Amerikai Magyar Szó, 1968. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-16 / 20. szám
Thursday, May 16, 1968. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 Margaret Halsey cikket irt a N. Y. Times-ben “Selective Security” cimen az U.S. délkelet-ázsiai politikájának és az amerikai közéletnek erkölcsi kettősségéről. A McCarthy-érában — írja — az emberek megtanulták, hogy a kommunistákról szabad hazudni (McCarthy antikommunista demagóg volt), majd levonták a tanulságot, hogy mindig szabad hazudni. Kettős erkölcs uralkodik a hazai és a külpolitikában, pedig tisztességes emberek nem élhetnek erkölcsi duplicitásban, hol a kormány otthon demokráciát hirdet, kinn diktátorbábukat támogat; a gettók lázongóinak törvényt, rendet prédikál, a Mekong-deltában tortúrát tűr; az U.S. népe nyugodtan, kényelmesen él (?), de nevében egy más népet gyilkolnak erkölcstelen harcban, mely ellentmond hirdetett elveinknek. Mint egy bécsi újság írja: a Johnson-rendszert politikai ravaszkodás, súlyos naivitás és hideg cinizmus jellemzi. Ennek itt annyi a példája, hogy fel sem sorolható. Az amerikaiak elitélték Németországot, hol az SS-katonák elgázositván a napi zsidó-adagot mentek a karácsonyfa alá énekelni; ahol átkot szórtak a brit bombázókra, mig a földdel egyenlővé tették Ukrajnát; mégis, az U.S.-ban és másutt is szelektív, válogatós a felháborodás. Az angol dokkmunkások ma fasiszta hangú tüntetést rendeznek angol állampolgár indusok beköltözése ellen; a nácizmus menekültjei ma maguk hirdetik a faji felsőbbrendűséget a “színesekkel” szemben. Aktuális példára hivatkozva itt van a lengyel anti-cionista kampány, óvatosan irok, mert nem olvasok lengyel lapokat, az itteniek pedig csak azt közük belőlük, ami a hidegháborút támogatja. így névszerint említik az elbocsátott pár tucatnyi zsidót, de nem írják meg, hogy 8,000 nem-zsidót is elbocsátottak. Nyilván egyes zsidó eredetüeket túl hevesen bíráltak ott és a cionizmusnak sincs akkora szerepe a lengyel izgalmakban, mint ahogy hivatalosan mondják. Ez ellen szabad tiltakozni és érthető, hogy zsidó eredetű emberek érzékenyek az antiszemitizmussal szemben. De ha az érzékenységet politikából túljátsszék és ez minden más részvétet és felháborodást elnyom, hipokrizisre és önzésre kell gyanakodni. A nagy üldöztetés után érthető a zsidó érzékenység. De nem kell felejteni, hogy százados lengyel antiszemitizmus után ez a rendszer adott meg minden jogot a zsidóknak és tört le minden antiszemitizmust. Kárpótolta ahogy lehet a maradék zsidóságot, bőkezűen dotálta kultur-intézményeit, magas politikai és egyetemi állásokat adott zsidó származású személyeknek. Ha most a kormány hevesen reagált arra, hogy egyes zsidók érzelmileg nem a lengyel politika, hanem Izrael mellett voltak, a mai helyzetet a hitlerizmussal összehasonlitani felháborító. A történelmet sem szabad úgy meghamisítani, mintha a lengyeleket ezer év óta jellemezte volna a zsidógyülölet. Mert ez jellemezte a cárok lengyel tartományát és az 1919 utáni félfasiszta független országot, de nem a régi birodalmat, amely befogadta a Németországból kiűzött zsidókat. Ezért tömörült ott a világ zsidóságának nagy része. Iskolásgyermekek és kis soviniszta-militarista zsidó hadviselt csoportok, akiket felvonultatnak (mint előbb a szovjet) most az állítólagos lengyel antiszemitizmus ellen, nem tudják, miről van szó. De a dirigensek tudhatják, milyen veszély volna a zsidóságra, ha sikerülne aláaknázniok a mai rendszert (amire nincs kilátás). Mert annyi igaz, hogy vannak Varsóban is (mint 1956-ban Budapesten) antiszemiták és nácik és ezeknek elvbarát volt honfitársaik az emigrációban, itt New Yorkban is, ahol a yarmulkákat felvonultatják. De ha úgy gondolják, e kevés zsidó testvérük sorsa nem számit az antikommunizmus szent keresztesháborujában, akkor is leleplezik erkölcsi nihilizmusukat. Mert azok vonultatnak fel, tiltakoznak a sajtóban és az ENSZ-nél, varsói elbocsátások és — megengedem — rosszindulatú nyilatkozatok miatt, melyek mind szerencsére egy emberéletet sem kívántak, akik közül sokan vagy nem vonultak fel és tiltakoztak százezernyi életet áldozatul kívánt népirtások ellen, vagy éppen lelkesen támogatták és ma is támogatják azokat. A háború vége óta szüntelenül folytak mindmáig az elnyomó, népirtó. neokolonia- lista háborúk — Madagaszkár, Malaja, Algéria. Francia Indokina, Kenya, Vietnam — és az imperialisták által szervezett és támogatott népirtások — Batista Kubája, Trujillo Dominikája, Guatemala, Colombia, Formóza, Rhodesia, Dél-Afrika, Portu- gál-Afrika — amik ellen ezerszer inkább kellett volna ágálni és tiltakozni. A népek szabadságmozgalmai ellen kirobbantott belső (többnyire kívülről támogatott) harcok is milliónyi áldozatot követeltek — Irán, Görögország, Irák, Venezuela, Kongó, Indonézia, Nigéria, ezek minden erkölcsös emberben jogos felháborodást váltottak ki, közöttük kévésekét, akik ma Lengyelország miatt háborognak. A kommunista kormányokat is sok egyéni visszaélés terhelte — amit ők elismertek, a bűnösöket megbüntették, a belpolitikát megjavították — ezek ellen lehetett tiltakozni amit persze a hidegháboruRöviddel azelőtt, hogy Atlantából elindult harminc millió néger szegény képviseletében egy tüntető menet Washingtonba, fejeződött be a mexikói Patzcuaro városában az ugyancsak harminc milliót megközelítő indió bennszülött lakosság megmentésére rendezett kongresszus. Ezen az amerika-közi értekezleten húsz latin-amerikai állam képviselőin kívül, az Egyesült Államok és Kanada megfigyelői is résztvettek. Rövidre fogva a kongresszus napirendjén egyetlen sürgető kérdés szerepelt: miként lehetne a sokmilliós indió bennszülött tömegeknek teljes kipusztulását megakadályozni. Úgy egy félévezreddel ezelőtt spanyol hódítók — katolikus hittérítők kíséretében — fegyveresen leigázták Közép- és Dél- Amerika szabad indióit. A kezdetlegesen csak ijjal és nyíllal felszerelt indiók nagyrészét rabszolga- sorba kényszeritették. De a bennszülött lakosság egy kisebb részének sikerült a hódítók elől, irdatlan erdőségekbe, megközelíthetetlen hegyszorosokba vagy mocsaras vidékekre bevenni magát. Ott élnek immár évszázadok óta, lassú kihalásra Ítélve. Teljesen elkülönülve az egyes latin-amerikai nemzetektől, megtartva saját ódon nyelveiket, primitiv halász-vadász és mezőgazdasági munkával tartják fenn magukat. Az elégtelen táplálkozás, a borzalmas lakásviszonyok — hegyi barlangokban, mocsaras vidékeken, cölöpökre épített fakunyhókban élve —, a gyermekhalandóság, az éhtifusz, az orvosi ellátás hiánya miatt számuk egyre fogy. Ehhez járul, hogy a technika fejlődése és a latin-amerikai népek aránytalan szaporodása folytán, a gyűrű mind szükebbre szorul körülöttük. A fejlődésben levő latin-amerikai földművelés, a végrehajtott agrárreformok megcsúfolásával elveszi az indióktól a még valamennyire is hasznothajtó földjeiket, legelőiket. Ahelyett, hogy beolvasztotta volna őket lassú előrehaladásukba, az indió törzsek idegen nemzettestként maradtak saját ősi hazájukban. Mind zordabb és kietlenebb vidékekre szorultak. A Patzcuaro-ban tartott kongresszuson felelevenítették azokat a megrázó ujságtudósitásokat is, hogy Brazíliában, az alig megközelíthető Amazon folyam közelében, az indió településeken egyes kalandorok aranyleletekre találtak. Hogy ezek birtokába jussanak, százával gyilkolták le az indió törzseket, melyek ezeken a vidékeken éltek. A gaztetteket éppen azok a hatóságok követték el, melyeknek feladata lett volna a nyomorgó indió törzseket megsegíteni. (Lásd: “Exelsior”, április 18. 1968.) Az egyetlen Mexikó az, mely egy évtized óta bizonyos óvó rendszabályokat léptetett életbe, a kihalásra ítélt indiók védelmére. Patzcuaro-ban és három másik mexikói határvárosban az indió települések közelében, kultur-központokat hivott életre. Ezeknek volna feladata, hogy legalább a fiatalabb indió korosztályokat iskoláztatásra, a spanyol nyelv elsajátítására és egyidejűleg elemi ipari oktatással közelebb hozza a nemzeti közösséghez. Az eredmények — e rövid idő óta — ha nem is egészen kielégítők, de mindenképpen arra biztatnak, hogy Mexikó példáját a többi latin-amerikai államok is kövessék, hol indiók nagyobb tömegben senyvednek. Mint Ecuador, Peru, Bolivia, Brazília és Nicaraguában. Az amerika-közi értekezleten pozitív intézkedéseket követeltek, hogy az agrár-resok nem mulasztottak el. Ez az erkölcsi ellentmondás! . De ha mindezek ellenére is meg lehet érteni a félelmet a lengyel antiszemitizmus újjáéledése miatt, hogyan merészelnek itt az U.S.-ban tiltakozni egy külföldi kisebbséget ért tüszurások miatt? Itt, 1866-ig a nyílt rabszolgaság, azután a négergyil- kos lincsrendszer hazájában, ahol e kérdés megoldatlansága szétrobbanással fenyegeti az országot és ahol az ország eredeti birtokosainak, a Hitlert száz évvel megelőzött népirtásból megmaradt indiánoknak rezervációs gettókban kell élniök emberhez méltatlan körülmények között? Hogyan élhet egy ország, amelyben a lakosságnak egy része — sajnos, a leghangosabb — ilyen szégyentelenül elvakult, tárgyilagos gondolkodásra, önvizsgálatra képtelen? Zsidó író iormokat — ha egyáltalán üyeneket végrehajtanának—terjesszék ki az őslakosság legnagyobbrészt terméketlen, szikes indió-földjeinek kiegészitésérje. Hogy iskolákat, kórházakat létesítsenek a határszéleken az elszigetelt bennszülött indió lakosság számára is. Hogy mindenekelőtt csökkentsék a majdnem száz százalékos Írástudatlanságot. Hogy igyekezzenek bevonni az indió fiatalságot a városi ipari proletáriátus sorába. Hogy ezek a programpontok nagyrésze csak szemkitörlés, bizonyítja az a tény, hogy a kongresszuson képviselt OAS (Az Amerikai Államok Szövetsége, melyet tréfásan, de találóan, az Egyesült Államok gyarmati minisztériumának neveznek) mindössze huszonöt millió dollárt ajánlott fel a majd harminc milliót kitevő bennszülött indió lakosság támogatására. Talán leg- kivihetőbbnek látszik az a programpont, mely - a fiatal indió nemzedéket a tanulatlan ipari segédmunkások sorába óhajtja besorozni. Az iparosodás növekedése Latin-Amerikában, elsősorban Mexiko, Chile, Argentina és Brazíliában, mind jobban ösztönöz a tanulatlan paraszti sorból rekrutált és éhbérrel fizetett ipári tanulatlan munkások nevelésére. Mert ezekkel lehetséges a városokban kialakult ipari proletáriátus életszínvonalát lehető alacsonyra leszorítani. A mindjobban elharapódzott sztrájkokat letörni. Annál is inkább, mert az eddigi módszer: a szakszervezeti vezetők korrumpálása dacára is, a városi munkásság radikalizálódása mindinkább növekszik. Hasonló ez a folyamat az Egyesült Államokban nyomorgó és aránytalan számú fiatal néger munkanélküli növekvő elkeseredéséhez, mely az amerikai imperializmus egyik rákfenéje. De a munkanélküli néger tömegek életszínvonala is még mindig jóval magasabb a latin-amerikai 30 milliónyi éhező-halódó bennszülött indiókénál. , Tárgyilagosan megállapítható, hogy e földrész több mint félmilliárd összlakosságának közel 10 százaléka olyan életviszonyok közt tengődik, mely az állítólagos keresztény civilizáció munkájának "a vad népek" között valóságos szégyenfoltja. Brüsszelben, 1927-ben, az első gyarmati elnyomás elleni világkongresszuson, e sorok írója, mint a balkáni országok rokonszervezeteinek kiküldöttje még csodálkozással haUgattam az egyik előadó THEODOR LESSING német egyetemi tanár őszinte felháborodását, mellyel a gyarmatosítást — mint a keresztény civilizáció terjesztését a “vad népek közt” — jellemezte: Lessing professzor idézte^ a nagy humanista német filozófus Schoppenhauer következő megállapításait: “Ha Anam vagy Sziam küldött volna misszionáriusokat Európába, annak lenne értelme. De hogy mi hivatottnak érezzük magunkat, hogy a kereszténységet és a keresztény kultúrát a hinduknak, malayoknak vagy kínaiaknak hirdessük, az nem csak szemtelenség. Az egyenesen bűntett." Egy jó évtizeddel később, amikor mint politikai emigráns e földrészre kerültem, az amerikai imperializmus gyarmatterületeire, mindenben igazolva találtam a nagy német filozófus megállapításait. Amit a keresztény kultúra nevében több mint 30 millió indió bennszülöttel szemben elkövettek, az valóban a keresztény civilizáció szégyenfoltja. Rácz László: A keresztény civilizáció szégyene ÁLSZENTESSÉG
