Amerikai Magyar Szó, 1967. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-07 / 49. szám
Thursday, December 7, 1967 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 Mit láttam K Harkovban? Mint az előző két napon, ezúttal is korán keltünk. Reggeli után Vasily és Viktor (a fiatal tolmács) társaságában kocsiba ültünk. Vasily arcán ismét ott volt a szokásos mosoly, de ezúttal egy kis huncutságot is leolvashattunk az arcáról. Kérdeztük: hová megyünk ma? Vasily arca erre széles mosolyra derült és igy válaszolt: Majd meglátod! Autónk uj házak egész sora között rohant végig. Kis idő múltán a külvárosban voltunk, majd ismét a végtelen ukrán szántóföldek következtek. Vagy 50 mérföld sebességgel haladtunk a Moszkva felé vezető utón. Nagy volt a forgalom, egyik teherautó a másikat követte. Egyikben káposztafejek ezrei, a másikban krumplival töltött zsákok. Ment az élelem a földekről a városba. Már vagy másfél órája hajtottunk, mikor autónk megállt. Kiszálltunk. Az ut egyik oldalán valami “csárda” féle épület állt, a másik oldalon egy alacsony márványoszlop. Viktor az oszlop elé állt, szétvetette lábait és igy szólt: jobb lábam Ukrajna, bal lábam az Orosz Szovjet Köztársaság területén van. Majd megszólalt Vasily: elhoztalak benneteket ide, hogy lássátok, a két Szovjet Köztársaság határát, ahol nincs erődítés, nincs katonaság, még csak egy sorompó sincs. Azért dolgozunk, hogy idővel ilyen “határvonalak” legyenek az összes országok között. Egyszerű szavai mély hatással voltak ránk. Elgondolkoztam, majd igy szóltam: mi is ezért harcolunk az Egyesült Államokban és minden bizonnyal ezért harcol minden haladó szellemű ember az egész világon. Meglátogatunk egy harisnyagyárat Galina Kachegorova, a gyár főmérnöke, Cher- nega Ekaterina Nikolaevna, a szakszervezet titkára és Erdin Vladinia Petrovich, párttitkár (mind a három nő) fogadott bennünket a harisnyagyár bejáratánál. A főmérnöknő 35 év körüli, vöröseshaju, szép termetű nő. Közvetlen, egyszerű szavakkal mondta el, hogy a gyár 1915 óta van üzemben, 150 munkással dolgoznak és a második világháború előtt 130,000 pár harisnyát gyártottak naponta. A nácik lerombolták a gyárat, a háború után újjáépítették, modern gépekkel szerelték fel, úgyhogy most naponta 240,000 pár harisnyát termelnek; férfi, női és gyermekharisnyát egyaránt. A munkások minimum bére 60 rubel havonta, legmagasabb bér 200 rubel és az átlag 85 rubel. A munkások 85 százaléka nő. Felsorolta, hogy a gyárnak van bölcsődéje, óvodája, sportszervezete, kórusa, könyvtára, tánccsoportja, zenekara. A férjezetten nők részére szállodát tartanak fenn, ahol néhány kopekért modern ellátást kapnak. Gyárban, vagy műtőben vagyunk? Miután Galina mérnöknő befejezte az adatok felsorolását és felelt kérdéseimre, a varróterembe mentünk, ahol vagy száz fiatal nő modern gépeken hihetetlen ügyességgel és hozzáértéssel varrta össze a hirsnyákat. Mindegyiken hófehér köpeny, a kórházi ápolónőkéhez hasonló fehér fejkötő. Ragyogó tisztaság az egész teremben. Első percben úgy éreztük, hogy nem is gyárhelyiségben, hanem kórházi műtőben vagyunk. Az ablaknál egy fiatal nő egy másik fiatal nő kezét manikűrözte. Meglepetéssel kérdeztük: munka közben manikür? A főmérnöknő elmosolyodott és megmagyarázta, hogy a nők kezének simának kell tenni, hogy munkájukat jól és hibátlanul végezhessék. Ezért ingyen manikürt kapnak, amikor arra szükségük van. Ezután átmentünk a szövőmühelybe. Hatalmas terem, mely szintén ragyogott a tisztaságtól. Hösz- szu sorokban álltak a szövőgépek, melyeket a Német Demokratikus Köztársaságtól vásároltak. “A legmodernebb felszerelés, ami csak létezik” — magyarázta a főmérnöknő. A nagy teremben csak 12 nő vigyáz a gyorsan pergő gépekre. Átmentünk a csomagoló és szállító terembe, ahol szintén fehérbe öltözött leányok és asszonyok dolgoztak szorgalmasan, de nem gyorsított tempóban. Megkérdeztük az egyik munkásnőt, hogy mióta dolgozik a gyárban? Tizenöt éve — volt a válasz. “Minden bizonnyal szereti munkáját?” — kérdeztük. A jól megtermett (kb. hat láb magas) nő mosolyogva mondta: “Bizony jó itt dolgozni, jó a kereset, jók a munkaviszonyok és jók a kollégák.” Kérdésünkre megmondta, hogy száz rubelt keres havonta. Meg kell itt jegyezni, hogy száz rubelból szépen meg lehet élni, mert egy jó ebéd a gyár gyönyörű éttermében 30—50 kopek, a házbér a kereset 10 százaléka, a villanyos, vagy autóbusz viteldija 3—5 kopek. A gyár megtekintése után visszamentünk az igazgatónő irodájába, majd bucsuzáskor ajándék- csomagot adtak át feleségemnek. A csomagban lévő két pár harisnya Evelyn szerint sokkal szebb és sokkal tartósabb, mint az átlag amerikai készítmény. Meglátogattuk az Opera- és Balett-színházat Vendéglátóink gondoskodtak, hogy ne hagyjuk el Kharkovot anélkül, hogy meg ne tekintsük opera- és balett színházukat. A “Giselle” c. balettot láttuk, melyet már több Ízben volt alkalmunk élvezni New Yorkban dán, angol és amerikai táncosokkal. Szerintünk az előadás magasabb rendű volt, mint az előbb látottak, éppen ezért érthetetlen volt, hogy nagyon sok az üres hely. Meg is kérdeztük a szünetben a színház igazgatóját, Wily Teko- vot, mi ennek a magyarázata? Azt válaszolta, hogy egy gyár munkásai több száz jegyet vettek meg, de A múlt nyáron kezdte adásait New Yorkban egy liberális magyar rádió, amely a kultúra hangját akarta megszólaltatni az észak-amerikai magyar rádió-világban. Nem fogadott el disznótoros, bin- gós, csárdáskirálynős hirdetéseket, nem dicsőítette elfogultan a magyar múltat, nem sújtotta a kommunistákat ótestamentumi átkokkal. Közvetített igazi irodalmat, jó zenét, nem csupán Fráter Lo- ránd lemezeket és népdalokat. A Magyar Szó (jul. 6.) elismervén a jószándékot, mindezt nem tartotta elégnek. Rámutatott, hogy a magyar-amerikai közvélemény egy része a sok évtizedes uszító és rágalmazó propaganda hatása alatt áll; aki ezen segíteni akar, annak nyíltan kell beszélnie. Le kell lepleznie az antiszemiták, reakciósok, őskonzervativok, horthysták, szálasisták, hitleristák, amerikai szuper-patrióták, fajgyűlölők (nemcsak a zsidó “fajt” gyűlölők), nagy-magyar irredenták, turánisták, hidegháborúsok, atombom- bások szellemi mentorait. Figyelmeztette a cikk a rádiósokat, hogy 1967- ben New Yorkban nem elég csak a zsidógyülölőket támadni — bármilyen helyes ez — kivált, ha ez a magyar emigráció sajnálatosan eltorzult erőviszonyai között csak hangfogóval történik. Általában rá kell vezetni a hallgatókat a normális politikai gondolkodás útjára; rámutatni a hidegháborús propaganda hazugságaira, a “fehér-fekete” világkép abszurditására: vagyis hogy az úgynevezett “szabad világ”-ban, legfőképp az U.S.-ben nem minden jó és a másik oldalon nem minden rossz; és főképpen, bele kell illeszteni az ilyen rádiót a mai Egyesült Államokba, amelyben élünk, amelynek legtöbben polgárai vagyunk. Nem a népiskolás naiv rajongás hangján beszélni róla, hanem megmutatni problémáit: a négerkérdést, a vietnami népirtást, az imperialista atompolitika veszélyeit, a városok leromlását, a tízmilliók nyomorgá- sát és egyáltalán, az amerikai kapitalizmusnak legalább azokat a bűneit, amiket maguk a kapitalisták értelmesebbjei elismernek. Az uj rádió nem érzett magában elég erőt, nyíltan küzdeni az emigráció jórészében uralkodó őskonzervativizmussal, fajgyűlölettel, kettős (amerikai s horthysta) sovinizmussal, militarizmussal, húr rá-hazafisággal és jingoizmussal. Azt irtuk: nyilván tekintettel kellett lenniök a sponsorok előítéleteire — és igazunk volt. A zsidó eredetű gazdag mecénásoknak, akikre számitottak, még ez a rádió is, amelyik pedig félénken támadta a jobboldalt, annál vadabbul (ha nem is oly durva hangon) a balt, valamilyen okból üzemgyülést keltett tartaniok és igy nem tudtak az előadáson megjelenni. Majd büszkén hozzátette: tudniok kell, hogy tervbe vettük egy uj táncszínház építését, ez lesz a világ legnagyobb és legmodernebb balett színháza. A mártírok síremlékénél ( Nem búcsúzhatok Kharkovtól anélkül, hogy meg ne említsem a mártírok síremlékét. Az “Erdő Liget” tölgy és vadgesztenye fái között sétáltunk Va- silyval és Viktorral. Nem mondták, hová tartunk, én pedig azt hittem, hogy egyszerű sétára és beszélgetésre megyünk a gyönyörű parkba. Tiz percnyi séta után egyszerű, alacsony márványoszlophoz érkeztünk és Viktor megszólalt: Itt — és a márványoszlop előtti kb. ötszáz láb hosszú és kétszáz láb széles virágos térségre mutatott — vesztette életét 42,000 orosz katona és tiszt. A márvány oszlopon a következő egyszerű mondat áll: itt nyugszanak azok az ezrek, akik életüket adták azért, hogy az életben maradottak szabad emberekként élhessenek. Viktorra és Vasilyra nyilvánvalóan nyomasztólag hatott a nagy tragédia emléke. Visszagondoltak a második világháborúra, a nácik bestiális tetteire, Kharkov lakosainak hősies ellenállására. Szótlanul, lehajtott fejjel álltunk ott, hárman: az orosz, a* ukrán és az amerikai magyar, s noha egy szót sem szóltunk, magunkban fogadalmat tettünk — mint azok az ezrek, akik nap-nap után ide zarándokolnak ■—, hogy azon dolgozunk egész hátralévő életünkben, hogy ilyen gaztett ne ismétlődhessen meg többé az emberiség történetében. Életem végéig emlékezni fogok a kharkovi mártírok síremlékénél eltöltött pülanatokra. túlságosan baloldali volt. És — miként annak idején Magyarországon — most is az történt, hogy a keresztény-zsidó egyetértés hirdetőinek körében jóformán csak a zsidók maradtak; mert az itteni magyar közélet magukat liberálisnak mondó szereplői sem kívánták magukat a zsidók körében túlságosan exponálni. Azok a politikusok pedig, akiket megszólaltattak, nem igen mondhattak mást, mint amit nekik, mint Szabad Európa és hasonló propaganda-szervezetek alkalmazottainak mondani tehetett. így a rádió kudarcra volt Ítélve. Nem tudjuk, lehet-e itt még bátor, igazmondó magyar rádiót csinálni; annyi bizonyos, hogy amikor az U.S.-t a legsúlyosabb belső válságok marcangolják, a* egész világot az U.S. imperialista politikája végpusztulással fenyegeti, nem tisztíthatja meg az itteni magyar közélet hangját olyan rádió vagy újság, amely nem a 100 C fokos forrási pont hevével, csak 98 fokos hővel szidja a kommunistákat é® amely nem emel szót a mi oldalunkon elkövetett bűnök ellen. Sirató Emelkedik a segélyreszoruliak száma New York város népjóléti hivatala jelentette, hogy a segélyreszoruliak egyre növekvő száma 764 ezret tesz ki. Már most elérte azt a létszámot, melyre csak jövő júniusra számitottak. Mitchell I. Ginsberg Social Services Commissioner több okot sorolt fel, amely ezt előidézte, de mind között a legfontosabb tényező, hogy nincs munkaalkalom a képzetten munkások számára. Egy másik közrejátszó tényező az, hogy egyes államok még jobban szigorítják a segély kiutalását, mint New York városa, ezért sokan ide vándorolnak. A szeptemberi statisztika azt mutatta, hogy a segélyezettek háromnegyedrésze gyermekekből, iUU gyermekes apátián családokból áll. Az ezeken kívüliekhez tartoznak az otthon élő, munkanélküli apák, régóta munkanélküli ipari munkások és 50 éven felüliek, akik egyre nehezebben tudnak munkához jutni. A segélyre szorultak között vannak olyan családfenntartók is, akiknek nincs elég keresetük gyermekeik eltartására. A múlt év szeptemberétől ez év szeptemberéig New Yorkban 28 százalékkal növekedett a közsegélyből élők száma. J BÚCSÚ EGY MAGYAR RÁDIÓTÓL Irta: LUSZTIG IMRE III.
