Amerikai Magyar Szó, 1968. július-december (22. évfolyam, 27-49. szám)
1968-12-19 / 49. szám
Thursday, December 19, 1968 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 Somogyi Zoltán: HAZAFIASSAG A LEGMAGASABB SZINTEN írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. Szemügyre veszem az uj elnököt Sokan spekulálnak mostanában afelett — úgy belföldön, mint külországokban —, milyen elnök lesz Richard M. Nixon? Magam sem tudok ellent- állni a kisértésnek; felvázolom hát — nagy vonásokban — mifajta kormányfőt látok én abban az emberben, aki jövő hó 20-án átveszi az Egyesült Államok gyeplőjét. S miközben ezt teszem, igyekszem távoltartani magamtól, amennyire ez emberileg lehetséges, mindazt az előitéletet és gyanakvást, ami két évtizeden át az uj elnök személye ellen felgyülemlett bennem... Minden ellentmondás kockázata nélkül megállapíthatjuk, hogy Nixon nagyon konfundált, tétova és bátortalan elnök lesz, aki legtöbbször nem fogja tudni, mi is legyen a következő lépés. Van is éppen elég oka, hogy tétova legyen, hiszen annak a nyeregnek a hevederje, amelyre rövidesen “felpattan,” igen lazán lötyög a lova hasán — az összes szavazó-urnákhoz járult választópolgároknak mindössze 43 százaléka és a szavazati joggal biró lakosságnak csupán 25 százaléka juttatta őt az elnöki székbe. És tegyük mindjárt hozzá: a kongresszus két házában ellenpárti többséggel találja magát szemben. Ez bizony veszélyesen laza heveder... A lovas könnyen elveszítheti az egyensúlyát és a porba pottyanhat, ha erősen fészkelődik a nyeregben . .. Nagyon óvatos, kimért mozdulatokra fog szorítkozni; azon lesz, hogy minél kevesebb tyúkszemre hágjon, minél kevesebb uj politikai ellenséget szerezzen magának (hiszen ellenségben most sem nagyon szűkölködik!), sőt parancsoló szükségszerűségnek fogja találni, hogy sok-sok uj hivet és barátot toborozzon magának, mert ezeknek a támogatása nélkül szó sem lehet arról, hogy 1972-ben újra megválasztják. Már pedig Nixon nyolc évig akar a Fehér Házban maradni, ha törik, ha szakad, mint ahogy egykori főnöke: Eisenhower is nyolc éven át mindig oda tért vissza, hogy gyakori vakációja és golf-játszmája fáradalmait ott kipihenje... Szorongással figyeljük, mik lesznek Nixon első lépései. Kampánybeszédeiből ugyanis csak annyit tudtunk kihámozni, hogy neki minden problémára egy “jobb” megoldása van a tarsolyában, de azt nem kötötte az orrunkra, hogy mik ezek a különb megoldások. Pedig az aggódó emberek százmilliói szeretnének belekukkantani abba a titokzatos tarsolyba. .. A vietnami hadviselés befejezésére nézve — például — sejtelmünk sincs, mik a tervei, holott az összes megoldásra váró problémák közül ez érdekli legközelebbről nemcsak az Egyesült Államok, hanem jószerint az egész világ népét. De azt tudjuk, hogy a Johnson-féle eszkalációs politikának mindvégig nagy hive volt (legföljebb a mértékét kevesellte!) és azt sem felejtettük el, hogy ez ugyanaz a Nixon, aki már 1954-ben javasolta, hogy a Ho Chi Minh felszabaditó hadseregétől szorongatott francia haderők megsegítésére küldjünk néhány hadosztály amerikai katonát Indokinába... Nixon bölcsen tudja, hogy a vietnami kibontakozás dolgában óriási szükségünk van a Szovjet közbenjárására, mégis elég meggondolatlan volt, hogy a nukleáris pusztitó-eszközök újabb országok birtokába való kerülését megakadályozó egyezménynek a szenátus által való jóváhagyását ismételten ellenezze kortesbeszédeiben, igy akarván “megbüntetni” a Szovjetet a csehszlovákiai beavatkozásért. Ezt a viselkedését nem lehet másnak tekinteni, mint az éretlen gyerek durcásságának, hiszen először is: az Egyesült Államoknak nem lehet beleszólása abba, hogy mi történik Csehszlovákiában, másodszor pedig a ratifikáció késleltetésével nem a Szovjetnek ártunk, hanem az egész világnak — az Egyesült Államokat is beleértve, .. Viszont azt is elárulta Nixon ezzel a magatartásával, hogy nem tud különbséget tenni egy, az egész világot átölelő, hatalmas kérdés és egy lényegében lokális természetű probléma között. Belföldi viszonylatban: nincs nagyobb és sürgősebb feladat, mint a botrányosan elhanyagolt, szennyes, bűnt és betegséget sarjasztó gettóknak a likvidálása és tisztességes emberi hajlékok milA kép a cikk fejeimé alatt hatalmas, díszes hirdetőtáblát ábrázol a következő felirattal: Office COMANCHE RANCHERIAS. A kép alatt pedig egy kis magyarázat: Johnson 111 dollárt fizetett 1 acre-ért, a rancherias 6,500 dollárért, a ranchet- tes pedig 7,000 dollárért árusitja acre-ként. A Miami Herald fenti cikke lelépő elnökünkről, Lyndon B. Johnsonról Írott cikksorozat egyik része: “L.B.J. AND HIS MONEY.” Ha valaki ezek után arra gondol, hogy az újság elitéli az elnök ha- halmas mérvű telekspekulációs üzleteit és az üzleteken szerzett milliókra rugó profitot, az súlyosan téved. Az újságcikk a texasi 71. számú országút mentén, a Colorado folyó kanyargó völgyével párhuzamosan futó “L.B.J. country” hatalmas felvirágzásáról szól. Ez a terület mintegy 150 mérföld hosszúságban a Colorado mentén terül el és az újonnan épített bekötő és összekötő utak, víztároló medencék létesítésével valóságos kis paradicsommá változott. Ezért a hatalmas felvirágzásért senkit sem illet nagyobb dicséret, mint a terület legkiválóbb polgá- íát, az Egyesült Államok elnökét, Lyndon B. John- sont, aki ezen a tájon született, gyökerei a földhöz kötik, ennek a tájnak a gyermeke, ezt a területet képviselte a Kongresszus mindkét házában. Johnson, írja az újság, nem keleti kozmopolita, mint Roosevelt, vagy Kennedy voltak, nem katona, mint Eisenhower, akit csak katonai karrierje érdekelt, nem vidéki kereskedő, mint H. Truman, hanem szivével, leikével a földhöz kötött ember, aki mindig hirdette, hogy az igazi biztonság a föld. A szépen hangzó, csaknem megható bevezető után a cikk ismerteti, hogyan szerezte Mr. Johnson igen szerény kezdettel hatalmas, sok millióra lióinak a megteremtése az amerikai városok szivében. E tekintetben csak annyit tudunk Nixon “különb” tervéről, hogy ő ezt a problémát nem szövetségi vagy állami apparátusok, hanem a magán- vállalkozás közbenjöttével óhajtja megoldani. Igen- ám, de a magánvállalkozás addig nem mozdul, mig a befektetése után őt ‘megillető’ haszonkulcsot biztosítva nem látja. A szükségképpen nagyvonalú beruházásokra képes pénzintézetek, biztosítótársaságok és egyéb tőkéscsoportok puszta jótékonykodásból vagy pláne hazafiasságból nem hajlandók a családi házak százezreit és a sokemeletes apart- ment-házak ezreit az alacsonyjövedelmü lakosság számára felépíteni. Ezek még egy malteros kanálhoz sem nyúlnak mindaddig, amig a kormány nem garantálja nekik, hogy befektetett tőkéjük után legalább ugyanolyan rátájú profitot zsebelnek be, mint amilyenben részük lenne, ha luxusházakat és bérpalotákat építenének a magasjövedelmü lakosság számára. El lehetünk készülve arra, hogy a Nixon-adminisztráció — amely nem nagyon fog idegenkedni a mammutvállalatok becézésétől (hiszen ezeknek a gavalléros támogatása nélkül képtelen lett volna előteremteni a választási kampány sokmilliós költségeit!) — minden habozás nélkül kész lesz teljesíteni ezt a kikötést. Ez pedig azt jelenti, hogy lényegében a kormány fogja szubvencionálni a magánvállalatok nagyszabású építkezéseit. Miből? Hát adóból — természetesen. A legjobb esetben tehát az történik, hogy az alacsonyjövedelmü család talán tudna mérsékelt áron házat venni vagy lakást bérelni, de amit igy megtakaríthat, azt visszafizeti az államnak magasabb adók alakjában; vagyis: amit nyer a réven, elveszti a vámon. Másszóval: nesze semmi, fogd meg jól! Közgazdasági téren — tudjuk — Nixon olyan szakértők befolyása alatt áll, akik az infláció megfékezése érdekében kívánatosnak tartják egy ideiglenes recesszió (enyhébb depresszió) mesterséges előidézését, az ennek nyomában keletkező magasabb munkanélküliséggel. Arra számítanak ugyanis, hogy az ilymódon előállott munkanélküliség elvenné a szakszervezetek kedvét a további béremelések követelésétől — és a nixon-i közgazdászok elsősorban a “magas” béreket okolják az inflációs folyamatért. Tegyük fel, hogy ez a törekvésük sikerrel jár (ahelyett, hogy boomerángként visszaütne!) — valójában mit jelent ez? Azt, hogy a nagyszabású lakásépítési program ismét halasztást szenved, mert — ugyebár? — nem nagy tudomány kell annak a kiszámításához, hogy országszerte forugó vagyonát. Jelenleg, írja a lap, a dombvidékem legkesevesebb 15,000 acre tekinthető Johnson birtokának, de ezenkívül Austin környékén különböző ügynökségek és alvállalatok utján rendkívül értékes telkeket szerzett. A legnagyobb mérvű vásárlások alelnökségének ideje alatt történtek. A leghíresebb természetesen a napilapok leírásai nyomán jól ismert L.B.J. Ranch a Pedernales folyó partján, amelynek létesítését Mr. Johnson 1961- ben kezdte és még ma sem fejeződött be. Ugyancsak 1961-ben indultak meg különböző ügynökségek, alapítványok és alvállalatok utján a nagymérvű telekvásárlások a felsorolt öt területen: Gillespie County 2,600 acre, Blanco County, amelynek területén Johnson City fekszik, 5,000 acre, Llano County 8,300 acre, amely magában foglalja a JohiisonoK pihenő és nyári otthonát; Burnet County nyaralásra alkalmas telkek a Colorado tó környékén és Travis County, beleértve Austint, ahol a város üzleti negyedében vannak értékes ingatlanai, közel a Johnsonok hires rádió leadó állomásához. Ezek a vásárlások az ügynökségek és alapítványok teljes összehangolásával történtek, úgyhogy a telkek értéke a vásárlás ideje alatt alacsony maradt és elvonta a figyelmet a Johnson tőkecsoport terjeszkedéséről. Végső fokon azonban a felvásárolt ingatlanok a körforgás után Johnson név alatt kötöttek ki. Az ügynökségek és partnerek, akik a hatalmas tranzakciót végrehajtották, a következők: A. W. Moursond, Johnson City ügyésze, Donald S. Thomas, austini ügyvéd a Brazos-Tenth St. Co. elnöke és Melvin C. Winters, Johnson City-i útépítő, (Folytatás a 16-ik oldalon) lyó, hatalmas építkezések és a mesterségesen előidézett recesszió nem férnek meg egymással! Az építkezések tehát elmaradnak... De mi lesz, amikor a mintegy 60,000 néger katona és tengerész, aki a vietnami dzsungelokban harcolt és vérzett a “haza védelmében,” egyszer csak mégis visszatér onnan és tisztességes hajlékot, munkaalkalmat és jövedelmet követel magának? Ezek nem fogják beérni kevesebbel, mint amiben fehérszinü társaiknak lesz része. Az a színes amerikai, aki hajlandó volt más színes nép vérét ontani fehér-Amerika érdekében, hangosan és erélyesen fogja követelni a jussát és ha fehér- Amerika ezt megtagadja tőle, hamarosan rájön — ha már eddig nem jött rá —, hogy az igazi ellenséget nem 10,000 mérföldnyi távolságban kell keresni, hanem itt, ebben a mostoha hazában, és nemcsak csatlakozni fog a Black Power és Black Panther mozgalmakhoz, hanem élére áll azoknak! Itt legalább tudni fogja, miért harcol — Vietnamban halvány sejtelme sem volt róla... És itt felmerül a “law and order” kérdése. Nixon programja e ponton is homályos, de annyit sikerült kihüvelyezni a beszédeiből, hogy az ő megoldása; az erősebb és jobban megszervezett karhatalom, amely féken tudja tartani mind a né- gerség, mind a diákság lázongását. Ha ismerné a történelmet, tudhatná, hogy az elnyomó kísérletek mindkét táborban csak fokoznák a harci szellemet, az elszántságot és az akcióképességet. De mert — úgy látszik — nem sokat konyit a történelemhez és mert elkötelezve érzi magát, hogy az őt hatalomra juttató érdekeltségeknek a kedvében járjon, nagyon valószínű, hogy nem a bajok eredeti okainak az eltávolitására fogja fordítani idejét és energiáját, hanem arra, a bajokokozta kirobbanásokat az “erős kéz” eszközeivel elfojtsa. Majd megtanulja — de attól félek: tulkésőn —, hogy végső soron egyszerűbb, egészségesebb és olcsóbb lett volna a nemzeti betegség gyökeres kúrája, mint a betegségből eredő szimptomák erőszakos elnyomása. És még valamit meg fog tanulni az uj elnök: Manapság nincs olyan ember, akármilyen hatalom legyen is a birtokában, aki irányítani tudná az eseményeket. Ma már ott tartunk, hogy az események irányítják a vezetőket. Manapság az a jó vezető, aki ügyesen, okosan és meggondoltan alkalmazkodni tud az eseményekhez. Az eseményeknek megvan az a rossz szokásuk, hogy nem hajlandók a vezető terveihez, elgondolásaihoz és Ízléséhez alkalmazkodni ..
