Amerikai Magyar Szó, 1968. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-04 / 14. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 Thursday, April 4, 1968. írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. Választási találgatások Annakidején a demokrata és republikánus pártok között nem csekély manőverezés folyt abban az irányban, hogy a kettő közül melyiknek sikerül az 1968-i elnökjelölő konvenció időpontját későbbre kitolni. Kézenfekvő, hogy a későbben összeülő pártnak megvan az az előnye a másik felett, hogy már a saját konvenciójának a megnyitása előtt biztosan tudja, ki lesz az ellenpárt elnök- és alel- nök-jelöltje, tehát mérlegre teheti az ellenfelek viszonylagos népszerűségét, politikai beállítottságát, egyéni kvalitásait és igy tovább, úgyhogy ideje és módja van kiválasztani olyan kandidátusokat, akik — a konvenció többségének a megítélése szerint — a legtöbb eséllyel vehetik fel a versenyt a novemberi elnökválasztáskor a másik párt jelöltjeivel szemben. Ebből a hosszantartó türelmi játékból a demokraták kerültek ki győztesként: az ő Chicagóban tartandó konvenciójuk egy héttel a republikánus párt Miamiban lezajló konvenciója után fog összeülni, ami azt jelenti, hogy az uralmon lévő demokrata pártnak egy teljes heti ideje lesz annak a kérdésnek a kulisszák mögötti eldöntésére, hogy a felbukkant aspiránsok közül melyik volna a legvalószínűbb győztes a novemberi vitézi tornán De úgy látszik, erre az egyheti különbözetre a demokrata pártnak immár semmi szüksége sincs, mert hiszen Romney és Rockefeller kormányzóknak a republikánus jelöltségtől való visszalépése után vajmi kevés kétség férhet ahhoz, hogy Richard Nixon lesz a republikánusok zászlóvivője ez év novemberében. Nagyon sok váratlan és valószínűtlen körülménynek kellene összejátszania ahhoz, hogy Nixon helyett egy más republikánus vezető kerüljön az előtérbe. Ne felejtsük el: Tricky Dickie már négy évvel ezelőtt — közvetlenül Gold- water veresége után — megkezdte az ő 1968-as kampányát — annak ellenére, hogy a kaliforniai kormányzóságért vívott harcának a kudarca után — sírásba csukló hangon — kijelentette a tv-ka- merák sokasága előtt, hogy ő soha többé semmiféle politikai tisztségre pályázni nem fog. (Ezt a pathé- tikus jelenetet bizonyára igen gyakran viszontlátjuk majd a választási kampány alatt — a demokrata párt vetítésében...) Szívós, kitartó kortesmunkával Nixon-nak sikerült a legtöbb államban megnyerni a maga számára a republikánus párt hivatalos vezetőségét, tehát — a puszta formaságnak tekinthető “favorite son” cécóktól eltekintve ■— nyilvánvaló, hogy a republikánus konvenció delegátus-szavazatainak a többsége már most Nixon tarisznyáját duzzasztja degeszre. . . Ilyenformán a demokrata pártnak már nem kell nyugtalankodnia és törnie a fejét, hogy ki is lesz hát az ellenpárt jelöltje, hiszen minden emberi számítás szerint az nem is lehet más, mint Richard Nixon, akiről egykori principálisa, Eisenhower elnök, amikor az újságírók megkérdezték tőle: melyek azok az érdemek, amelyek Nixon-t az elnöki tisztségre méltóvá teszik, a következő — nem nagyon hízelgő — kijelentést tette: “Ha adtok egy heti időt, majd kigondolok valami választ erre a kérdésre.” A demokrata pártvezetőség már most latra teheti a nagyfontosságu kérdést, hogy az eddig felbukkant három jelölt (Johnson. McCarthy és Kennedy) közül tulajdonképpen melyik a legalkalmasabb arra, hogy Nixon-t novemberben — hihetőleg egyszersmindenkorra! — eltávolítsa a politikai arénából. Mert jól értsük meg: a hivatalos pártvezetőségnek elsősorban az a feladata (és önző érdeke!), hogy a saját életét további négy évre meghosszabbítsa. Elvek, tervek, politikai elgondolások és a jelölt kiléte csak annyiban jöhetnek figyelembe, amilyen mértékben elősegítik az uralmon lévő párt nye regben maradását. Ezek az állami, megyei és városi pártvezetők a három közül bármelyik jelöltet boldogan a keblükre ölelnék, ha biztosak lehetnének abban, hogy az illető további négy évre garantálni tudja számukra a hatalmat... Sőt továbbmegyek: ha a pártvezetőség úgy látná, hogy Jancsipistának különb esélye van a győzelemre, mint Johnsonnak, FULBRIGHT “BÉKETÁRGYALÓ” KINEVEZÉSÉT KÉRI Egyre többen követelik a háború beszüntetését — J. W. Fulbright szenátor határozati javaslatot nyújtott be a szenátusba egy független, kabinet színvonalú “béketárgyaló” kinevezésére, akinek “nemzetközi tekintélye van... és akit eddig semmifele állásponttal sem azonosítottak.” • — A katolikus egyház egyik legtekintélyesebb szószólója, John J. Dougherty newarki püspök, a St. John’s egyetemen New Yorkban kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak nagyobb felelőssége van a világbéke fenntartásában, mint bármely más államnak. “Az a meggyőződésem, mondotta, hogy ez az ország nem töltheti be ezt a szerepet mindaddig, mig tovább folytatja az eddigieket Vietnamban... jelenlegi politikánk a legnagyobb kerékkötője a világbéke megvalósításának.” • — A B’nai B’rith női csoportja, mely 140,000 tagot képvisel, nagygyűlést tartott Washingtonban, melyen az ország különböző részeiből 600 delegátus vett részt. Határozati javaslatukban kimondták, hogy “erőteljesebben kell munkálkodni a vietnami Ötezer juhot ölt meg a harcgáz Az utah-i Willow Springs-en 500 juh, ismeretlen kórokozó miatt elpusztult. Az állatorvosok nem tudták megállapítani, hogy mi ölte meg az állatokat, de gyanítják, hogy a közelben levő katonai telepen mérges vegyszerekkel folytatott kísérletek az okozói. Két nappal korábban ezen a telepen idegölő gázokat próbáltak ki. A katonaság szószólói előbb nem voltak hajlandók nyilatkozni a kérdésről, de később, egy Washingtonban is helybenhagyott nyilatkozatot adtak ki. A nyilatkozatban kijelentik, hogy tanulmányozzák a juhok elhullását és “arnig a tanulmányt be nem fejezik, nem érdemes találgatni a-juh-halálo- zások okát.” Később a katonaság szakértői beismerték: “lehetséges”, hogy az idegölő harcgáz okozta a juhok halálát. béketárgyalások megkezdéséért.” A megjelentek azon véleményüket nyilvánították, hogy a kormány a belföldi problémákat elhanyagolja a vietnami háború miatt. \ • — Edwin O. Reischauer, az Egyesült Államok volt japáni követe úgy nyilatkozott, hogy “Westmoreland elmozdítása az első lépés a háború felszámolásához” és hogy Rusk külügyminiszternek is távoznia kellene. Egy. televízió programon mondotta, hogy előnyös lenne, ha “más valaki foglalná el a helyét, akit nem azonosítottak ezzel a hosz- szantartó problémával.” Reischauer még a következőket is kifejtette: “Nem kezdünk semmiféle masszív eszkalációba, még a 260 ezer embert sem küldjük ki. akiket Westmoreland kért... Az egyetlen, amit remélhetünk, legjobb esetben, valamilyen engedékeny kiegyezés és az már el is lett határozva.” Nem büntetik többé a “tiltott országokba” utazókat A State Department úgy határozott, hogy ezentúl nem bünteti meg azokat, akik az eddig “tilos”- nak nyilvánított szocialista országokba utaznak, vagyis ezentúl nem vonják vissza az útlevelüket és bizonyos esetekben a már visszavont útleveleket is visszaadják. Az útlevelek ezentúl is hivatalosan érvénytelenek lesznek a Kínai Népköztársaságba. Kubába, Észak-Vietnamba és Észak-Koreába való utazásra, de a szabályt nem alkalmazzák. A legfelsőbb biróság határozatai az utóbbi években egymás után alkotmányellenesnek nyilvánították és érvénytelenítették az utazási szabadságot gátló különböző törvénykezéseket. Nyilván ez késztette a State Departmentet. hogy megmásítsa szigorító rendelkezését. * 1 2 v0 Aki az igazat tudni akarja, előfizet az Amerikai Magyar Szóral úgy elejtené az elnököt, hogy az egy nagyot nyekkenne a porban... A baj az, hogy e pillanatban úgy vélekedik a pártvezetőség, hogy Nixon-t, aki a legégetőbb problémák mikénti megoldásáról óriási-nagyokat hallgat, tehát nem kínál különbet a jelenlegi elnök politikai vásznánál, még Johnson is könnyűszerrel le tudja győzni, vagyis nem szükséges az elnökváltoztatás bonyolult és rendszerint politikai megrázkódtatással járó folyamatán átesni. Mivel Nixon ed- digelé egyetlen konkrét kijelentést sem tett akár Vietnamról, akár a polgárjogi kérdésekről, akár a gazdasági válság megoldásáról, amely őt a Fehér Ház jelenlegi főbérlőjétől lényegesen megülönböz- tetné és őt az amerikai választók többsége szemében kívánatosabb jelöltté tenné, magam is megegyezem abban, hogy még a legkiábrándultabb demokrata párti polgár sem találhat okot arra, hogy saját pártjának hátat fordítva, Nixon-ra adja a szavazatát. Már pedig az nyilvánvaló, hogy Nixon megválasztása csak akkor volna lehetséges, ha többmillió csalódott demokrata és többmillió párton- kivüli szavazó őhozzá pártolna, mert benne látja a “superman-t”, aki az ország szekerét a feneketlen kátyúból ki tudja emelni. A republikánus párt kisebbségi párt lévén, csak akkor győzhet, ha a függetlenek és az ellenpártiak millióit át tudja csábítani a maga táborába. De e pillanatban a demokrata pártvezetőség képtelen Nixon személyében felfedezni a veszedelmes csábítót, hiszen az egykori alelnöknek semmiféle kinyilvánított programja sincs, amiből arra lehetne következtetni, hogy ő bölcsebben, ügyesebben, körültekintőbben kezelné az ország gyeplőjét, mint a jelenlegi kocsis ... Ilyenformán a demokrata pártvezetőség kevés okot lát a nyugtalankodásra, vagy pláne: egy John- son-ellenes állásforglalásra. Ezt a látszólagos szélcsendet azonban förgeteges tülekedés váltaná fel abban a minutumban, mikor a vezetőség majd azt látja, hogy a közeli előválasztásokon McCarthy és Kennedy — külön-külön és együttesen — olyan impozáns támogatást nyer a különböző államokban, amely Johnson-t valósággal kisebbségi jelöltté degradálja. Ez esetben egyáltalán nem lehetetlen, hogy a pártvezetőség — uralmát további négy évre biztosítandó — megkísérli rábeszélni Johnson-t, hogy “megrongált egészségi állapotát” használva ürügyként, jelentse ki, hogy nem kíván egy újabb lusztrumon át szolgálni (vagy uralkodni). : Nem valószínű, hogy a határtalan makacs, önfejű és hiú Johnson-t egy ilyen lépésre rá lehetné bírni. Hiszen módjában van olyan helyzetet és közhangulatot teremteni (valamilyen háborús krízis felidézésével, vagy valamilyen mondvacsinált nemzetközi bonyodalom és veszedelem túlzott kihang- sulyozásával — emlékezzünk csak a Tonkin-öböl esetére!), amelyben a demokrata delegátusok el- nem-kötelezett része hazaárulással határos lépésnek tartaná a hivatalban lévő elnök és főparancsnok kibuktatását. . . E pillanatban tehát csak két lehetőséget látok Johnson jelölésének és újraválasztásának a megakadályozására: 1. Az elnök egészségi állapotának a leromlása. Én ugyan szívből kívánok neki 120 éves életkort —*- a legjobb egészségben! —, éppen ezért őszintén rt^ mélem, hogy a következő négy évet nem a mindennapos izgalmakkal terhes elnöki tisztségben, hanem texas-i birtokának viszonylagos nyugalmában fogja tölteni. 2. Egy McCarthy-Kennedy-féle meglepő erődemonstráció, amely saját pártjának vezetőit arra indítaná, hogy az elnököt a jelöltségtől “eltanácsolják.” De pusztán azon a címen, hogy Nixon túlságosan veszedelmes ellenfél, senki az égvilágon — még Lady Bird sem! — tudná meggyőzni Johnson-t, hogy visszalépjen a jelöléstől, mert az elnök tudja — s ebben még én is megegyezem vele! ■—, hogy Nixon pontosan ott folytatná, ahol ő abban- hagyná. Ezért pedig igazán nem érdemes az uralmon lévő pártot és az elnököt kicserélni..a™ rífj
