Amerikai Magyar Szó, 1968. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-18 / 16. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, April 18, 1968. A szegénységnél csak a betegség, ha rosszabb. Mi meg szegények voltunk, olyan szegények, hogy egyebünk sem volt, csak étvágyunk. — S hiába, hogy “a szegénység nem szégyen” — mi szégyel- tük biza, titkoltuk. Takartuk a világ szemét, hogy úgy mondjam, ha nem is volt háta az ingnek, nyakkendői? kötöttünk. Polgári sorsból estünk mi nagyot. Apám nem törődött már semmivel, megtört testben, lélekben, mi nőttünk burjánmódra, senki számára. Anyánk ügyelgetett ránk csodálatos módon, hogy el ne essünk végképp. Brassó szélén laktunk akkor, s biza elég szűkén. Hatan egy szobában. Kui?ya dolgunk volt. Tél, február közepe, hideg nagy, fánk semmi, csak ha a Cenk oldaláról hozogattunk lopva. Többnyire az ágyban ültünk állig takarózva. A koszt is gyenge volt, azt sem tudtuk jóformán, miből élünk. Csak bátyám dolgozgatott valami gyárban csip-csupért, de azt is kiszedegette előre, bonban. A fogaink belebódultak már a sok szigorkodásba. Kesereghettünk dologra erősen, mert? munka az nem akadt. Egyebet sem csináltunk hát, csak kajtattunk étel után, mint a téli egér. Csupa önvédelem volt az életünk, nem nagyon válogathattunk, hogy hogyan éljünk. Már karácsonyig is furcsán éltünk. Novemberben öcsém kicseppent a lemezgyárból. ő bánta legkevésbé. Gyerek volt, gyenge s az a sok munka kegyetlenül nehéz. De anyám sirt- ritt, jajongott. Az öcskös végre is nagyot gondolt. Miért fizette ő azt a sok betegsegélyzőt ? Legalább annyi haszna legyen... Bevett egy csomó kinint a beteget szimulált. Izgult aztán nagy sápadttan az ágyban, mikor a szigorú, gyanakvó orvos kopogtatta, vizsgál gáttá. De hát amúgy is olyan sovány, vékony fülii volt, s úgy tudott köhögni, de úgy . . Az orvos végre is receptet irt, pihenőt* rendelt s .elment. Mi meg kacagtunk, örvendtünk bolondul. Egy hét múlva mehetett anyám a táppénzért. Kikapta rendesen. És kikapta rendesen hétről hétt- re majdnem karácsonyig. Akkor egyik nap a kiküldött betegellenőrző csicsonkázva kapta öcsémet az utcán. De hát t*ud egy gyerek mind csak ágyban, vagy csak házban is ülni, ha egyéb baja nincs, csakhogy éhes?. . . Csicsonkázott az utcán. Nagy dolog lett belőle. A betegsegélyző megvizsgáltatta a dolgot, hogy még az orvosnak is baja lett. (Képzelem, milyen gyanakvó doktor lett még csak azután belőle.) öcsémre akkora büntetést róttak, hogy csak lett volna miből fizetgetni. Már börtönt is emlegettek. Anyám éjjel-nappal siratta-féltette a fiát. Mi meg szégyelltük a csalást, de hogy szégyelltük... Elmaradt hát az orvos, s el a táppénz is. Pedig azután inkább szükség lett volna rá. öcsém, nem tudom, a csicsonkázásban vagy falopásban, de olyan hülést szerzett, hogy csak fetrengett a láztól, és tavaszig köhögött belé. De hát ki merte volna még egyszer a betegsegélyzőt hívni; igaz, a könyvét is elvették. Kikoptunk hát a táppénzből, s januártól csak az a két liter tej tartotta bennünk a lelket, amit egy tükrösi csángó hozott hitelbe, mindennap. Anyám szerezte ezt az embert, ő tudja, milyen nehezen. Gyanakvó volt szegény ő is. Kondérok- ban cipelte be a tejet mindennap. Két tehénkéje volt, azokból élt. Tele volt adóval és sunyisággal. Szinte gyűlölködve nézte, mikor kilenc óra felé, minket még mindig az ágyban kapott. Látszott rajta, irigyeli a nagy uraságunkat. Mit tudta 5, mi hogy van. Mi meg, ahogy elment, ittuk meg a r tejet hidegen, nyakig takarózva.s mégis didereg -------ÚJBÓL KAPHATÓ! —— ORSZÁGH LÁSZLÓ AngoJ-magyar és magyar-angol ZSEBSZÓTÁR két kötetben Ára kötetenként $2.50 és 25 oent posta- és csomagolási költség Megrendelhető a Magyar Szó Kiadóhivatalában, 130 E. 16th Street, New York, N. Y. 10003 ASZTALOS ISTVÁN: ft TEJESEMBER. ve. Úgy vártuk minden reggel, mint gyermek az anyját. Az első hetet anyám, máig sem tudom, miből, talán párnát adott el de kifizette. De már a második héten elmaradtunk a fizetéssel. — Majd a jövő szombaton. . . —biztattuk nagy igyekezettel. Meghökkent, de hallgatott. A harmadik héken már karimáig sem mérte a lábast, s alig köszönt, mikor ment ki. És mikor szombaton újra csak nem fizettünk, már nem tágított. Kérte hangosan, hogy csak fizessünk biza, sze drága, a széna, aztán sok az adó. Csak lett volna miből. — Jövő szombaton most már biztosan megadjuk... — Ígérte rábeszélően anyám. Morgott, morgott, de valahogy belenyugodott, s hordta még egy hétig a tejet. Mi már visszautasítani sem mertük. De mikor aztán a másik héten sem kudtunk fizetni, hát elkezdett káromkodni, hogy mit gondolunk mi, mért eteti ő a marhát, koptatja a lábbelit*, ha meg tudtuk enni, fizessük is ki. Mi szégyelltük eleget, de nem volt mit csináljunk, minthogy a másik hétre Ígértük megint a pénzadást. Valahogy újra elment, de tejet nem hozott* többet. És eltelt az a hét is. És jött a szombat. Tőlünk reggel korán már ment, ki merre látott, csak hogy otthon ne kapjon a csángó. A másik héten aztán minden reggel lestük, mikor jön, és bújtunk, amerre tudtunk, vagy bezártuk az ajtót, hogy nem vagyunk otthon. Különösen szegény anyámnak volt már nagy gyakorlata az efféle bujkálásban. Ahogy zörrent a kaplu, hogy valaki jön, ő már a sifonban volt. Még annyit odasugott nekünk — mondjátok, hogy nem vagyok itthon -—, azzal már húzta is magára a sifonajtót. Apám, ő inkább kimenekült, ha tehette, a házigazda, fűszeres vagy más ilyen elől. Na, egyik nap úgy délfelé ülünk bent négyen a szobámban. Apám, anyám, és a húgom. Anyám éppen azzal próbálkozott, mit lehetne főzni babérlevélből meg köménymagból. Egyéb semmi nem volt, csak még egy kis fa. Hát egyszer csak bújik be öcsém az ajtón, hogy jön a tejes!. .. Anyám rögtön a sifónnál termett: — Mondjátok, hogy nem vagyok itthon — súgta nekem, s már el is tűnt a silány ruhadarabok között. Apám már nem tehetett egyebet, elfeküdt az ágyon, mint aki alszik. Mi meg néztük az ajtót. Az biza kinyílt, s jött bé a csángó, de olyan dühösen, hogy csak nem is köszönt. — Hát mondja az ur, mi vagyok én, a kutya istenit !. .. — kezdett* kiabálni az ágy felé. Apám rögtön felült nagy pirosán. Láttam, szégyenkezik nagyon. — Izé, na, k i f iz e t jük kérem, csak. .. -— Mi csak?!. .. — vadult meg az ember. — Nyakkendőt tud kötni, de a tejemet nem tudja kifizetni!... Miféle urak maguk? — kiabálta. — Kifizetjük, jóember — osendesitette apám —, csak a. . . csak a feleségem izé, a piacra ment, nála van a pénz... Majd holnap. ., s még jobban elpirult a hazugságba. Jaj, dehogy csendesedett a csángó. Ordított, hogy őt ne bolonditsák, nem lopta ő a szénát, ha nincs itt a nagysága, hát vár ő estig is, ha kell. Avval megállt az ajtó előtt nagy dühösen, s nézett* minket, szinte gyűlölettel. Apám csak ült az ágyon, mi hallgatnunk az asz- . tál mellett, anyám a sifonban. Jó darabig csend, lett, kínos lassú csend, öcsém nem is birta ki. Szépen felkelt az asztaltól, s lassan kiment*. Az ember zörögve vette félre a kon- dérjait. Hát az ajtónyikorgás utáni csendben csak látom, megmozdul a sifonajtó, kinyílik, kidugja anyám a fejét s kérdi nagy örömmel: — Na, elment?! Aztán csak meglátta az embert, aki állt nagy csodálkozva s egy kicsit? bambán. De a csodálkozás után rögtön kétfelé szakadt a szája, s elkezdett nevetni. — Hát megjött a nagysága?... — kérdezte s zötyögött* a kacagástól. Én sem bírtam komolysággal, kacagtam .És nevetett apám is az ágyon. Anyám is mosolygott kényszeredetten, zavartan. Lassan kijött* a sifonból. —Izé, na. .. —motyogott, maga sem tudva, mit mondjon. Mosolygott hol az emberre, hol ránk. Aztán csak leült a i székre, ráborult az asztalra, s elkezdett simi csendesen. Mi elhallgattunk s néztük sokáig. Egyszer aztán megszólalt a csángó: — Ne tessék, na... Izé, nincs baj... A fene tudta, hogy maguk se urak... — tört ki hirtelen. Aztán állingált zavartan. — Eljövök majd a jövő héten — szólalt meg végül. — De aztán megadják, ugye? — kérdezte komolyan... De csak elakadt a hangja, ahogy siró anyámat nézte. — .. .Rossz a nyomorúság, biza... Jaj, mert... —« változott hirtelen haragosra a hangja, de csak elnyelte, amit mondani akart. — Hoznák egy ki» pityókát, ha nem restellnék — nézett még egyszer anyámra. Azzal összeszedte kondérjait, é& lassan és nagyon komolyan kiment. AZ ÚJSÁGÍRÓ NOTESZÁBÓL Szépen ir az egyik német újság: “Az idei női divatot az jellemzi, hogy a csizma közelebb kerül a térdhez, mint a szoknya.” • Szilárdan úgy is lehet állni, hogy az ember nem a saját talpára, hanem jobbra-balra támaszkodik. • Kisistennek hiszi magát, pedig még ember sem tud lenni. Az ember élete ötven év után kezdődik. Legalábbis akkor kezdik észrevétetni vele. • Modem mese vége: “A királyfi feleségül vett* a szegény lányt, és még ma is élnek, ha egy auteő el nem ütötte Őket.” , • A nőgyógyászok, olvasom valahol, azért olyan elfoglalt emberek, mert túl sok férfitársuk segíti őket. • Rendkívül gyors reflexe van. Valahányszor alig fejezi be nézeteinek ismertetését, azonnal nem hisz bennük. Sok ember szerint az még nem ad igazi boldogságot, ha célhoz érünk. Nagyon fontos az is, hogy a célba rajtuk kívül senki más ne érjen. • Annyira makacs, hogy még a tényeket sem tudja megbocsátani. Mit ér, ha a párviadalban te győzöl, de a vesztes a nézőket lekötelezte? A legveszélyesebb hiánycikk: a meggyőző en$ hiánya. Árverésen sose emeld túl magasra saját ára* dat, mert a végén magadnak kell megfizetned. amerikai magyar női folyóiratot? Ez a lap már 33 éve az amerikai magyar nők számára minden hónapban 24 oldalon keresztül hoz nőket érdeklő cikkeket, teljes oldalon magyar konyha recepte-. két, szépirodalmat és más,érdekes cikkeket. A kiadóhivatal kérésre készséggel küld mutatványszámot. Az előfizetési ár §3.00 egy évre. — Cim: Nők Világa, 130 E. 16. St., New York, N.Y. 10003 ISMERI ÖN A
