Amerikai Magyar Szó, 1968. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1968-05-16 / 20. szám

Thursday, May 16, 1968. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 Margaret Halsey cikket irt a N. Y. Times-ben “Selective Security” cimen az U.S. délkelet-ázsiai politikájának és az amerikai közéletnek erkölcsi kettősségéről. A McCarthy-érában — írja — az emberek megtanulták, hogy a kommunistákról sza­bad hazudni (McCarthy antikommunista demagóg volt), majd levonták a tanulságot, hogy mindig szabad hazudni. Kettős erkölcs uralkodik a hazai és a külpolitikában, pedig tisztességes emberek nem élhetnek erkölcsi duplicitásban, hol a kor­mány otthon demokráciát hirdet, kinn diktátor­bábukat támogat; a gettók lázongóinak törvényt, rendet prédikál, a Mekong-deltában tortúrát tűr; az U.S. népe nyugodtan, kényelmesen él (?), de ne­vében egy más népet gyilkolnak erkölcstelen harc­ban, mely ellentmond hirdetett elveinknek. Mint egy bécsi újság írja: a Johnson-rendszert politikai ravaszkodás, súlyos naivitás és hideg cinizmus jellemzi. Ennek itt annyi a példája, hogy fel sem sorol­ható. Az amerikaiak elitélték Németországot, hol az SS-katonák elgázositván a napi zsidó-adagot mentek a karácsonyfa alá énekelni; ahol átkot szór­tak a brit bombázókra, mig a földdel egyenlővé tették Ukrajnát; mégis, az U.S.-ban és másutt is szelektív, válogatós a felháborodás. Az angol dokk­munkások ma fasiszta hangú tüntetést rendeznek angol állampolgár indusok beköltözése ellen; a ná­cizmus menekültjei ma maguk hirdetik a faji fel­sőbbrendűséget a “színesekkel” szemben. Aktuális példára hivatkozva itt van a lengyel anti-cionista kampány, óvatosan irok, mert nem olvasok lengyel lapokat, az itteniek pedig csak azt közük belőlük, ami a hidegháborút támogatja. így névszerint em­lítik az elbocsátott pár tucatnyi zsidót, de nem ír­ják meg, hogy 8,000 nem-zsidót is elbocsátottak. Nyilván egyes zsidó eredetüeket túl hevesen bírál­tak ott és a cionizmusnak sincs akkora szerepe a lengyel izgalmakban, mint ahogy hivatalosan mond­ják. Ez ellen szabad tiltakozni és érthető, hogy zsidó eredetű emberek érzékenyek az antiszemitiz­mussal szemben. De ha az érzékenységet politiká­ból túljátsszék és ez minden más részvétet és fel­háborodást elnyom, hipokrizisre és önzésre kell gyanakodni. A nagy üldöztetés után érthető a zsidó érzékeny­ség. De nem kell felejteni, hogy százados lengyel antiszemitizmus után ez a rendszer adott meg min­den jogot a zsidóknak és tört le minden antiszemi­tizmust. Kárpótolta ahogy lehet a maradék zsidósá­got, bőkezűen dotálta kultur-intézményeit, magas politikai és egyetemi állásokat adott zsidó szárma­zású személyeknek. Ha most a kormány hevesen reagált arra, hogy egyes zsidók érzelmileg nem a lengyel politika, hanem Izrael mellett voltak, a mai helyzetet a hitlerizmussal összehasonlitani felhábo­rító. A történelmet sem szabad úgy meghamisítani, mintha a lengyeleket ezer év óta jellemezte volna a zsidógyülölet. Mert ez jellemezte a cárok lengyel tartományát és az 1919 utáni félfasiszta független országot, de nem a régi birodalmat, amely befo­gadta a Németországból kiűzött zsidókat. Ezért tö­mörült ott a világ zsidóságának nagy része. Iskolásgyermekek és kis soviniszta-militarista zsi­dó hadviselt csoportok, akiket felvonultatnak (mint előbb a szovjet) most az állítólagos lengyel antiszemitizmus ellen, nem tudják, miről van szó. De a dirigensek tudhatják, milyen veszély volna a zsidóságra, ha sikerülne aláaknázniok a mai rend­szert (amire nincs kilátás). Mert annyi igaz, hogy vannak Varsóban is (mint 1956-ban Budapesten) antiszemiták és nácik és ezeknek elvbarát volt honfitársaik az emigrációban, itt New Yorkban is, ahol a yarmulkákat felvonultatják. De ha úgy gon­dolják, e kevés zsidó testvérük sorsa nem számit az antikommunizmus szent keresztesháborujában, akkor is leleplezik erkölcsi nihilizmusukat. Mert azok vonultatnak fel, tiltakoznak a sajtóban és az ENSZ-nél, varsói elbocsátások és — megengedem — rosszindulatú nyilatkozatok miatt, melyek mind szerencsére egy emberéletet sem kívántak, akik közül sokan vagy nem vonultak fel és tiltakoztak százezernyi életet áldozatul kívánt népirtások el­len, vagy éppen lelkesen támogatták és ma is tá­mogatják azokat. A háború vége óta szüntelenül folytak mindmáig az elnyomó, népirtó. neokolonia- lista háborúk — Madagaszkár, Malaja, Algéria. Francia Indokina, Kenya, Vietnam — és az impe­rialisták által szervezett és támogatott népirtások — Batista Kubája, Trujillo Dominikája, Guatemala, Colombia, Formóza, Rhodesia, Dél-Afrika, Portu- gál-Afrika — amik ellen ezerszer inkább kellett volna ágálni és tiltakozni. A népek szabadságmoz­galmai ellen kirobbantott belső (többnyire kívülről támogatott) harcok is milliónyi áldozatot követel­tek — Irán, Görögország, Irák, Venezuela, Kongó, Indonézia, Nigéria, ezek minden erkölcsös ember­ben jogos felháborodást váltottak ki, közöttük ké­vésekét, akik ma Lengyelország miatt háborognak. A kommunista kormányokat is sok egyéni vissza­élés terhelte — amit ők elismertek, a bűnösöket megbüntették, a belpolitikát megjavították — ezek ellen lehetett tiltakozni amit persze a hidegháboru­Röviddel azelőtt, hogy Atlantából elindult har­minc millió néger szegény képviseletében egy tün­tető menet Washingtonba, fejeződött be a mexikói Patzcuaro városában az ugyancsak harminc milliót megközelítő indió bennszülött lakosság megmenté­sére rendezett kongresszus. Ezen az amerika-közi értekezleten húsz latin-amerikai állam képviselőin kívül, az Egyesült Államok és Kanada megfigyelői is résztvettek. Rövidre fogva a kongresszus napirendjén egyet­len sürgető kérdés szerepelt: miként lehetne a sok­milliós indió bennszülött tömegeknek teljes kipusz­tulását megakadályozni. Úgy egy félévezreddel ez­előtt spanyol hódítók — katolikus hittérítők kísé­retében — fegyveresen leigázták Közép- és Dél- Amerika szabad indióit. A kezdetlegesen csak ijjal és nyíllal felszerelt indiók nagyrészét rabszolga- sorba kényszeritették. De a bennszülött lakosság egy kisebb részének sikerült a hódítók elől, irdat­lan erdőségekbe, megközelíthetetlen hegyszorosok­ba vagy mocsaras vidékekre bevenni magát. Ott élnek immár évszázadok óta, lassú kihalásra Ítél­ve. Teljesen elkülönülve az egyes latin-amerikai nemzetektől, megtartva saját ódon nyelveiket, pri­mitiv halász-vadász és mezőgazdasági munkával tartják fenn magukat. Az elégtelen táplálkozás, a borzalmas lakásviszonyok — hegyi barlangokban, mocsaras vidékeken, cölöpökre épített fakunyhók­ban élve —, a gyermekhalandóság, az éhtifusz, az orvosi ellátás hiánya miatt számuk egyre fogy. Eh­hez járul, hogy a technika fejlődése és a latin-ame­rikai népek aránytalan szaporodása folytán, a gyű­rű mind szükebbre szorul körülöttük. A fejlődés­ben levő latin-amerikai földművelés, a végrehajtott agrárreformok megcsúfolásával elveszi az indiók­tól a még valamennyire is hasznothajtó földjeiket, legelőiket. Ahelyett, hogy beolvasztotta volna őket lassú előrehaladásukba, az indió törzsek idegen nemzettestként maradtak saját ősi hazájukban. Mind zordabb és kietlenebb vidékekre szorultak. A Patzcuaro-ban tartott kongresszuson feleleve­nítették azokat a megrázó ujságtudósitásokat is, hogy Brazíliában, az alig megközelíthető Amazon folyam közelében, az indió településeken egyes ka­landorok aranyleletekre találtak. Hogy ezek birto­kába jussanak, százával gyilkolták le az indió tör­zseket, melyek ezeken a vidékeken éltek. A gaz­tetteket éppen azok a hatóságok követték el, me­lyeknek feladata lett volna a nyomorgó indió tör­zseket megsegíteni. (Lásd: “Exelsior”, április 18. 1968.) Az egyetlen Mexikó az, mely egy évtized óta bi­zonyos óvó rendszabályokat léptetett életbe, a ki­halásra ítélt indiók védelmére. Patzcuaro-ban és három másik mexikói határvárosban az indió tele­pülések közelében, kultur-központokat hivott élet­re. Ezeknek volna feladata, hogy legalább a fiata­labb indió korosztályokat iskoláztatásra, a spanyol nyelv elsajátítására és egyidejűleg elemi ipari ok­tatással közelebb hozza a nemzeti közösséghez. Az eredmények — e rövid idő óta — ha nem is egé­szen kielégítők, de mindenképpen arra biztatnak, hogy Mexikó példáját a többi latin-amerikai álla­mok is kövessék, hol indiók nagyobb tömegben senyvednek. Mint Ecuador, Peru, Bolivia, Brazília és Nicaraguában. Az amerika-közi értekezleten po­zitív intézkedéseket követeltek, hogy az agrár-re­sok nem mulasztottak el. Ez az erkölcsi ellentmon­dás! . De ha mindezek ellenére is meg lehet érteni a félelmet a lengyel antiszemitizmus újjáéledése mi­att, hogyan merészelnek itt az U.S.-ban tiltakozni egy külföldi kisebbséget ért tüszurások miatt? Itt, 1866-ig a nyílt rabszolgaság, azután a négergyil- kos lincsrendszer hazájában, ahol e kérdés meg­oldatlansága szétrobbanással fenyegeti az országot és ahol az ország eredeti birtokosainak, a Hitlert száz évvel megelőzött népirtásból megmaradt in­diánoknak rezervációs gettókban kell élniök em­berhez méltatlan körülmények között? Hogyan él­het egy ország, amelyben a lakosságnak egy része — sajnos, a leghangosabb — ilyen szégyentelenül elvakult, tárgyilagos gondolkodásra, önvizsgálat­ra képtelen? Zsidó író iormokat — ha egyáltalán üyeneket végrehajtaná­nak—terjesszék ki az őslakosság legnagyobbrészt terméketlen, szikes indió-földjeinek kiegészitésérje. Hogy iskolákat, kórházakat létesítsenek a határ­széleken az elszigetelt bennszülött indió lakosság számára is. Hogy mindenekelőtt csökkentsék a majdnem száz százalékos Írástudatlanságot. Hogy igyekezzenek bevonni az indió fiatalságot a városi ipari proletáriátus sorába. Hogy ezek a program­pontok nagyrésze csak szemkitörlés, bizonyítja az a tény, hogy a kongresszuson képviselt OAS (Az Amerikai Államok Szövetsége, melyet tréfásan, de találóan, az Egyesült Államok gyarmati miniszté­riumának neveznek) mindössze huszonöt millió dol­lárt ajánlott fel a majd harminc milliót kitevő bennszülött indió lakosság támogatására. Talán leg- kivihetőbbnek látszik az a programpont, mely - a fiatal indió nemzedéket a tanulatlan ipari segéd­munkások sorába óhajtja besorozni. Az iparosodás növekedése Latin-Amerikában, elsősorban Mexiko, Chile, Argentina és Brazíliában, mind jobban ösz­tönöz a tanulatlan paraszti sorból rekrutált és éh­bérrel fizetett ipári tanulatlan munkások nevelé­sére. Mert ezekkel lehetséges a városokban kiala­kult ipari proletáriátus életszínvonalát lehető ala­csonyra leszorítani. A mindjobban elharapódzott sztrájkokat letörni. Annál is inkább, mert az eddi­gi módszer: a szakszervezeti vezetők korrumpálá­sa dacára is, a városi munkásság radikalizálódása mindinkább növekszik. Hasonló ez a folyamat az Egyesült Államokban nyomorgó és aránytalan szá­mú fiatal néger munkanélküli növekvő elkesere­déséhez, mely az amerikai imperializmus egyik rák­fenéje. De a munkanélküli néger tömegek életszín­vonala is még mindig jóval magasabb a latin-ame­rikai 30 milliónyi éhező-halódó bennszülött indió­kénál. , Tárgyilagosan megállapítható, hogy e földrész több mint félmilliárd összlakosságának közel 10 százaléka olyan életviszonyok közt tengődik, mely az állítólagos keresztény civilizáció munkájának "a vad népek" között valóságos szégyenfoltja. Brüsszelben, 1927-ben, az első gyarmati elnyo­más elleni világkongresszuson, e sorok írója, mint a balkáni országok rokonszervezeteinek kiküldött­je még csodálkozással haUgattam az egyik előadó THEODOR LESSING német egyetemi tanár őszinte felháborodását, mellyel a gyarmatosítást — mint a keresztény civilizáció terjesztését a “vad népek közt” — jellemezte: Lessing professzor idézte^ a nagy humanista német filozófus Schoppenhauer következő megállapításait: “Ha Anam vagy Sziam küldött volna misszio­náriusokat Európába, annak lenne értelme. De hogy mi hivatottnak érezzük magunkat, hogy a kereszténységet és a keresztény kultúrát a hin­duknak, malayoknak vagy kínaiaknak hirdes­sük, az nem csak szemtelenség. Az egyenesen bűntett." Egy jó évtizeddel később, amikor mint politikai emigráns e földrészre kerültem, az amerikai impe­rializmus gyarmatterületeire, mindenben igazolva találtam a nagy német filozófus megállapításait. Amit a keresztény kultúra nevében több mint 30 millió indió bennszülöttel szemben elkövettek, az valóban a keresztény civilizáció szégyenfoltja. Rácz László: A keresztény civilizáció szégyene ÁLSZENTESSÉG

Next

/
Thumbnails
Contents