Amerikai Magyar Szó, 1967. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1967-12-21 / 51. szám

12

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, December 21, 1967

IIiiiKina-iii i.oiii I .in »»V raj»*.« 1 1 .............................■■ "f

Öregek az öregekről

A “vénasszonyok nyara” Grácban. Naponta három órát dolgoznak

Szeptember végén Grácba is betört a “vénasz- szonyok nyara”, az EURAG—ISCA tanácskozására, úgy is mondhatnánk: az öregek világkongresszusára. A megnyitás délelőttijén a világ minden részéből összegyűlt delegátusok — idősek, fiatalok —. szikrázó napsütésben sétáltak a virágos parkokban és a város közepét átszelő Mura partján. Kicsinynek bizonyult a Hotel Steierhöf “esküvői szobája”, ahová a kongresszus sajtóértekezletét összehívták. Nemcsak újságírók, rádió- és televi- zióriporterek jelentek meg itt nagy számban,, ha- peip több delegáció vezetője is eljött, hogy a sajtó képviselőinek rendelkezésére álljön.

E. Pumpering, a szervező bizottság elnöke közölte á,kongresszusi statisztikát: 23 ország 394 delegátusa érkezett erre az alkalomra Grácba. A vendéglátó Ausztria mellett a legnagyobb — 47 tagú — delegációval Japán képviseltette magát. Negyven! agu volt az amerikai delegáció, amelyet egy fehér hajú, idős hölgy vezetett: Marjorie Bor- chardt, a világszervezetként működő ISCA (International Senior Citizens Association) elnök- asszonya. A szocialista országok közül a legnépesebb küldöttséggel — 28 taggal — Jugoszlávia érkezeti*, de itt voltak Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország és Románia képviselői is.

A sajtóértekezletet követően az újságírók alkalmat kaptak, hogy kérdéseket intézzenek a köl- döttségvezetőkhöz. Egyik kérdésre Borchardt asszony, az ISCA elnöke nagyon világosan fogalmazta meg a szervezet és a kongresszus célját: “Az idős embereknek ma már a világ jelentős részére kiterjedő mozgalma arra törekszik, hogy — miután a modern orvostudomány lényegesen meghosszabbította az emberek életét — a többletéveket igazi élettel, tartalommal töltse meg”.

Otthon, élelem, melegség

De hogyan vetődött fel egyáltalán a gondolák, hogy nemzetközi szervezet létesüljön az öregek számára ? (Alexander Bogárdy, az amerikai küldöttség magyar származású tagja, az ISCA alel- nöke szerint: “Clemenceau valaha azt mondotta: “A háború olyan komoly dolog, hogy nem lehet katonákra bízni”, mi viszont azt mondjuk, hogy az öregek arányszámának növekedése a lakosságban olyan komoly problémákat vet fel, hogy ezek megoldását* magunknak kell a kezünkbe vennünk,”)

Az elnökasszony rámutatott: az életkorral összefüggő szükségletek nem ismernek sem nemzeti, sem földrajzi határokat. Egyszerűek, de életbevá- g.pán .fontosak: otthon, élelem egy kis melegség, némi emberi kapcsolat. Fontos persze a megfelelő anyagi ellátás, de a legnagyobb szegénység sem lehet kínosabb, mint a magány. Ember számára

nincs nagyobb büntetés, mink feleslegessé válni abban a társadalomban, amelyben valaha hasznos munkát végezhetett.

A mozgalom tehát arra törekszik, hogy érdekvédelmet biztosítson az öregek számára, hogy helyzetükről tájékoztassa a közvéleményt, inspirálja a. törvényhozókat megfelelő jogszabályok alkotására, egészségügyi, szociális, lélektani, foglalkoztatási szempontból egyaránt. Az ISCA egyfajta ENSZ az öregek számára.

“Utazásaim során megállapítottam — mondta Borchardt asszony —, hogy tevékeny idős epibe- rék a világ számos helyén alapítottak klubokat, egyesületeket, először csak időtöltésre, szórakozásra, aztan a közös érdekek arra ösztönözték őket, hogy mozgalommá szerveződjenek. Kezdetben azt javasoltuk, hogy ezek az egyesületek nemzeti szinten egyesítsék szellemi és erkölcsi erőiket. Amikor 1961 őszén Osakában jártunk, és részt vehettünk az “öregek Ünnepén” — mély hatással volt ránk. Namita úrral, a most itt járó japán küldöttség vezetőjével közösen úgy véltük, hogy érlelődnek a feltételek egy nemzetközi szervezet létesítésére. 1963 augusztusában Koppenhágában alakult meg az ISCA, és 1964-ben, az “Öregek Európai Munkaközössége” Hollandiába, Eind- hovenbe hivott meg bennünket — ekkor kezdődött az EURAG és az ISCA együttműködése, amely most közös világkongresszus megszervezéséhez vezetett. Eindhovenben alkalmunk volt* megismerni Roeterink professzor rendkívül érdekes kísérletét, amely valamennyiünkre mély hatással volt.”

“Nyugdíjas betegség”

Roeterink professzor: “1959-ben főleg nyugalmazott orvosok és nyugalmazott üzemvezetők kifejezetten nyugdíjasok foglalkoztatására szolgáló üzem létesítését kezdeményezték. Ehhez kevés lett volna csupán a szervezőképesség és a szakértelem, szükség volt a nyugdíjasok között szerzett személyes tapasztalatokra is. Úgy láttuk, három alapvető, lélektani oka van az úgynevezett “nyugdíjas betegségnek”: a növekvő magányosság, az emberi önbecsülés csökkenése, s e helyzetből eredő búskomorság”.

E három tényező káros hatását kívánták leküzdeni a szabad idő helyes felhasználásával. Tervüket az eindhoveni Philips Müvek nyugdíjasaira alapították. Egy évvel később — miután megfelelő eredményt értek el — megnyitották á kaput valamennyi eindhoveni nyugdíjas előtt. Kooperációs munkaközösséget teremtettek, egyszerű, egyesületi formában, elnökkel, tiszti karral. Jogilag nem tekinthetők ipari üzemnek, inkább független egyesületnek. A szükséges beruházási tőkét a Philips Müvektől és Eindhoven községtől hitelben teremtették elő. Persze, kamatot is fizetnek az igénybe vett kölcsön után, sőt bért is az üzemi helyiségek után. A nyugdíjasok naponta három órát dolgoznak. Bárki szabadon eldöntheti, mikor kiván dolgozni, s mikor marad otthon. Az üzemi nyereséget elosztják a tagok között, valamennyien azonos órabért kapnak. Csak a vezetőség nem kap fizetést.

“Nyolcéves tapasztalat alapján elmondhatom: a kísérlet sikerült — jelentette ki Roeterink professzor. — Nemcsak tagjaink elégedettek, hanem feleségeik is: ezek a férfiak aktívabbak, egészségesebbek, mint a nem dolgozó öregek. S a vállalkozás jövedelmező. Évente mintegy félmillió holland forint forgalmat bonyolítunk le, és nyolcévi fennállásunk alatt tagjainknak 1.117,000 holland forintot fizettünk ki munkabér fejében.” Megjegyezte, hogy a mozgalom tulajdonképpeni úttörője az angol John P. Rainsbury volt, aki ugyancsak résztvevője a kongresszusnak.

Négy nap, 51 előadás

John P. Rainsbury szerint minden öreg embernek az egészségen kívül a következő feltételekre van szüksége: 1. kielégitő'anyagi helyzet, 2. rendszeres testi és szellemi elfoglaltság, amely megfelel az illető állapotának és hajlamainak, 3. a baráti kapcsolatok iránti vágy kielégítése. E feltételek biztosítására az utóbbi években sok minden történt Angliában. Mintegy 200 ipari üzem működik kifejezetten idős, nyugdíjas munkások foglalkoztatására. Részben ipari vállalatok, részben a városi közigazgatási szervek tartják fenn őket, de vannak létesítmények, amelyeket egyes szak- szervezetek alapítottak. “Én már 18 esztendeje vezetek egy ilyen műhelyt, amelyben jelenleg 36 idős ember dolgozik szakszervezeti tagként, a szakszervezet által megállapított bérek fejében. Az 1949 óta működő üzem megállja a helyét olyan piacokon is, ahol az ipari és a kereskedelmi verseny általában rendkívül éles. Meggyőződésem, hogy ilyen, öregeket foglalkoztató, megfelelően vezetett műhelyekkel mindenütt kedvező eredményeket lehet elérni.”

A négy napon át négy munkacsoportban elhangzott 51 előadás sokoldalúan foglalkozott az öregek problémáival. A küldöttek megvitattak az orvosok feladatait (ebben a témakörben hangzott el dr. Villányi Piroska és dr. Hun Nándor budapesti

főorvosok előadása is), az idős korosztályok aktivizálásának és szociális biztonságérzetének kérdéseit, különleges lakásproblémáikat és a nemzetközi szervezés ügyeit.

Sándor Dezső

WASHINGTON, D. C. — Az elmúlt esztendőben mágasfa szökött azok száma, akiket sorozás alóli kibúvás miatt börtönre Ítéltek. A juniűs 30-án zárult évben 748 ifjút Ítéltek el a fenti vád alapján.

(Folytatás a 11-ik oldalról)

az épitkezésre. Te meg itt gyanusitgatod, hogy meg akar onnan lépni.

— Én csak azt mondtam. . .

— Tudom én, hogy mit mondtál. Nézzék csak! Már rpost kezdi! Veled a Béke úti építkezésnél is isok bajom volt.

— Hagyd abba, Feri, nem érdemes —- csititja Sefcsik bácsi.

$■**-? ,Már hogyne lenne érdemes— tüzel-Orbán. Kéri —, elgyön ide egy kis parasztlány, csak ügy7 »agától,? s ahelyett hogy megölelné örörrjébén, még hergeli! -Őj é,;

|— JŐUván már, no! Éljen Morzsá Mari! —- kiált) aivörösesszőke lány, és fél karjával magához,ránt-, já Mari fejét.

Valaki előkapja a szájharmonikáját, — Tusst

.. li w,'... |

Fürge ; dallamok futkároznak, ismét íelcsattan: ádal,- feleselő lombok súrolják az autó oldalát. '%■ I : ‘ *

* Sefcsik bácsi Mari hátára vereget. — Ki se nézéé belőled az ember, amilyen csiribiri kisláng vagy, hogy a Vasműnél akarsz dolgozni.

7 Marf riadtan összegubbaszkodik. Csak tudná,

mi az a Vasmű. S ne lenne olyan kegyetlenül éHes. Ezek sosem esznek? _

— Ittvagyunk. Ez már a falu, Pentele.

A teherautó lassít, lépésbe tudnak csak haladni, szekerek, kordék jönnek minduntalan szembe velük, teherautók dudálnak rájuk, a tengerimorzsoló előtt nagy kuvasz hasal, lustán csapkodja farkával a legyeket, fel sem vakkan az autók ro- bogására.

Orbán Feri derékig kihajol, integet a fáknak, a Szembejövő sofőröknek, a kukoricatábláknak, kordéslovaknak, melyek hosszú sorban ügetnek azután,

'4— Ez már ismerkedik — nevet Sefcsik bácsi, és fejébe nyomja a sapkáját*, hogy illendőén érkezzen meg, ne ilyen összekócolt hajjal.

Mari a háta mögé sáncolja magát. Onnan les ki a dombokra, melyeket mintha óriási kenyérvágó' késsel szeltek volna ketté. Meredekek,- sima falúak, szürkék, még a gaz se kapaszkodik meg ben- nüV. Repedések hasítanak beléjük, keresz,tül-ka- sul szántva az oldalukat. Majd meg búzatáblák aránylanak, mint a cseppentett méz, olyan a színük. Mari behunyja a szemét, akkor is látja őket. Ha elszegődhetne ide mezei munkára...

Megáll az autó, zsibongva ugrálnak le róla, utolsónak kászkálódik le. Szemében még a szántóföldek lusta ringása, pedig már barakkok guggolnak mellette, vakolatlan hurkaházak, az ablakok épp csak bevágva. Odébb meg deszkabódék, emberek torlódnak körülötte meg mindenféle targoncák, kocsik, zsákokkal, vasrudakkal megrakd va. Azon túl ismét búzaföld, csendeskén ring, alig- alig, csak annyira, mint amikor az anya fél lábbal meghimbálja a bölcsőt.

Egész kis csapat várja őket. Kezüket rázzák, vállukra veregetnek.

— Csakhogy itt vagytok! — kiáltja dörögve egy férfi, akinek vastag hangja sehogy sem illik keszeg termetéhez. — Nagyon elkél ide egy Orbán Ferenc! Hányán jöttetek?

Húszán! Nem is.., huszonegyen.

— Akkor hát nyertél! — csap Orbán tenyerén be a keszeg kis ember, drótszemüvegét a homlokára tolja, úgy néz végig rajtuk.

Orbán Marira mutat. — Ezt a. kislányt útközben szedtük fel. Tanyáról jött, a Vasműnél akar dolgozni.

Mariban még a lélegzet is elakad. Oldalra billent fejjel áll, merev nyakkal. Mi lehet az a Vasmű? Jóságos Isten, mi lehet az?!