Amerikai Magyar Szó, 1968. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1968-03-07 / 10. szám

Thursday, March 7, 1968

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

1

Bódog András:

Egy magyar élet Boldis Mihály emlékére

Egyszer volt, hol nem volt egy fiatal magyar legény, valami istenhátamögötti Csanád megyei faluban. Hamar lett legény. 1915-öt Írtak, amikor a pár holdas gazdaság dolgozó fejét, az apát elvitték az esztelen háborúba, öldösni a hozzá hasonlatos parasztapákat. A nagy munka az anyára, meg az apróbb-nagyobb gyermekekre maradt. így a 12— 13 éves fiú teljes látástól-vakulásig dolgozó legény- nyé lett, az amúgy is gyatra pár osztályos iskola után.

A háború végével és az apa szerencsés hazatértével, mint annyi mással is megesett, a pár hold túl szűkös lett a növekvő családnak, a legény kiszorult belőle. Szűkös volt a föld, szűkös lett az ország, a legény 20 évesen Amerikába került. Még angolul nem tanult meg, de kevés kellett, hogy az akkori világot kitanulja. Ha odahaza a nagy földek ura volt a mindenható, itt a munkaadó. Mert mire volt jó a sok messziről jött zöldfülű, tót, meg olasz, meg magyar, hiszen még csak nem is makogtak angolul; csak arra, hogy irtsák az őserdőt hónapszámra. Amikor meg végre a dolláros kifizetés napja eljött, el is tűnt a bandagazda. Aztán lássa a sok lóvászedett tudatlan, hogyan vergődik ki Észak-Ontario messzi erdeiből!

Kanada erdeiből s némi angol szóval, a gyár lett a

legközelebbi állomás. Fiatal erők kellettek oda, ha nem voltak okvetetlenkedők és szervezők az akkori munka-bizonytalanságban. A fiatal magyar mindkettő volt. De tudta, hogy nem sokáig tűrik azt, aki szókimondó, öntudatos és szervezni akarja társait. Érezte, hogy hamarosan véget vet munkájának valamelyik besúgó. És a föld szagát sem tudta egészen elfelejteni a gyár porában, füstjében. Földeket parcelláztak Louisianában és csábították oda a jövevény amerikaiakat, akik még nem tudták, hogy mi a Dél. Persze kellett, hogy legyen megtakarított dollár a lefizetésre. Sok magyar menekült igy délre a gyárak bizonytalan munkájából, települőnek. Bele is veszett mindegyik, mert az eladó vállalat kisded játéka abból állt, hogy megkapja az emberek kis megtakarítását, dolgozzanak a vállalati bolt hitelére, de az aratásra már elszaladjanak, belátva, hogy akármilyen jó a gyapottermés, annak értéke az utolsó fillérig a vállalatnál marad adósság, részletek, kamat és hasonló fejében.

Aki pedig okvetetlenkedni mert, annak nagyon hamar megmutatták a puskás sheriff segítségével, hogy Délen nemcsak a néger élet olcsó, hanem a jöttmenteké is, akik után a kutya sem ugat, ha néhány golyó révén halva maradnak kabinjukban.

A fiatal legény szókimondó volt és bátor, mégis

— szeretve életét — jónak látta éjnek idején elszökni a saját megvásárolt földjéről és mocsarakon, erdőkön keresztül bujkálva, fillér nélkül 39 mérföldet tenni a legközelebbi vasútállomásig. Nem volt mit tenni, visszament a gyárba.

Ismét jött a gyári füst, a piszok, por, a ne^iéz munka és a bizonytalanság, amikor egyik napról a másikra elérhette és elérte a szó, hogy “Te pedig menj haza, nem kell lázitó!” Dollártalanul kellett lődörögni egyik gyárkaputól a másikig, munkát keresve. Mindaz, amit az öregebb népek már(ki- csit-nagyon elfelejtettek, a fiatalabbak pedig ijem tudnak és talán nem is nagyon hisznek el, mert hát most mégis csak van biztosítás, munkássze^ve- zet, régi munkás elsőbbségi joga és nyugdija, a munkásnak sem élete, sem testi épsége, sem kenyere nincs teljesen kiszolgáltatva a gyár urainak. De hogy ez ma igy van, az nem kevéssé az olyan harcos és öntudatos emberek érdeme, mint ez a tornyai parasztlegény, aki kevéske iskolája után rí kinevelte magát olvasással, szervezési munkákkal, aki úgyszólván ideérkezésétől kezdve hűséges támogatója és hive volt a progresszív magyar sajtónak és legutoljára a Magyar Szónak.

Még kórházi bevonulása előtt végrendeletszerü utolsó levelében is hűséges maradt elveihez és magyarságához; kívánságához képest munkás temetést kapott, virágok helyett pedig a Magyar Sző támogatását kérte családjától, rokonaitól és barátaitól. valamint azt, hogy elhamvasztott porait szülőfaluja 45 éve elhagyott, de soha el nem felejtett földjében temessék el.

Búcsú Amerikától

Hans Magnus Enzensberger-nek, a modern nyugatnémet irodalom jelesének e levele most jelent meg a New York Review of Books-ban. Helyszűke miatt egyes mondatait ki kell hagynunk. A címzett; Edwin D. Etherington, a Wesleyan University, Middletown, Conn., elnöke.

Kedves Elnök Ur!

Kérem itt Önt, fogadja el lemondásomat vendégtanári állásomról Egyetemének “Magasabb tanulmányi központjánál” (Center for Advanced Studies). Nagyon köszönöm az itt élvezett vendéglátást önnek, a tanári karnak és a diákoknak. Lemondásom okát a következőkben közlöm:

Úgy látom, hogy az U.S. uralkodó osztálya és a kormány, amely ennek politikáját végrehajtja, a Föld legveszedelmesebb csoportja, amely minden rajta kívülállóra fenyegetést jelent. Meg nem üzent háborút folytat több mint ezer millió ember ellen, minden fegyver felhasználásával, a szőnyegbombázástól a legkifinomodottabb propagandáig, hogy megszerezze az uralmat politikai, gazdasági és katonai tekintetben az egész világ felett. Ezzel szembenáll halálos ellensége: a forradalmi változás.

Sok amerikait mélyen aggaszt ez apolitika, elitélik a Vietnam népe ellen az ő nevükben folytatott háborút és szeretnék megszüntetni az U.S. városainak gettói ellen folytatott burkolt polgárháborút. De legtöbben még azt hiszik, hogy mindez szerencsétlen véletlenek szülötte, rossz kormányzaté s hiányos megértésé. Azt hiszik, mindezek tragikus tévedései egy máskülönben békés, bölcs, józan és jóakaratu világhatalomnak. Ezt nem fogadom el. A vietnami háború nem elszigetelt jelenség. Ez a ma legkh'ivóbb és legvéresebb tanúsága az öt világrészre terjedő amerikai politikának. Ennek uralkodó osztálya beavatkozott a fegyveres küzdelmekbe Guatemalában, Indonéziában, Laosban, Bolíviában, Koreában, Colombiában, a Fülöp-szi- geteken, Venezuelában, a Kongóban és Dominikában — és még sok más országban. Sok országot az U.S.-támogatta elnyomás, korrupció és éhínség kormányai vezetnek. Senki sincs immár biztonságban, még Európában, sőt magában az U.S.-ban sem.

Nincs helyem mindezt tudományosan elmagyarázni. Megtették ezt tudósok, mint Baran, Horowitz, Huberman, Sweezy, Zinn és Chomsky (hozzátesz- szük: Fleming, szerk.). De látom, az akadémikusok önigazolási lelki apparátusa mindezt paranoid képzelődésnek vagy kommunista propagandának mond ja. Ez a racionalizálási mechanizmus a Nyugat in- tellektueljeinek szokvány felszerelése. Sokkal beszéltem itt, közelebbről magyarázom őket.

Ez a társadalom ma roppant engedékeny a négy- betűs (trágár) szavak használatában; de száműzött az udvarias társalgásból közkeletű szavakat, mint kizsákmányolás és imperializmus. Ezeket tekintik illetleneknek, a politika tudósai úgy Írják körül őket, mint a viktoriánus Anglia (Viktoria királynő kora) neurotikusai a nemi élet szavait. Némely szociológus (társadalomtudomány művelője) még azt is tagadja, hogy van uralkodó osztály. De a szavak száműzése nem szünteti meg a problémát.

Mások a lélektan pajzsát tartják maguk elé. Azt mondják, rögeszme azt képzelni, hogy egy hatalmas csoport veszélyezteti a világot, ne hallgassunk rájuk, csak vizsgáljuk meg az ő lelkiállapotukat (t. i. a kritikusokét). De én sem mondom, hogy van ilyen összeesküvő csoport. Az uralkodó rétegnek nem kellenek titkos egyezmények, összeköti

HETI REFLEXIÓK

ELÉG VOLT

A New York Times Írja (feb. 17): “Nem kell katonai temetés, nem akarok több puskát” — mondta Mrs. Arthur Jensen Jr. hallván, hogy Marine fia elesett. — “Tiltakoztam a háború ellen s még erősebben tiltakozom ezután” — mondta most, amikor másik fiát harctéri haláláról értesítették.

GENOCIDE

Miután tiltott fegyvereket használt, deportálta a falusi lakosságot, most az U.S. hadsereg összebombázza Dél-Vietnam fontos városait, a főváros egész negyedeit. A varsói gettó elpusztítása óta még senki sem reagált igy egy népfelkelésre. így folytatódik az U.S. által végrehajtott népirtás. (Egy francia békecsoport kiáltványa.)

SZOLIDARITÁS

Hónapokkal előbb irtuk, hogy miután az U.S. kormány és sajtó tessék-lássék elitélte a görög ellenforradalmi puccsot és katonai diktatúrát, alig várják, hogy a hónuk alá nyúljanak. Most miután Washington elismerte őket, az amerikai flotta tisztelgő látogatást tesz Pireusban és erről a N. Y. Times ezt Írja (feb. 19): Ezt a látogatást a világ tüntetésnek tekinti az U.S. részéről, mutatni szolidaritását Papadopulos ezredes és összeesküvő társai iránt, elbátortalanítani a görög demokratákat s rossz hírbe hozni az U.S.-t messze az Égei-tenger környékén túl.

őket az önérdek. Nem kell őket szörnyeknek képzelni. Jómodoru gentlemanok ők, bankelnökök, tábornokok, hadigyárosok. Ilyenek voltak ők a harmincas évek Németországában is. Erkölcsi tébolyuk nem egyéni jellemükből, hanem társadalmi szerepükből fakad.

Az önigazolási gépezetben van az is, hogy mindezt, amiről itt írok, kommunista propagandának festik. De az pontatlan, tartalmatlan és logikátlan érvelés., Először i§v a kommunizmus szó egyesszámban (politikailag értve) ma már értelmetlen, egymással ütköző eszméket foglal egybe s itt Amerikában belefoglalnak olyanokat is, mint a görög liberálisokat, dél-amerikai érsekeket, francia gyárosokat — akik távol állnak attól, hogy kommunisták legyenek.

Az a baj, hogy a legtöbb amerikainak nincs fogalma róla, hogyan látja őket és országukat a külvilág. Én láttam a tekintetüket, amely őket követi, mint turistákat Mexikóban, szabadságos katonákat a Távol-Keleten, pénzembereket Itáliában. így néznek az emberek az U.S. követségekre, torpedo- rombolókra, reklámtáblákra, mindenkire különbség nélkül. Én ismerem ezt a nézést, mert német vagyok. így néztek a világon ránk németekre1 is. Benn van ebben bizalmatlanság, sértődés, félelem, irigység, megvetés és gyűlölet. Az elnökükkel sáem ben, aki számára már alig van főváros, ahol ftiu- tathatná magát; de az öreg hölgyekkel szemberi is Delhi repülőterén. Ez hamis általánosítás és én nem osztom elnökük véleményét, hogy minden amerikai felelős ezért. Ő azt mondta katonáihak Koreában: Mi 200 millió vagyunk, velünk széniben 3,000 millió. Ők kívánják, amit mi megszereztünk, de mi nem adjuk. — Már most igaz, hogy mindnyájan némileg felelősek vagyunk abban, amit a nagy közgazdák kimutattak, hogy a “harmadik világot” (a szegény országokat), amiket,mi kevésbé fejlettnek nevezünk, a mi gazdagságunk táplálására kényszerítik. De Mr. Johnson téved, Amerika népe nem küzd mint egy ember a zsákmány megőrzéséért. Amerikában vannak nagyszerű emberek, akiket Mr. Johnson nem ismer és akikhez hasonlót Európában alig találni, mint ax SNCC, SDS, Resist (feketék politikai szervei) és Európának nincs joga erkölcsi felsőbbség érzésével nézni az U.S.-ra, csak azért, mert az ő gyarmat- birodalmaik már felbomlottak.

Mégis, az U.S.-ban mindenki felelős politikailag azért, amit az U.S. a világ többi részén okoz, mint a németek is látták a háború után, hogy a világ valamennyiüket felelőseknek tartotta. Az amerikai vüág ma hasonlít a harmincas évek Németországához. Akkor még senki sem gondolt gázkamrákra, tekintélyes államférfiak szorongatták Berlinben Hitler kezét és a világ nem akarta hinni, hogy Né(Folvtatás a 12-ik oldalon)