Amerikai Magyar Szó, 1967. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-14 / 50. szám
Thursday, December 14, 1967 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 5 Victor Perlő: AZ ADÓK, A DOLLÁR-KRÍZIS ÉS A HÁBORÚ ij PAÁL MÁTHÉ ROVATA ii Miami példája Amikor a “forró nyár” még nagyon meleg volt, megmozdultak az illetékes szervek, hogy megfelelő intézkedéssel elérjék, hogy ez a város, illetve Dade County megmeneküljön a “felmelegedés”-től. Rossz volt az urak lelkiismerete, mert sehol sem -olyan kirivó a tobzódó gazdagság és a reménytelen nyomor közti különbség, mint éppen itt. A néger lakásnyomor elképzelhetetlen. A patkányfészkek annyü-a életveszélyesek, hogy a hatóságok már évek óta harcolnak lebontásukért, eredménytelenül, mert a biróság a tulajdonosoknak nyújt védelmet. Nem enged a szent magántulajdonhoz nyúlni és a háziurak ezekért a bacilusfész- kekért vigan szedik a legmagasabb házbért. A négerek munkanélkülisége kétszerese a fehérekének, a fiatalság körében négyszeresre megy fel ez az arány. Értekezleteket hívtak össze, melyeken elhatározták a lakásviszonyok és a munkanélküliség orvoslását. Felhívást intéztek a vállalatokhoz, hogy sürgősen vegyenek fel néger alkalmazottakat, mégpedig necsak a legalacsonyabb fizetésű napszámos munkára, hanem szakmunkára, elárusító és fehér- galléros beosztásra is. A felhívásnak nagy eredménye lett: a nagy áruházak, élelmiszerüzletek, bankok, biztositó társaságok, a telefon- és a villanyvállalatok és más üzemek nagy hirdetéseket tettek közzé, amelyekben felhívták a fekete lakosokat, hogy haladéktalanul jelentkezzenek a felvételi irodákban, állítsák ki a megfelelő blankettákat és biztosak lehetnek, hogy megfelelő munkát kapnak. A munkanéiKunek és a képzettségüknek nem megfelelő munkán levők ezrei tettek eleget a felhívásnak és utána nyugodtan várták az eredményt. Ennek következtében Dade County “nem melegedett fel.” A?óta 6 hónap telt el és a fekete, nép életkörülményei rosszabbak, mint valaha. Egyetlen lakás sem épült, de még egyetlen kiállított kérvény sem hozott eredményt. Attól tartunk, hogy most már újabb Ígéret nem menti meg a hazug ígérgetőket attól, hogy Miami is “fel ne melegedjen.” A miami-i négerek helyzetét lényegesen rontották azok a “szabadságharcosok”, kik Kubából szöktek át és megnehezítették a négerek elhelyezkedését. Kiszorították őket a vendéglátó iparból, melyben azelőtt találtak nagyszámban alkalmazást, amikor néger nőket vettek fel szobalánynak, konyhai munkára, stb. A kubai nők olcsóbban dolgoznak, mert ez nekik csak mellékkereset, hiszén kormányunk segíti őket. Azonkívül ők árusítják a kábítószereket és prostitúcióval is jó üzletet csinálnak. Hogy a vállalatok szívesebben alkalmaznak kubaiakat, az nemcsak a négerek, hanem a fehér amerikai munkások rovására is megy. Egy most megjelent hivatalos kimutatás szerint, mindenfajta alkalmazásban, a “kékgalléros” munka kivételével, a kubaiak vannak nagy többségben. A nagy üzletekben, bankokban alig akad néger hivatalnok, vagy elárusító, de az alkalmazottaknak legalább fele kubaiakból áll. Ez még nagyobb elkeseredést vált ki a néger lakosokból és nem lesz meglepő, ha itt is lesz “meleg nyár” anélkül, hogy bárki is szítaná a tömegeket. Minden haladó szellemű ember szívesebben látná a fehér es a fekete dolgozók együttműködését, hogy közös erővel vetnének véget nemcsak a faji, hanem mindennemű elnyomatásnak. Kisebbségek szervezetlen lázadása, bármennyire érthető is, csak fokozza a szenvedést, sikert ettől csak a meggondolatlan álmodozók várhatnak. Ha a fehér és a fekete dolgozók ezt minél előbb megértik, nagyon sok hiábavaló áldozattol menthetik meg önmagukat. A szervezetlen harcok, ha mégoly sok áldozattal és hősiességgel vívják is azokat, saját gyengeségükből kifolyólag csak kudarccal végződhetnek. Nagy szerencsétlenség lenne, ha a négerek külön próbálnák harcukat megvívni és nem látnák, hogy a nemcsak faji, hanem a gazdasági elnyomás ellen is a gazdaságilag elnyomott fehérekkel együttesen kell a harcot felvenni. Ehhez a 70 milliós munkástömeghez tartozik az 5 milliós magányos egyén, akiket ki sem kutat a statisztika, mert még Az elkedvetlenedett békebarátok igy panaszkodnak: “Minél többet küzdünk a békéért, Johnson annál inkább tovább viszi az eszkalációt. Mi értelme van mindennek?” Johnson szereti elterjeszteni ezt a pesszimizmust és kérkedik azzal, hogy fittyet hány a közvéleményre. A legfőbb válasz erre az, hogy nehéz és bizonytalan lesz a küzdelem a vietnami békéért mindaddig, mig ez a kérdés egy vagy másféle módon el nem dől. De a győzelemhez kitartás kell. Mindamellett azt mégis látni lehet, hogy az amerikai nép egyre növekvő békeküzdelmei és a háborút ellenzőknek ma már nyilvánvaló többségre emelkedése lelassítja Johnson eszkalációs terveit. Az bizonyos, hogy az U.S. egyre növekvő nemzetközi elszigeteltsége, az egész világon az amerikai politika elitélése és a hősies vietnami nép egyre hatásosabb ellenállása rendkívül fontos. De az amerikai béke-aktivitások mégha körülményes módon is, de jelentős befolyást gyakorolnak. Az amerikai csapatok sokat emlegetett behatolása Észak-Vietnamba, Laoszba és Kambódiába és aknák lerakása Haiphong kikötőjében eddig még nem következett be. Johnson kénytelen volt a hadierők általános felépítését és a munició-ipar ki- terjesztését egyelőre megállítani. Az eszkalációhoz adókra van szükség A legnagyobb bankok értésére adták a kormánynak, hogy nem hajlandók több pénzt kölcsönözni, mint eddig a még nagyobb deficit kiegyenlítésére. Ragaszkodnak ahhoz, hogy Johnson állítson meg minden költekezést mindaddig, mig a dolgozók adóját fel nem emelik a költekezés finanszírozására és amig a népjóléti költekezést a katonai költekezés javára le nem szállítják. De a kongresszus, félve a háború érdekében megkövetelt nagyobb áldozatokkal szembeni tiltakozásoktól, egész éven át ellenállt a bankok által elrendelt 10 százalékos adóemelésnek. Mik ennek az ellenállásnak a következményei: Johnson áprilisban nyilvánosan megígért West- morelandnak további 45,000 katonát, az eddig küldött csapatokan felül s értésére adta, hogy a közeljövőben még további 100,000 főnyi csapat kiküldésébe is beleegyezik. De a rákövetkező 6 hónapban nem növelték a csapatok létszámát a mái' előre tervbevett 14,000-nél magasabbra. A “honvédelmi” költekezés negyedévenként 3,3 milliárd dollárral növekedett 1966 és 1967 első évnegyede között. De 1967 harmadik évnegyedében a növekedés csak 1.4 milliárd dollárt tett ki és a Treasury napi jelentései azt mutatják, hogy az utolsó évnegyedben a növekedés még kevesebb lesz. Szeptember végén a katonai megrendelések csak 3%-kal voltak magasabbak az egy évvel előbbinél — azt is csak az infláció idézte elő. A NASA katonai jellegű költekezése 21rr-kal kevesebb, mint egy évvel ezelőtt. Johnson devalvációs blitzet próbál Jchnsonnak szüksége van a 10 százalékos adóemelésre, hogy a háború kiterjesztését tovább vi- hesse. A béke irányában minden nyomásnak ellenáll, de szándékait elrejti. Először azt mondta, hogy a pótadó az infláció megállítását szolgálja a túlfűtött gazdasági életben. Ezt az érvet teljesen megdöntötte az ipari termelés hanyatlása és a növekvő munkanélküliség. Az inflációt kizárólagosan a monopóliumok háborús nyerészkedése okozza, amely az adóemeléssel és a háború további kiterjesztésével csak még rosszabb lesz. Közvetlenül az angol devalváció után Johnson újból kampányt kezdett a pótadó érdekében, azzal az indokolással, hogy szükség van erre a dollár megmentése érdekében. A válságos helyzetre hivatkozva, a bankárok propagandáinak és a hir- lapi tudósítók jóslásainak segítségével remélte belelovalni a kongresszust, hogy a karácsonyi ünnepeken át maradjon Washingtonban és még ebben az évben szavazza meg a pótadót. lakásuk sincs. Csakis mindezeknek, valamint a többi haladó szellemű erőnek az egységes szervezkedése hozhatja létre azt a változást, amely a békéhez, az elnyomottak felszabadulásához veaet. Az uj érv sem állja meg a vizet. A jövedelmi adó felemelésének nem lesz jelentős hatása az U.S. külfödi kereskedelmi, vagy fizetési mérlegére. Ha mégis lesz, csak rosszabb hatása lehet, mert a befektetők külföldön helyezik el tőkéjüket, hogy elkerüljék a magasabb adókat. Igaz, hogy az európai bankárok is kívánják az amerikai adóemelést. Most visszaadják Johnsonhak a “takarékosság” keserű orvosságát, amit az amerikai bankárok rájuk erőszakoltak, mikor ők szenvedtek pénzügyi bajokban. De éppúgy, amint az angolok meghúzott nadrágszija nem mentette meg a fontot, ez Amerikában sem fogja megoldani a fizetések mérlegének és a dollár megmentésének a problémáját. Az U.S. agresszió aláássa a dollárt A Journal of Commerce jelenti: “Egyes nagyiparosok első ízben a vietnami háborút okolják az U.S. gazdaságában beállt egyre növekvő bajokért.” Donald C. Cook, az American Electric Power Co. elnöke, Johnson személyes jóbarátja, elutasította a pénzügyminiszteri tárcát, amikor C. Douglas Dillon lemondott. Nyilatkozata megmagyarázza, hogy miért: “A háború mindenre hatással van. A probléma ezentúl is fennáll, mert nincs elegendő pénzügyi alapunk arra, hogy ugyanakkor a nyomortanyák helyzetét megjavítsuk és évente 25—30 milliárd dollárt költsünk az ázsiai háborúra. Rossz helyzetben vagyunk és a nemzetközi fizetések mérlege egyre romlik.” | Egy meg nem nevezett vállalati vezető mondotta, hogy a megoldás: “ne öntsük vagyonúnkat. Délkelet-Ázsia feneketlen hordójába.” , Lehetséges volna, hogy ezek az ipari vezetők nem értenének eleget a nemzetközi pénzügyekhez? De Robert V. Roosa, volt pénzügyminiszter igazán szakértő ezekben az ügyekben. Róla nevezték el azokat az U.S. bondokat, amelyeket a nyugatnémet bankárok vásárolnak az amerikai agresz- szió támogatására. Roosa, aki jelenleg társ Harri- man bankjában, rendkívüli interjúban a következőket mondotta: t “A kormány költekezése a Távol-Keleten árukra és szolgálatokra, az országnak évente hozzávetőlegesen, szabad dollárokban, 2 milliárd dollárba kerül. Az eszkaláció ezt az összeget megnövelné a jövő évben.... amilyen méreteket a vietnami vállalkozás öltött, nem lát lehetőséget — tekintet nélkül arra, hogy mit próbálunk gazdasági politikánkban —, a külföldi számláink mérlegének maradandó kiegyenlítésében. j "A gazdasági meggondolások — mondotta —» elkerülhetetlenné teszik az U.S. külföldi elkötelezettségeinek redukálását. Kormányunk épugy, paint generálisok, nem engedhetik meg, hogy kimerítsék utánpótlásukat. A fizetések mérlege világosan mutatja, hogy a külföldi katonai költekezések ki- terjesztését feltétlenül le kell lassítani." (J. of Com. 10/16.) Nem csoda, hogy ennek a legszakavatottabb^sze- mélyiségnek a véleményét csak az arámig ismeretlen Journal of Commerce oldalain találták le- közlésre érdemesnek és nem a nagy hírlapok fejlécein. Johnson—Mills megegyezés? A font devalválása után Johnson engedett Mills képviselő követelésének és a polgári költekezésben nagy redukálásokat ajánlott, melynek ellenében Mills a pótadót a ház előkészítő bizottságában megtárgyalásra kibocsátja. Az adóemelés veszedelme most újból fenyeget, de még nem biztos, hogy megszavazzák. Még ha az előkészítő bizottság akcióba is lép, lehetséges a képviselőházra és januárban a szenátusra is nyomást gyakorolni. Nagy baj az, hogy a munkásság, amelynek az adóztatásból a legtöbb veszteni valója van, egyetlen hangot sem emelt ellene. A munkásság fizeti meg a háborút A háború alatt az adóteher a nagyvállalatokról gyors tempóban a munkásság vállára hárult. Az 1965-ös és 1967-es költségvetési évek között a fizetésekből levont szövetségi adók 43.4fr-kal. más személyes jövedelmi adók 14.7^-kal és vállalati (Folytatás a J3rik oldalon)
