Amerikai Magyar Szó, 1968. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-30 / 22. szám
Thursday, May 30, 1968. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 Pusztításra van pénz - építésre nincs! Erős az érzésem, hogy a vietnami béke kérdése nem Párizsban lesz eldöntve, hanem itt az országon belül, még pedig az amerikai nép minderősebben kifejezésre jutó s ellentmondást nem tűrő akaratából. Az Egyesült Államok népe, amely már az eddigi előválasztások és az azokat megelőző tömeg- tüntetések révén világosan értésére adta a John- son-adminisztrációnak, hogy BÉKÉT AKAR, a következő hetekben minden eddigi megnyilvánulásnál erélyesebben fogja követelni, hogy a kormány minden további huzavona nélkül teljesítse a hanoid delegátusok magától értetődő kívánságát: a bombázás teljes beszüntetését. Az amerikai népet ma már nem lehet kenetes szavakkal falhozállita- ni; jól tudja, hogy Hanoi ezt az “engedményt” a beszélgetések nélkülözhetetlen feltételeként jelölte meg, tehát amikor Washington — ennek ellenére is! —- kapva-kapott a tárgyalások megkezdésének az alkalmán, tisztában volt azzal, hogy Hanoi ettől az előfeltételtől egy hüvelyknyit sem fog tágítani és annak teljesítése előtt semmiféle érdemleges eszmecserébe nem fog bocsátkozni, vagyis: amikor Washington a tárgyalások helyét és idejét illetőleg megegyezésre jutott Hanoi-jal, e lépésével azt az elkerülhetetlen látszatot keltette a világ-közvéleményben, hogy igenis hajlandó a bombázások abbahagyását a beszélgetések első pontjaként elfogadni és a további légitámadásoktól tartózkodni. Ha ez a hajlandóság nem volt meg Washingtonban, akkor a becsület és tisztesség megkívánta volna, hogy ezt előre közölje a világgal, de különösen Hanoi-jal, ahelyett, hogy hallgatásával — amit mindenki beleegyezésként interpretált — teljesen hamis látszatot teremtett. Ezen a ponton Washington ismét megtévesztő magatartást tanúsított, csak azért, hogy biztosítsa a hanoi-iak megjelenését a tárgyalóasztal másik oldalán. De százat teszek egy ellen: ha Washington értésére adta volna Hanoi-nak, hogy elsőszámú feltételét nem hajlandó teljesíteni, az észak-vietnami delegátusok egyszerűen otthon maradtak volna, mert a bombázások beszüntetése nélkül semmi értelmét sem látják a párizsi szófecsérlésnek. . . Az amerikai népre hárul most a sorsdöntő feladat, hogy az elkövetkező hetekben hangos szóval és félreérthetetlen módon rápiritson az adminisztrációra ezért a kétszínű, de nagyon átlátszó manőverezésért és hathatós erkölcsi nyomást gyakoroljon a Fehér Házra, hogy a hallgatólagosan elfogadott feltételt sürgősen teljesítse — máskülönben a párizsi tárgyalások dugába dőltéért az elnököt tartja felelősnek. Az amerikai nép világosan látja, hogy Hanoi nyílt kártyával játszott, amikor kijelentette: ott leszünk Párizsban a kijelölt időben, de a beszélgetések első pontja nem lehet más, mint a légitámadások feltétel nélküli beszüntetése! Ha Washington ettől húzódozik — mint azt tette az eddigi négy összejövetelen —, akkor senkisem lepődhetik meg, ha a hanoi-i küldöttség vezetője ilyesmit fog mondani a legközelebbi találkozás alkalmával: “Uraim, tekintve, hogy önök még az elsőszámú kikötésünket sem hajlandók honorálni, mi a csudának vesztegetjük itt egymás értékes idejét — hiszen attól a féltől, aki a mi többizben kihangsúlyozott előfeltételünket ily makacsul megtagadja, aligha remélhetjük, hogy beadná a derekát a második, harmadik és negyedik kívánságunk dolgában. .. Nyilvánvaló, hogy nekünk vajmi kevés vesztenivalónk van, ha most szépen búcsút mondunk önöknek és addig vissza sem térünk, mig a bombázásokat be nem szüntették. Adieu, Uraim!” Ha a hanoi-iak “kisétálása” valóban megtörténik, az amerikai nép a felelősséget ezért a kudarcért a Fehér Ház küszöbére helyezi — és joggal! Ha az amerikai delegáció, amelynek nagyszerű alkalma lett volna az első feltétel teljesítése révén próbára tenni Hanoi békeszándékainak őszinteségét, üres tarisznyával tér vissza Washingtonba, mert nem élt a kínálkozó alkalommal — ebből az amerikai nép csak egyetlen logikus következtetést A világ tisztességes közvéleményének mélységes felháborodásával kezdődött. Az amerikai imperializmus vietnami piszkos háborúja miatt. Sok ezernyi ártatlan gyermek, nő, aggastyán: a védtelen civil lakosság kíméletlen legyilkolása miatt. Az Egyesült Államok évek óta folytatott támadásai: a mindent felégető napalm-bombák és pusztító kémiai szerek alkalmazásával, egy hazáját-szabadsá- gát védő kis paraszti nemzet ellen. A felháborodás világszerte, különösen a fiatal nemzedék soraiban, öltött mind nagyobb mérvet. A tőkésországokban az egyetemi városok diákjainak lelkiismerete mozdult meg legkifejezettebben. A szocialista országokban a nemzetközi proletár szolidaritás már kezdettől fogva pozitív segítség formájában nyilatkozott meg eddig sohasem ismert elemi erővel. Csodálatos, hogy az anti-imperialista tömegmozgalmak az egyetemi ifjúság részéről, még olyan legjobban szervezett fasiszta országban, mint Franco Spanyolországa is, mind ballhatóbb módon jutottak kifejezésre. Valamint a teljesen az amerikai nagytőke szolgálatában álló Nyugat-Németország- ban robbantak ki váratlanul. Váratlanul, mert joggal volt feltehető, hogy ezekben az országokban minden szabad véleménynyilvánítást főként az amerikai imperializmussal szemben elnémítottak. Érthetővé csak azért válhatott, mert mint az angol történész és filozófus: TOYNBEE már ez évtized elején tárgyilagosan megállapította: “Az Egyesült Államok ma világszerte vezére minden ellenforradalmi mozgalomnak, befektetett érdekei védelmében. Mint annak idején Róma, éppúgy ma ő az egyenlőtlenség, igazságtalanság és boldogtalanság pártfogója az emberiség legnagyobb része számára.” (Lásd: The Nation, április 18, 1968.) Csak igy érthető, hogy a spanyol egyetemeken ezrek és ezrek a diákság és tanáraik sorában, tüntettek s tüntetnek Washington tömeggyilkos háborúja ellen. Hozzájuk csatlakoznak a föld alá szorított spa nyol gyári forradalmi bizottságok is. Ugyanekkor az otthoni fasiszta elnyomó rendszer ellen is tüntetve. Annak dacára, hogy záporként zúdulnak rájuk a fasiszta biróságok-rendőrség megtorlásai. Nvugat-Berlinben és sok más nyugatnémet egyetemi városban fátyolos vörös zászlók alatt — a zászlókon a mártír hős Che Guevara képével, tízezrével vonulnak fel egyetemi diákok. Tiltakozva a vietnami piszkos háború ellen. Megakadályozzák egyidejűleg az amerikai és az uj erőre ébredt német imperializmus sajtó-propagandáját szolgáló lapok terjesztését. A közmondás szerint “a vér nem válik vízzé.” Némileg átalakulva áll ez a megállapítás Nyugat-Németországra. Az egykori anti-náci Brandt vére a külügyminiszteri székben elvizenyevonhat le: Washington Párizsban nem a békét kereste, hanem ürügyet, “fedő-mesét” (cover story-t), amit a fehérházi békebajnok imigyen tálalhat fel a televízión: “Látjátok feleim a szemetekkel, mi ott voltunk Párizsban, két kézzel kínáltuk a tisztességes békét ezeknek az agresszoroknak, de ők még a kisujjukat sem nyújtották ki érte. Sőt mi több: válogatott inzultusokat vágtak a fejünkhöz és utána arrogánsán kisétáltak a tárgyalás színhelyéről. Most már ti is beláthatjátok, hogy az ilyen Istentől elrugaszkodott népséggel nem érdemes egyáltalán szóbaállni és számunkra nincs más hátra, mint folytatni a hadjáratot még az eddiginél is nagyobb elszántsággal!” Mint aki pont ilyenfajta fejleményre számított, Johnson tegnapelőtt (május 21-én) üzenetet küldött a kongresszus alsóházának, amelyben újabb négy- mílliárd dollár rendkívüli hadiköltség sürgős megszavazását kéri, még pedig azzal az indokolással, hogy ennek a hatalmas összegnek a nagyobb felét a vietnami hadviselés tette szükségessé. Ennyibe kerül ugyanis a Vietcong “Tét” offenzivája következtében előállott károk és hadianyag-veszteségek helyrepótlása... A szives olvasó bizonyára visszaemlékszik a vietnami szabadságharcosoknak eri'e a bámulatraméltó haditényére, amit Westmoreland tábornok és Bunker nagykövet annakidején “óriási kudarcnak” minősített... Hát az igaz, hogy kusődött. De 18 éves fia ott menetelt a vörös zászlók alatt tüntető berlini forradalmi diákokkal, amiért most apja kormányának rendőrhatóságai előtt ke^ll majd felelnie. A német diákmozgalom oly hatalmas mérveket öltött, hogy a Washington kegyeit változatlanul élvező kormány, máris kivételes törvényeket szavazott meg a forrongó fiatalság megfékezésére. Hiszem, hogy eredménytelenül. A fiatalság forrongása lavina módjára terjqd világszerte. Tokión, Delhin, Irlandon keresztül, szerte egész Európában. De már jóval előbb kiváltotta magában az Egyesült Államokban is — eltekintve a béketüntetésektől — az egyetemi fiatalság forradalmi megmozdulását. Csak mint egészen jellemző tényt említem meg, a Dow Chemical Co. esetét. Ez az óriási üzem gyártja a NAPALM- BOMBÁK-hoz és egyéb kémiai hadiszerekhez szükséges anyagot. Sokezernyi gyári dolgozója elégedetten veszi fel hetenként a háborús konjunktúra folytán megduzzadt bért tartalmazó borítékokat. De a Columbia Egyetem sztrájkoló-tüntető diákjai felháborodással kergették ki campuszaikból az oda toborzásra kiküldött CIA és gyári ügynököket, mert nem akarnak bűnrészeseivé válni az amerikai imperializmus tömeggyilkosságainak. A fiatalok forrongása rövid idő alatt hatalmas mérveket öltött a tőkés Európa egyetemi városaiban. Célkitűzései, jelszavai már túlhaladták a vietnami háború ellenzését. Párizsban, az egyetemi fiatalság elfoglalta a világhírű Sorbonne-egyetem épületeit. Majd a párizsi nemzeti színházat: az Odeon-t is. A kormány rendőri bestialitással próbálta a fiatalság forrongását vérbefojtani. De a diákság forrongása azonosan visszhangra talált a francia gyárak dolgozó munkástömegeiben. Másnapra Párizsban kitört az általános sztrájk. Párizs szivében százezres tüntető tömegek vonultak fel. Diákok kart-karba öltve fiatal gyári munkásokkal, vörös zászlók erdejében vonultak föl. Most már túlhaladva a diákság speciális követelésein, a De Gaulle-kormánv távozását hangoztatva. Mert ez a kormány — minden radikális külpolitikája dacára az Egyesült Államok ellen — csak az összehordott aranytól szinte meg- tébolyodott "háromszáz család" egész Európát be- habszolni akaró profitdühét és terjeszkedő politikáját képviseli. De odahaza önkényesen elnyomja a dolgozók minden szociális megmozdulását. A Sorbonne-on és egész csapat gyárépületen, melyeket a sztrájkoló munkásság lefoglalt, leng a forradalom vörös zászlaja. Az egyetemi reformokon a rendőrség túlkapása miatt leíogottak szabadonbo- csátásán kívül immár az egész kormányrendszer megváltoztatását követelik. Igazi demokráciát, uj választásokat. A tudományos szocializmus megteremtője: Marx (Folytatás a 12-ik oldalon) darc volt a javából, de kinek a kudarca? Semmiesetre sem a Vietcong harcosoké. . . Ha egy-e^v ilyen “Vietcong kudarc” az amerikai népnek kéjt- három milliárd adódollárjába kerül, akkor még egynéhány hasonló kudarc úgy kiüríti Uncle SaAi duzzadó bugyellárisát, hogy egy fületlen gomb sem marad benne... Ennek az országnak a népe mái- torkig van az ilyen Vietcong “kudarcokkal” és amerikai “sikerekkel.” El tudom képzelni, hogy a “Feltámadás Városában” pont most összesereglő nyomorellenes; tüntetők ezrei és a velük rokonszenvező milliós tömegek — szerte az egész országban — milyen fékezhetetlen felháborodással fogadják majd a hirt, hogy a kongresszus, amely állandóan kéztördelő sopánkodással tér ki az ő jogos és indokolt kérelmeik elől, hirtelen talált újabb négymüliárd dollárt — az eddig elherdált 30 milliárdon felül! — az ország kincstárában, arra a célra, hogy egy so- katszenvedett színes nép mérszárlását zavartalanul folytathassuk...! Ezek a milliók: fehérek és feketék, nem maradnak — nem maradhatnak! — némák. Hallatni fogják harsogó hangjukat Maine- től Kaliforniáig olyan eruptiv erővel, hogy még a Fehér Ház falai is beleremegnek! Ez a hatalmas hangorkán el nem csitul mindaddig, amig a valóban tisztességes béke meg nem születik! írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. Rácz László: Forrongó fiatalság
