Amerikai Magyar Szó, 1967. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-13 / 28. szám
Thursday, July 13, 1967. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD S. Gyárfás Miklós: PYGMALION, 1967 A szobrász nem csodálkozott, amikor a Béke lelépett talapzatáról és megszólalt. Két évtized óta mást sem olvasott az európai sajtóban, mint hogy müvei “az élet szépségétől sugároznak”, meg, hogy “elevenebbek a valóságnál is”. — Jó napot, kislány — bólintott, és bátorítóan mosolygott a kecses lányalakra, aki a januári napsütés villogásában elindult a műterem szegletéből a szobrász felé. — Jó napot — szólt halkan, zavartan a zajtalan könnyedséggel közeledő szobor —, meg sem lepődik, hogy lejöttem a talapzatról? — Nem. Tisztában vagyok a képességeimmel. Azt hiszem, Rodin sem lepődött volna meg, ha Gondolkodója fölemeli a fejét az ökléről és társalogni kezd véle. A zseniális művészeknek számolniuk kell azzal, hogy müveik élnek. Te, gyermekem, különben is a legjobb alkotásom vagy. — Szép vagyok? — Gyönyörű. Remélem, nem szégyeled magad előttem ? Ó, dehogy! — A te meztelenséged nem más, mint az élet harmóniája. Szépséged az öröklét foglalatában áll. Ezért neveztelek el Békének. — Köszönöm. — Érzed, hogy milyen megtiszteltetés ért azzal, hogy Béke lehetsz? — Ó, igen. — Remek sajtód volt Párizsban, Londonban, Moszkvában és Rómában is. Jövő héten múzeumba visznek. Bizony, kicsikém, a látogatók századokon át mosolyogva és meghatottan ácsorognak majd előtted, és ábrándozva sóhajtják, bizony, mégiscsak a Béke a legszebb dolog a világon. — Csakhogy én nem akarok múzeumba menni — hajtotta fejét kicsit oldalt a szobor, és kérle- lően nézett a mesterre. — Nem akarsz a halhatatlanok közé kerülni? — kérdezte a művész elnéző mosollyal a naiv gyermeket. — Nem. — És miért nem? — Utazni szeretnék. — De hiszen voltál Rómában, Moszkvában, Londonban, Párizsban is. — Ládába csomagolva! — Természetesen. — De én másképp szeretnék menni... és mindenhová. — Nem egészen értelek. — Engem nem nagyon érdekelnek a látogatók sóhajai. — Nocsak... — És a müértők hozsannái sem. — Bocsáss meg, gyermekem, de ha szerénységi rohamaid vannak, türtőztesd magad. A hozsannák különben is csak közvetve érintenek téged, aki.... mondjuk meg világosan, az én alkotásom vagy. — Az lehet, de ne tessék haragudni, egy alkotásnak is lehetnek önálló gondolatai. — No jó, halljuk, kicsike, miféle terveket forgatsz a fejedben? — nevetett jóindulattal, és önmaga kedélyét élvezve a szobrász. — Nincsenek terveim, csak nem szeretnék... szóval nem szeretnék tovább izé lenni... — Mi? — Alkotás — nézett félénken a fiatal lányalak a hatalmas testalkatú mesterre. A tél hideg, fehér mórványzata pattogott odakint a fény vésője alatt, szikrái beröpültek a forróra fütött műterembe is. A Béke szerény mozdulatlanságban állt a terem közepén. Most, a várakozás pillanatában talán még gyöngédebben érvényesült testének fiatalos rajza. A szobrász arcán megjelentek a türelmetlenség első jelei. — Kedvesem, én szívesen elbeszélgetek a saját halhatatlanságom jelképeivel, de nem szeretem, ha a halhatatlanságom butaságokat beszél. A szobor elmozdult az előbbi, kérő helyzetből. — Halhatatlanság nincs — mondta váratlanul, és eddigi viselkedéséhez képest, szemtelenül. — Csak nem azt akarod mondani, hogy a zsenik fölött is eljár az idő? — kérdezte bosszúsan a szobrász. — Nem. Világosabban akarom kifejezni magamat. A halhatatlanság nem más, mint a zsenik halálneme. Szóval ezen a módon szintén meg tetszik majd halni. — Elég volt a butaságaidból — legyintett a mester —, tessék visszamenni a talapzatra! — Nem megyek! — Nem? — Nem. — Te, a fenekedre ütök! — elégelte meg a pimaszkodást az “élet szépségét sugárzó” nagyember. — Meg tetszene ütni a Békét? — Nem a Békét, hanem egy neveletlen köly- köt! Megértetted? — Meg. Különben, nyugodtan tessék ütni. Márványból vagyok. — Elég! A szobor haragos fiatalságának feszes vonalai ismét törékenyebbé váltak. — Én itt nagyon boldogtalan vagyok — sóhajtotta csüggedve. — Boldogtalan? Miért vagy boldogtalan? — enyhült meg a szobrász hangja is. — Mert én a muzeum helyett a külügyminisztériumokba és a parlamentekbe szeretnék menni. Oda, ahol aláírnak. — Mit? — Nyilatkozatokat meg ilyesmiket. — Már megint összevissza fecsegsz. Te nem politikai fogalom vagy, kedvesem, hanem művészi alkotás. Béke, de nem szavakból, hanem márványból. Nem engedem, hogy olyan dolgokba avatkozz, amelyekhez semmi közöd nincs. — Igenis van közöm. Segíteni akarok az aláírásnál ! — Csönd! — Mindenhová el akarok menni. Csak jussak be szép formámmal, meg a fiatalságommal a kísérleti telepekre... Amikor a vén kecske tudósok megpillantanak, a szivük megtelik vágyakozással, a kezük meg remegni fog, és elszórják az atomvacakjaikat. — Elég ebből a marhaságból! — Nem elég! És bemászok a laktanyaablakon, ahol a pilóták bombázásra készülnek. Tessék csak elképzelni, tnegállok előttük! Nem márványhidegen, ahogyan a múzeumban kell álldogálnia Vénusznak meg a többieknek, hanem elevenen... Tessék elképzelni, megmutatom a pilótáknak eleven emberi testemet, a szépségemet, hogy lássák, kire akarják dobni a bombáikat... — Utoljára figyelmeztetlek, hogy há nem állsz vissza a talapzatodra, én fogom magamat és teljesen átalakítalak. Addig faraglak, véslek, amig megtépázott, fáradt öregasszony nem lesz belőled. — Sohasem leszek öreg! — Nem? '' A szobrász kergetni kezdte a lányt. A karcsú, hajlékony Béke nesztelenül futott a mester elől. Az utcáról beszikrázó januári fények vadul keringtek az üvegfalú műterem levegőjében. A magas, idős férfi mind hosszabbra nyújtotta lépteit. Kapkodott az előtte kanyargó és egyre áttetszőb- bé váló fehérség után. Aztán, amikor látta, hogy már csak a kora délután villogó vonalait kergeti, megállt. Mi ez? Úgy látszik, meglépett a kicsike. A műterem nagy üvegtábláján lebámult az utcára. A keményre fagyott havon elvékonyodva futott a fény. A lány sehol. A talapzat üres. A szobrász vállat vont. Egy ideig elgondolkozva maga elé nézett, aztán odament a talapzathoz és ráállt. Nem hiúság, nem önös érdek vezérelte, csupán a művészet tekintélyét vette védelmébe. Ha a szobor nem merte, úgy érezte, neki kötelessége vállalni a halhatatlanságot. i H—U—M—O—R CSODABALZSAM Nekem nem használ az orvosság. Mái'mint a keserű grúz teába áztatott, majd porrá tört és finom szitán átpasszirozott, tejszín és ecetsav ve- gyületével elkevert guanadagai édesgyökér. Először azt hittem, valamit nem jól csinálok. Vettem egy ezüst patikamérleget a hozzá való platina sulyokkal, az ember ne legyen kicsinyes, ha az egészségéről van szó. Vettem kőmozsarat és eredeti arab selyemszitát: tejszin-fokolót és ecetsav-bemérőt. Mindent megnéztem, grammra, Brinell keménységi fokra átszámítva a hangsebesség négyzetére, különös tekintettel a föld pályagörbéjének, valamint az Északi Sarkpont vándorlásának módosulásaira. Közvetlen telefonvonalat létesítettem a greenwichi csillagvizsgáló intézet és a lakásom között: heteken keresztül pontosan szedtem be azt az egy kávéskanálnyit a szerből. Minden hiába: az a jobb gyűrűsujjamat kínzó szaggató fájdalom csak nem akart elmúlni. _______ Akkor azt hittem, talán az édesgyökérben van a hiba: nem elég édes, talán nem is eléggé gyökér. A guanadagai jellegben nem kételkedhettem: előzőleg különmegbizottat küldtem az illetékes kikötőbe, garantált árut kaptam. Aztán változtattam a keverés metódusán: előbb jobb kézzel bal felé, majd bal kézzel jobb felé forgattam a fakanalat. Végül is rájöttem: a hiba bennem van. Csakis bennem lehet. Mondom ezt a Vicevarsányi Vincének, akitől a recepicét kaptam. ' — Sajnos, édes öregem, úgy látszik, ez nem használ nekem. Most majd meg kell próbálkoznom az ánizslébe áztatott és kenderkóccal Ízesített bürökmaghéjjal: nagyon ajánlották. , — Megőrültél? Hiszen az méreg erre a bajra! — vágott közbe Vicevarsányi, akit, mellesleg, legjobb baráti minőségben tartok évek óta magam mellett. Aztán gondolkozni kezdett. — Na, figyelj ide. Először az ecetét teszed hozzá, vagy a tejszint? — Az ecetet. — Nem értem — töprengett Vincevarsányi. Aztán továbbkérdezősködött. — Eredeti grúz teába áztatod? Igen? Ezüstcsészében, kőkeverővei kanalazod? Bal kézzel? Éjfélkor? — Igen, igen, igen — válaszoltam egy hitvalló bátorságával, az igazsághoz híven. Vincevarsányi elkomorodott, a fejét rázta. — A nagynénémnek ugyanez a baja volt, és három és fél nap alatt tökéletesen, érted, tökéletesen kigyógyitotta ez az orvosság. — Végigmért, valamit visszanyelt, láttam rajta, aztán gyorsan elbúcsúzott. . Másnap felhívott telefonon. — Naponta hét és fél kanállal? Egy hét múlva táviratot küldött, éjjel. “Este tizenegykor kezdd a keverést stop szer biztos Vince stop.” Egy hónap múlva üzent. Hogy egy nicaragua bennszülött csónakorom-faragót a múlt héter gyógyitott ki a szer. Hát ő igazán nem érti, miéri nem használ nekem.. Mostanában visszamondták, hogy azt terjeszt rólam: napjaim meg vannak számlálva, már : csodabalzsam sem segíthet rajtam. Igaz — min mondja —, nem is kár értem: ilyen hülyét, min én, alig hordott a hátán a föld. V. M. f***¥***+AH^4**+*++******+***++*********' Az autó legveszélyesebb alkatrésze “A közlekedés veszélyei” — erről a kérdésre kellett dolgozatot Írniuk az egyik római iskola ti nulóinak. Egy Gianpolo Monti nevű tanuló a k< vetkező megállapítással zárta fogalmazványát: “Az autó legveszélyesebb alkatrésze — a sofőr. • Pistike érdeklődik az Állatkertben: — Mama, a zsiráfok is kaphatnak náthát, ha lábuk megfázik? — Persze, fiam. De csak néhány nap múlva. Amerikai Magyar Szó 130 East 16th Street ■New York, N. Y. 10003 Tisztelt Kiadóhivatal! Mivel lapom előfizetése lejárt, ide mellékelve küldök megújításra $..................-t. Név:....................................................................- , Cim: ..................................................................... Város:..........................................Állam:........... Zip Code ..............
