Amerikai Magyar Szó, 1967. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-23 / 47. szám
Thursday, November 23, 1967 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Csalárd alkotmányvédelem Az “open occupancy” törvényjavaslat lényege az, hogy amikor egy családi ház — a jelenlegi tulajdonos önkéntes elhatározásából és saját akaratából — eladóvá válikf vagyis: piacra kerül, az eladónak ne legyen joga elutasitani a jelentkező vevőt, aki hajlandó és képes az előre megszabott árat megfizetni, faji vagy vallási előitéletből eredő okok alapján. Hogy egy alkotmányosnak és demokratikusnak nevezett kormányrendszerben egy ilyen természetű törvényjavaslat egyáltalán szükségesnek mutatkozik, az már magában véve is szégyenletes állapot; de hogy akadnak honatyák (Dirksen szenátorral az élükön), akik pont a “demokrácia és alkotmányosság” nevében harcolnak a törvényjavaslat elfogadása ellen, az már nemcsak erkölcsi szempontból esik súlyos megitélés alá, de hadilábon áll a logika legelemibb szabályaival is. A derék szenátorok szerint ugyanis az eladótól semmiféle hatalom el nem veheti azt az alkotmányos jogát, hogy házának a sorsa felől a saját tetszése szerint rendelkezzék (“Az én házam az én váram!”), tehát senkinek sincs beleszólása abba, hogy az eladó ház jövendő tulajdonosát ő maga válassza ki a jelentkező vevők közül. Egyszóval nincs olyan hatóság, amely előírhatná az eladó számára, hogy kinek adja el a házát. Ennek az eldöntése “az egyén sérthetetlen joga,” amit az alkotmány bástyái oltalmaznak. A bölcs honatyák el vannak szánva, hogy a tulajdonosnak ezt a “szent” jogát a parlamentá- rizmus minden fegyverével — a filibustert is beleértve — megvédjék az “alkotmánytipró” törvény javaslat tragikus következményeitől, mert — úgymond — amely napon ez a javaslat törvényerőre emelkedik, azon a napon megkondul az amerikai demokrácia és alkotmány lélekharangja. A valóban tragikus körülmény ebben a törvényhozási csetepatéban az, hogy vannak müliók, akik elhiszik ezeknek az álszenteskedő politikusoknak, hogy ők tényleg az alkotmányt és az egyén szuverén jogát védik, holott ennek pont az ellenkezője igaz: millió és millió egyént megfosztanak attól az alkotmánybiztositotta jogától, hogy ott telepedjék le és ott vásároljon házat magának, ahol éppen jólesik neki. Ennek a tótágast álló “alkotmányvédelmi” törekvésnek az erkölcsi oldalával e pillanatban nem is foglalkozom, hiszen minden tisztességes (jóer- kölcsü) egyénnek be kell látnia, hogy ha történetesen létezne egy olyan alkotmány, amely feljogosítaná a bennszülött vagy bevándorolt fehérszinü polgárt arra, hogy megakadályozza bennszülött sö- tétbőrü polgártársát az övéhez hasonló jognak a gyakorlásában, az az alkotmány már régen megérett a tűzre vagy a szemétdombra! Az amerikai alkotmány ilyen megkülönböztetést nem ismer. (De ha netalán akadna olvasóim között valaki, aki úgy véli, hogy az amerikai alkotmány betűje vagy szelleme felhatalmazza a fehérszinü polgárt arra, hogy sötétbőrü polgártársát kizárja egy lakónegyedből, vagy háztömbből, azzal kész vagyok hár- mikor vitába szállni.) Én inkább ennek a jogfosztó törekvésnek a logikájával óhajtok most foglalkozni. Tegyük fel, hogy a házamat (a “váramat”) el akarom adni, akár azért, mert ráuntam, akár azért, mert uj hajlékot szeretnék magamnak épittetni, akár pedig azért, mert más vidékre szándékozom költözni. Magától értetődik, hogy eladási szándékomat valamilyen uton-módon ki kell nyilvánítanom. Legtöbb eladó egy ingatlan-ügynökség szolgálatait veszi igénybe, de van olyan is, aki meg akarja takarítani az ügynöki jutalékot és újsághirdetés vagy egy “Ez a ház eladó” feliratú tábla révén adja tudtára mindenkinek, hogy kész házától (várától) megválni örökre, ha az általa megjelölt árat a vevő hajlandó megfizetni. Amely pillanatban kinyilvánítottam, hogy a házam egy bizonyos áron átvehető, abban a pillanatban önkéntesen lemondtam arról a jogomról, hogy a ház jövőjére^ további sorsára és rendeltetésére nézve bármiféle befolyást is gyakoroljak. Nem is lehet az érdekem, hogy én — aki akár csupán néHanoi bombazáporban Olivier Todd, a vezető francia főiskola, az École Normale Superieure, tanára a Nouvel Observateur párizsi hetilapban beszámolt róla, hogy az U.S. repülők nyilván rendszeresen pusztítják a katonai céloktól távoleső észak-vietnami falvakat. A beszámolóból idézem: Hanoit, a fővárost még nem tette a bombázás a földdel egyenlővé, mint sok más várost, de azért a Pentagon szakértőinek, akik szerint Hanoit mint egy szentséget kímélték, különös fogalmuk lehet a szentségről. A város mind a négy kerületében százával látni elpusztított házakat, leégett kunyhókat. Igaz, hogy itt a bombázást vigyázva, álszent módon, de állandóan fokozták (escalation). És a lakosság bombaszünetekben folytatja napi életét. Minden lakos számára csináltak egy fedezékül szolgáló lyukat, a környék parasztjainak személyenként többet is, a háznál, a mezőn, az utón. Jó időben napi 4—5 légiriadó van és a nép a lyukakba bújik. Sok szem tükrözi a félelmet, láttam hogy egy ötéves gyermek zokogott “az első bombázás óta, amikor a baby meghalt, mindig sir ilyenkor” — mondta az anya. Hanoi lakossága egymillióról az elvándorlás folytán 3—400,000-re esett, de ma is életteljes város. Az emberek jól öltözöttek, a város a legtisztább Délkelet-Ázsiában, ellentétben Szingapúrral, hogy Hongkongról ne is beszéljünk. Az ellátás kielégítő, a husporció kevés, de több mint Párizsban volt német megszállás alatt, a rizstermés jó volt, idén kiválónak Ígérkezik; a piac tele van friss növényekkel. Az áruházakban kaphatók a legfontosabb iparcikkek, mint termoszok, ingek, nadrágok. Érdekes, hogy a takarékok előtt sorban állnak a betevők. A tuberkolózis a háború dacára visszaesett. Hat színház is játszik, a kosztümök újak. Az ifjúságnak éppoly fontos a frizura, mint Olaszországban: a borbélyüzletek tele vannak. Amit nem találni Hanoiban, az a prostitúció. 1945-ben 30,000-en űzték a mesterséget; ma már nem kérdezik a kisfiúk: Szép lányt, yes? A testvéremet? Egy kisfiút? Vagy egy fiatal boncot? És minden külföldi elmondhatja, hogy nem látott koldust sem. (Nem úgy mint a 42. streeten.) A nép nyugalma nem “ázsiai fatalizmus”, ez megszűnt, helyette egyenesen szédületes elhatározottság jellemzi a közvéleményt. “Hanoi egy uj Madrid — mondják —, de mi átvészeljük a mi Guernicánkat.” (Ezt bombázták le először a spanyol belhábo- ruba avatkozott náci repülők.) Ami szinte hihetetlen: ma több archeológus tárja fel a történelem emlékeit, mint a háború előtt: Aki nem járt ottt nem lehet fogalma a nép harckészségéről. Az U.S.-beliek politikai álokoskodás rabjai. Akt hiszik, szabad választásokon a kommunisták mindenütt kisebbségben volnának; ennélfogva demoralizálni akarják a lakosságot, hogy a kormányra nyomást gyakoroljanak és ez elfogadja az U.S. tárgyalási feltételeit. De ha ez a méltatlan számítás másutt talán sikerülhet is, Észak-Vietnam parasztnépét függetlenségre és szocializmusra nevelték. Szocializmus és hazafiasság nem engedi, hogy az U.S. elől meghátráljanak. Ha földig lerombolják Hanoit is, ők nemcsak helytállanak, hanem győzni akarnak. Hanoitól délre, Ninh Binh tartományban láttam, hogyan dacolnak a bombákkal. Ennek fővárosát földig rombolták — de ez Hanoi előtt még csak “középszerű” bombázás. 1965- ben havi 5—6 támadás érte, 1966-ban havonként 20, ma már minden nap; ottlétemkor napi 6 bombázást láttam. 20 hónap alatt 13 templomot, 9 iskolát, 12 kórházat és menházat találtak el. Ez évben, 6 hónap alatt legalább 7 iskolát, 4 templomot, 20 gátat és vizierő-müvet: ilyen az escalation egy “közepesen bombázott” tartományban. De 55 gép lelövését is jelentették. Éjjelenként megindul a forgalom. Láttam a szovjet Sis, Sil, Molotowa, Gaz, Bölény teherkocsikat, kínai Giafong-okat, Praga-kat, Tatra-kat, magyar és román truckokat, lengyel Start, Keletnémet IFA-t, koreai Fecskéket. Az ut mentén végig fiatal lányok kosarakkal, homokkal töltik be az ut sebeit. Állandóan halljuk a robbanásokat — de a vietnamiak nem törődnek velük, amig egy kilométernél távolabb vannak. Az egész országutat milliónyi kis légifedezék szegélyezi. Kérésemre elvisznek a lebombázott Tuy Ho falucskába. Autónk nem bir a komp hídjára mászni — a rizsföldön dolgozó feltürt nadrágu nők nevetve tolják fel. A faluban, az iskola romjai közt egy 6c osztálybeli növendék apró füzetét találom. “Milyen magasan repültek?” — kérdezem. 300 méterre — felelik; 4 öregasszonyt és 3 gyermeket öltek meg. Van valami hadicél a közelben, gáz- " állomás, Fiák (légéihamo): aenuiu,*-"* es tucatnyi elpusztított falut találtam, amelyektől húsz mér- földnyire sincs semmi katonai objektum. Milyen parancsot kaptak a pilóták? A kis hid elpusztítását — amit órák alatt helyreállítanak? Vagy csak a tervkockát adták nekik, egyéni célpontok nélkül? Mindaz amit láttam, meggyőzött, hogy szisztematikusan bombázzák a polgári célpontokat, akár van katonai “alibi” a közelben, akár nincs. Fordító hány mérföldnyire, akár az országnak egy távoli részében óhajtok letelepedni — megszabjam, milyen szinü, milyen műveltségű és milyen társadalmi állású egyén birtokába kerüljön a házam. Amikor nyilvánossá tettem, hogy a háznak nem kívánok továbbra is a gazdája maradni, nekem csak ahhoz van jogom, hogy a reálisan megállapított piaci árat megkapjam érte, de hogy mi történik a házzal az adásvételi szerződés megkötése után, ahhoz nekem abszolúte semmi, de semmi közöm sincsen! Az uj tulajdonos — akár fehér, akár sárga, akár fekete — azt teheti a házával (ami most már az ő vára!), ami neki tetszik. Ha akarja, leromboltathatja, átalakíttathatja, kártyabarlangot (vagy még rosszabbat) csinálhat belőle, vagy egy héten belül továbbadhatja másnak. . . Ha mondjuk: szomszédaim iránti kíméletből nem akarom eladni a házamat egy feketének és inkább egy fehérnek az ajánlatát fogadom el, mi garanciám van arra nézve, hogy az uj fehér tulajdonos nem adja tovább az épületet egy feketének — heteken vagy napokon belül?! Van rá mód, hogy ezt megakadályozzam? Dehogy is van! De különben is: mi közöm nekem annak a háznak a további sorsához, amelynek én már nyilvánvalóan nem kívánok a tulajdonosa maradni?! Miféle alkotmány biztosítja azt a jogomat, hogy egy holt ingatlannak a sorsát befolyásolhassam, irányíthassam annakutána, hogy megszűntem a tulajdonosa lenni?! A “szent és sérthetetlen” jog, amiről az “open occupancy” ellenségei prézsmitálnak: fából vaskarika. Ugyanilyen szent és sérthetetlen az a jogom is, hogy előírjam elvált feleségemnek, kivel köthet újabb házasságot és kivel nem; ugyanilyen alapon eldönthetném, hogy elbocsátott alkalmazottamnak hol szabad újabb állást vállalnia és hol nem. Ha ehhez nincs jogom, akkor honnan veszem a jogot ahhoz, hogy megszabjam: ki lakozzék abban a házban, amelytől én meg akarok szabadulni?! Vajon akad józaneszü, becsületes ember, akit meg tudok győzni arról, hogy egy élettelen birtoktárgynak a jövője engem jobban érdekel, mint olyan élő emberi lények sorsa, akik hozzám valaha közel állottak?! Sokkal becsületesebb és tiszteletreméltóbb volna, ha Dirksenék ápertén kijelentenék: nem akarunk néger szomszédot — punktum! De ez a csalárd “alkotmányvédelem” felkavarja minden jó- izlésü és jóérzésü ember gyomrát! HELYREIGAZÍTÁS Lapunk nov. 9-i számának 3. oldalán a “Hétvégi Levél” fejeim alatt közölt “Valami lóg a levegőben” c. cikkbe sajnálatos hiba csúszott. A cikk harmadik hasábjának első bekezdésében, az alábbi mondat helyesen (a javított szó vastagon szedve) a következőképpen hangzik: Persze nem lehetünk egész biztosak abban, hogy Rusk szokatlanul harcias nyilatkozata, amelyben már nem a délvietnami nép szabadságának és ön- rendelkezésének a megvédését, hanem jószerint egész Ázsiának a kínai veszedelemtől való “megmentését” jelölte meg az Egyesült Államok feladataként, nem volt-e kísérleti léggömbnek szánva, megtudandó, hogy milyen visszhangot kelt ez az újabb, kitágított célkitűzés úgy a belföldi, mint * nemzetközi közvéleményben. 3-
