Amerikai Magyar Szó, 1968. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-13 / 24. szám
Thursday, June 13, 1968. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 A POKOL GYÖKEREI Mr. C. L. Sulzberger, a New York Times külpolitikai főmunkatársa Robert F. Kennedy haláláról irt cikkében megállapitja, hogy “az Egyesült Államok reputációja a felismerhetetlenségig be lett szennyezve... az egész világnak elemezni kell e beteges elégedetlenség jelenségeit. Tudjuk, hogy pokolba jutottunk, de nem vagyunk képesek a pokol gyökereit feltárni." (Hangsúlyozás e mkk Írójáé.) Bár csekély a valószinüsége annak, hogy soraink eljutnak Mr. Sulzberger és kollégáinak kezébe, mégis megkíséreljük, hogy segítsünk Mr. Sulzber- gernek — amennyiben komoly a szándéka—abbeli törekvésében, hogy kikutassa és feltárja a pokollá vált amerikai bel- és külpolitika gyökereit. Nincsen szerintünk semmi rejtélyes e gyökerekben. Láthatjuk, észlelhetjük, szinte kezünkkel foghatjuk azokat. Az amerikai élet felszínén éppúgy, mint a felszín alatt. Tavaly novemberben például 100,000 amerikai polgár — akik már akkor, jóval megelőzve Mr. Sulzbergert, féltették népüket és hazájukat a “pokol gyökereitől” — egy igen jelentőségteljes, nagyrészt szimbolikus tettel próbálták e gyökér egyik legfeltűnőbb megnyilvánulását, a Pentagont kiforgatni a sarkából. Néhány mérfölddel odább terpeszkedik a gyökér másik hatalmas ága, a CIA Langley Field-i építménye, ahol éjjelnappal kotyvasztják a pokoli főztet, amelynek bűzét, ime már a New York Times palotájában és C. L Sulzberger dolgozószobájában is kezdik érezni. Avagy sétáljon el Mr. Sulzberger a State Department washingtoni palotája, vagy ami azt illeti, a Fehér Ház előtt és láthatja szemeivel, megtapogathatja kezeivel a pokol gyökereit. Ám ezek csak a felszíni megnyilvánulások. A gyökerek időben és térben messzire nyúlnak. És a gyökereket ártatlan emberek brutálisan meggyilkolt százezreinek vére táplálta. A szisztematikusan kipusztitott, földjüktől megfosztott amerikai indiánok vére volt a pokol gyökereinek első, de sajnos nem utolsó öntözője. Követte őket az idehurcolt néger rabszolgák millióinak vére és keserve. Az amerikai nép legjobbjai időnként meghökkentek az “amerikai Ígéret” e szörnyű elvetélésén, mert sejtették, hogy az olyan “pursuit of happiness”, amely milliók brutális kizsákmányolásán és lemészárlásán alapszik, az emberi, a természeti és isteni törvények alapján nagy leszámolásba pokolba fog torkolni. Ezért volt gondjuk e nemzet alapítóinak arra, hogy írásban fektessék le lelkiismeretük tisztaságát, szándékuk nemességét. Ám sem a Függetlenségi Nyilatkozat, sem az Emancipációs Nyilatkozat nem változtatott lényegileg a tényeken, nem változtatott a gyökereken, nem másíthatta meg a következményeket. Napjainkban már megszűnt az indiánok tömeges gyilkolása, a négerek névleges rabszolgasága. Napjainkban már — hogy úgy mondjuk — nem “nagyban”, hanem csak “kicsinyben” gyilkoltat a rendszer négereket vagy másokat, akik más, egészségesebb, igazságosabb irányba akarják terelni nemzeti, gazdasági, politikai, erkölcsi életünket. Igaz, hogy a Délen időnként még mindig le-lesipuskáz- nak egyes néger vezetőket, időnként nagy bátor fehér emberek 10 éves néger iskolásgyermekeket rugdalnak hasba és ágyékba, vagy uszítják farkaskutyáikat rájuk. Igaz az is, hogy a pokol urai, e nemzet láthatatlan kormánya szemrebbenés nélkül vethetnek véget egy fiatal, jószándéku amerikai elnök. John F. Kennedy életének, vagy egy olyan ihletett néger népvezér életének, mint Martin Luther King és hogy e mérgezett légkör most már a második Kennedy fiú életét is eikövetelte; de mindamellett nagy elnökünk, Lyndon B. Johnson még pár héttel ezelőtt is állíthatta, hogy “Nem mondom, hogy sohasem volt olyan jó dolgunk, mint most, de a tények azt mutatják, nemde?” Amire a szakszervezeti arisztokrata hallgatóság meg is tapsolta. Mindezen tragikus tények ellenére napjainkban a pokolt inkább már exportra készítik hazánk igazi urai. C. L. Sulzberger hamarabb megállapíthatta volna a pokol jelenlétét a világon, ha valamivel nagyobb, emberibb irgalommal és aggodalommal figyelte volna a vietnami háborút. Azt a szerencsétlen országot valóban elárasztották a pokol hullámai, a hullámok, amelyeket pentagoni, CIA—State Department-i, Fehér Ház-i parancsra az amerikai A régi anekdota szerint egy athéni varga rossznak tartotta a sarut egy nagy szobrász — azt hiszem Lysippos — remekművén; ő köszönettel fogadta a kritikát, mire a varga felbátorodva, a szobor többi részét is bírálta, mire a művész leintette őt: varga maradj a kaptafánál! Az U.S.-nak talán leghíresebb külpolitikai szakértője ma George F. Kennan, volt moszkvai nagykövet, különösen 1947 óta, amikor felállította a Szovjetunió ellen a “containment” (feltartás, kö- rülzárás) elméletét.. Nemrég maga beismerte, mennyire tévedett ebben — mégsem lehet e téren tudását lekicsinyelni. Most azonban a “National Institute of Arts and Letters” díjkiosztásán kioktatta a művészeket és Írókat, ne avatkozzanak a közügyekbe, mert ez károsan befolyásolja alkotó tevékenységüket. Erre már Lysippos szavaival kell válaszolnunk. Mert még akiket ő említ, azok közül is a legnagyobbak mélyen érezték elkötelezettségüket a közügyekben,, nemzetük és koruk nagy problémáiban. így Beethoven, aki “hősi szimfóniáját” (Eroica) Napóleon dicsőségének szentelte, csak mikor látta, hogy ez szembefordul a nagy A N. Y. Times vezércikkírója, James Reston Hubert Humphrey-ről: “Humphrey nem beszél őszintén a háborúról. Nem közli, mi a véleménye a választás e fő kérdéséről, ezzel félrevezeti híveit és ellenzékét is. . . Ahogy ő beszélt a háborúról, ahhoz képest még Johnson is békegalamb; ő volt a háború hivatalos ‘cheerleader’-e (a fő éljenző) és most a feketék és a szellem világa, akik őt szövetségesüknek tartották, úgy érzik, becsapta őket.” A N. Y. Times a párizsi fegyverszüneti tárgyalásokról: Az U.S. vietnami politikáját aláaknázta a fantázia, hogy Vietnam két ország, két nép. Westmoreland tábornok is ezt hangoztatta most, mondván, hogy az U.S. célja “független Dél-Vietnam” és “az északiak idegenek Délen.” Pedig az U.S. 1954-ben elfogadta a genfi egyezményt, amely a két rész különállásának megszüntetését követelte. A Dél alkotmánya — amit katonáink életükkel védenek — követeli a nemzet két részének egyesítését. Maga Ky alelnök mondta a napokban: “Az nagyipar olyan műhelyeiben, mint a Dow Chemical Co. telepein készítettek. És ezzel el is jutottunk a valódi gyökerekhez. Mr. Sulzbergernek nem kell túl messzire mennie, ha meg akarja látni és nevén akarja nevezni a legmélyebb, a legmérgezettebb gyökereket. Sétáljon végig a Wall Streeten, vessen egy tekintetet a Standard Oil Co., a Texaco, az International Nickel, a United Fruit, a Dupont és a száz és száz többi amerikai monopólium ragyogó palotáira és látni fogja a pokol gyökereit! Innen indulnak ki a parancsok a Pentagonba és a Fehér Házba. Itten pecsételték meg egymillió vietnami férfi, nő és gyermek tűzhalálát, itt írták alá 25,000 amerikai ifjú halálos Ítéletét, itt rendelték el és járultak hozzá másfélmillió indonéz* polgár lemészárlásához, hogy csak egy néhány bűntettüket említsük! Ezek a pokol gyökerei! Ezek és az általuk felhalmozott évi százezermillió dollárnyi szuperprofit, melyért az egész emberiség fizet és amelyért az egész emberiséget az atombomba keresztfájára szegezték. Ne keresse tovább Mr. Sulzberger a pokol gyökereit. És ne okolja se ő, se más jóhiszemű amerikai, mint pl. Arthur Miller az egész amerikai népet a katasztrófáért, amely utolért bennünket, amely immár rendszeresen gyászodat bennünket minden második, harmadik hónapban. Ma egy olyan jószándéku, tehetséges, fejlődőképes amerikai vezetőt, mint Robert F. Kennedyt és minden héten átlag 500 fiatal, még Kennedynél is fiatalabb amerikait, akiket Vietnamban áldoz fel e rendszer. Mindezért, ismételjük, elsősorban a létjogosultságát már rég túlélt gazdasági rendszer és másodsorban annak pár százezernyi főhaszonélvezője, az amerikai monopóliumok urai, főrészvényesei a feforradalom eszméivel, húzta ki müve elől az ajánlást. Schiller pedig a német politikai szabadság, szociális haladás legnagyobb költője, az elnyomás leghangosabb ostorozója volt. De kell-e a többit magyarázni, a magyaroknál Petőfit, Adyt, szinte összes nagy költőnket, akik mind a mai napig a nemzet politikai és társadalmi ideáljainak és követeléseinek hangadói voltak? Kennan középkori német művészekről is beszélt, akik a parasztháború idején szentképeket festettek; de bizonyára ő is hallott Goya, Rjepin, Picasso, Kollwitz, Masereel, Siqueiros képeiről, Meunier szobrairól — százat említhetnék — mindezek a művészek tisztábban és messzebbre hangzóan fejezték ki az emberiség ideáljait, koruk borzalmait és igazságtalanságait, mint bármelyik politikus, írók neveit nem is kell felsorolni: egy-két kivétellel alig volt és van nagy iró, aki a közügyekben tétlen volna, aki ne érezné hivatásának egy jobb világért küzdeni. Szomorú, hogy az amerikai művészeti és irodalmi intézet elnöke ezt úgy látszik nem tudja. R. egész világ csodálja Ho Chi Minh-et és Giap tábornokot. Ők ugyanolyan vietnamiak, mint mi.” Humphrey alelnök szerint nehéz a háborút igazolni, de azt néha “ránk kényszerítik.” Kérdezni lehetne, ki kényszeritette Teddy Rooseveltet, hogy megrohanja Kubát, hogy az U.S. elfoglalja a Fiilöp- szigeteket, tízezreket gyilkolva le eközben; Wil- sont, hogy bevonuljon Mexikóba és igy tovább. De most csak azt kérdezzük: ki kényszeritette Kennedyt és Jchnsont, hogy az amerikai fiukat 10,000 mérföldre küldje életüket veszteni egy ázsiai parasztnép megtizedelése közben? A republikánus párt jelentése az eddiginél “sokkal agresszívebb tevékenységet követel a fegyverkezés fokozására a tudoníányban és a hadiiparban, hogy a versenyben az élen maradjunk.” Az U.S. többet ad ki a fegyverekre és a háborúra, mint a többi ország együttvéve és többet, mint amennyit egy józanul méretezett államháztartás elbír. Ez úgy látszik mind nem elég. lelősek. Nem osztjuk és nem oszthatjuk tehát sem Sulzberger, sem Arthur Miller és más jószándéku ember érthető felháborodáson alapuló de mégis helytelen általánosítását, amely az amerikai nép összeségét, beleértve a dolgozó nép többségét teszi felelőssé társadalmunk bűneiért. A nép a maga agymosottságában éppúgy áldozata a pokol urainak, mint azok, akiket nem tisztánlátásuktól, hanem életüktől foszt meg a rendszer, a rendszer által megmérgezett agyú, vagy felbérelt emberek. Le kell szegeznünk, hogy az amerikai nép egyre nagyobb hányada kezdi felismerni fenti megállapításaink valóságát. Erre mutat az egyetemi fiatalság ragyogó, lélekemelő, nemes harca a rendszer akadémiai képviselői és az egyetemek cinkostársi szerepe ellen. És ha Robert F. Kennedy nem is jutott, nem is juthatott el a teljes felismerésig, számos jel mutat arra, hogy útban volt abba az irányba..., és talán ezért vesztette el életét! Engedje meg Mr. Sulzberger, hogy emlékeztessem Robert F. Kennedy figyelemreméltó írására, amely az ő lapjában jelent meg ez év február 10- én és amelyben Kennedy félreismerhetetlen jelét adta annak, hogy ő is kezdett tudatára ébredni nemcsak társadalmunk igazságtalanságainak, de azok alapvető okainak. Rámutatott arra, hogy gazdasági rendszerünk roppant teljesítőképessége, az évi 800 milliárd dollárnyi nemzeti jövedelem ellenére nemcsak városunk levegője, hanem társadalmunk légköre is méreggé vált. Rámutatott a vietnami háború bűnösségére. És végül egy olyan kijelentést tett, amelynek fontosságát szerintem sem akkor, sem azóta nem ismertük fel és nem mértük fel. Ezt irta a fiatal Kennedy: “Keressük a válaszokat a különböző problémákra. De mindenekfölött célunk az, hogy visz(Folytatás a 12-ik oldalon) MIT MONDANAK A U.S. KÜLPOLITIKÁJÁRÓL Varga maradj a kaptafánál!
