilyenkor megkísért, összeszorul a torkom. Ezért iszik a bányászság. .. Soha nem tudja, mit hoz a következő sift? Manapság azért már istenes. Hogy mi volt a föld alatt a háború előtt, de még negyvenhétben is, maguk azt el sem tudják képzelni... Kinyilt a sebesült bányászok ajtaja, s a főorvos népes kíséretével elhaladt mellettünk, majd eltűnt a következő ajtón. Egy ápolónő intett, hogy bemehetünk. A kórteremben egyforma ágyban, teljesen egyforma gézpólyában feküdtek hozzátartozóink. A kötésből csak a szemük fénylett elő. Pillantásunk végigsiklott az ágyak felett, de Bardócz Imrét nem tudtuk megkülönböztetni sorstársaitól. Jutkához igazodtunk, aki már járt bent háromszor is... Vezetésével az ablak mellett állapodtunk meg. Köszöntünk, s zavartan néztük barátunkat. Lehunyta a szemét majd felnyitotta. — Fáj a fülem — mondta. Jutka karját megérintette az ápolónő: — Kérem, tele vannak fájdalomcsillapítóval, Többet már nem adhatunk. A mérnök urnák sajnos zsugorodottra égett a füle. De minden rendben lesz. .. Éppen most mondta a főorvos ur, hogy a legnehezebben már túl vannak. — Köszönjük nővérke — mondta Jutka, és a szemét törölgette. Bardócz Imre kisportolt alakú, szép arcú fiú volt. Alighanem a legjobbképü aa egész évfolyamon. Jutka valószinüleg erre gondolt. Mi pedig az ápolónő többesszámu szóhasználatán tűnődtünk: “.. .tele vannak fájdalomcsillapítóval”, “a legnehezebben már túl vannak”. A szerencsétlenül járt bányászok fájdalma egyetlen, közös fájdalmat jelentett a számára, melyet egyszerre igyekezett enyhíteni. Külön fájdalom ebben a kórteremben nem létezett, csak a közö3 szenvedés és rémület. A kollektiv sors leheletét a bányászok hozták magukkal az akna mélyéről. Az asszonyok közelebb léptek az ágyhoz. Bardócz Imre azonban engem nézett: — Ti azért elmehetnétek. Odaadom a kocsit. Jutka majd a papírokat... — Nem, erről szó sem lehet — ráztam a fejemet —, nélküled mi sem akarunk menni... Majd meggyógyulsz, és elmegyünk ősszel vagy esetleg jövőre. Újra lehunyta a szemét. Szenvedett. Tudtam, hogy az égés elviselhetetlen fájdalmakat okoz. A többiek is szenvedtek. Nézésük elhomályosult, fényük szinte kialudt. Jutka az ágy végéhez hajolt és megcsókolta a férje lábát. Ez volt a fiatal mérnökön az egyetlen pont, amit nem fedett kötés. — Pihenni kell nekik — mondta a nővér,és gyen géden kituszkolt bennünket a kórteremből. Az OTP üvegablak előtt ebből szerettem volna megfogalmazni valamit a kék bluzos hölgy számára. Nemcsak azért, hogy pontosan megértse, miért adom vissza a valutámat, hanem azért is, hogy része legyen abban a kollektiv döbbenetben, ami naggyá teszi az embert, szellemét, akaratát az eszményekhez közelíti. De nehezen boldogultam. Csupa közhasználatú mondat szaladt a nyelvemre, s ezeket visszatartottam. Talán Jutkáról kellett volna mondanom valamit, arról, hogy sírt, s arról, hogy csak a férje lábán talált épen maradt, megcsókolható helyet. De féltem ,hogy a kék bluzos elneveti magát. így hát csak ennyit mondtam: — Tudja, sokan élnek a bányából... A bánya a sorsunk. Felnézett. A tollat is letette. — Az utitársa bányász volt... ? — Bányász. — De ugye. . . ? — Igen, meggyógyul. — Jobbulást kívánok a barátjának. Az ilyesmi, gondolom hosszadalmas... De télen majd elmehetnek, esetleg tavasszal... — mondta, <!- újra munkához látott.
