Amerikai Magyar Szó, 1967. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1967-10-26 / 43. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, October 26, 1967 Az ebben a rovatban kifejtett nézetek nem szükségszerűen azonosak a szerkesztőség álláspontjával. “GREENHORN” A fenti címmel kívánom visszaidézni azt az időt, amikor kijöttünk Amerikába. Idegenek és tapasztalatlanok voltunk ebben az országban, ami sok ember részére keserű napokat hozott. Mikor apámmal kijöttünk az első világháború előtt, az állomásnál földiek vártak ránk. Ráértek, mert egyik sem dolgozott. Szász Károlyhoz érkeztünk, Berwick, Pa.- ba. A kompánia által épített deszkaházakban laktak az emberek, melyek inkább hasonlítottak katonai barakkokhoz, mint lakóházakhoz. Megismerkedtünk a házbeliekkel, köztük a házigazdával, aki azt mondta, hogy örül az ismerkedésnek. Ezt azonban később kétségbe vontam, mert úgyis volt neki 8 munkanélküli burdosa, velünk tiz és ezeknek a kosztját is neki kell fizetni, ami rossz üzlet, legalább is addig, amig mindenki munkához jut, amire semmi kilátás nem volt. Ez volt a helyzet általában minden nemzetiség “greenhorn”-jai között. Később már nem restelték felvenni az eldobott szivarvégeket sem, mondván, pipába jó lesz az is. Az ismerkedés után megkezdődött a társalgás, főképp a mesemondás, amiben a félszemü ördög, meg Savanyu Jóska vitték a főszerepet. Nem élveztem ezeket a semmitmondó, hosszú lére eresztett meséket, már csak azért sem, mert a hajón a 27 nap alatt számtalanszor hallottam. A szoba közepén ott állt a hosszú asztal, lócákkal. Ez jelentette a ház bútorzatának egy részét. A másik rész ágyakból állt, melyek között ott voltak a burdosok kofferjei, melyekben hitvány ruhájukat tartották, valamint irópapirt, hazai leveleket, családi képeket, imakönyvet, vászonzacskót, melyben egy kis aprópénz volt, s legtöbb esetben a patikából kikerült alkoholt felhígítva, mely a reggelihez szükséges étvágygerjesztőt jelentette. A társaság nagyobb része katonaviselt ember volt, én voltam a legfiatalabb. Mivel nem voltam katona, nem is érdekeltek a katonai históriák, bár sokszor úgy éreztem, hogy a világon a legszellemesebb, legerősebb emberek társaságában vagyok. Pl. az egyik mellettem ülő elmondta, hogyan rendelkezett ő káplár korában, hogyan ütötte ki a fogát az egyik regrutának, amiért a főhadnagy ur megdicsérte. A másik meg hogyan vert meg egy félfalut egymaga. Nem volt munka Megismerkedtem egy Kozma András nevű fiatalemberrel, aki három hónappal előbb még katonai mundérban volt. Elmondta, hogy leszerelés után hazament a falujába, de nem volt mihez kezdeni és belátta, nincs már hátra, mint kimenni Amerikába. Szülei eladtak két süldő malacot, a rokonoktól összekunyeráltak egy kis kölcsönt. Ösz- sze akart hívni egy néhány volt katonát, hogy kimennek a mezőre gyakorlatozni, mert egy kis testgyakorlat jó lesz, ha munka úgy sincs. Pár nap múlva hallottam, hogy szombaton Kozma vezetésével megkezdődik a gyakorlatozás. A közönség kora délután ott várta a hadosztályt, vagyis az annak képzelt embereket. Kozma katonásan, kipödört bajusszal és kipirult arccal érkezett, magához szóliISMÉT KAPt!ATÓiS®SSS5SS=;ss?««ssss| “LEARN HURGARIAN” I Bánhidi-Jókay-Szabó kiváló nyelvkönyve angolul beszélők részére, akik magyarul \í akarnak tanulni Gyönyörű keménykötésben, finom papíron, raj- (£ zokkal és képekkel — 530 oldal — a Budapesti f Tankönyvkiadó Vállalat kiadásában A Ára $4.00 és 20 cent postaköltség A Megrendelhető a ® MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALÁBAN | 130 East löth Street, New York, N. Y. 10003 $ tott egy altisztet, kiosztotta a parancsot: az irány az erdő melletti síkság, megértette? Majd levette a kalapját és rövid beszédet tartott: bajtársak, az osztrák—magyar monarchia határain belül a katonai törvények előírják, hogy a katonai vezényszó német legyen, kivéve a honvédségnél. Ez esetben a vezényszó magyar lesz. Azután elhangzott az “Indulj!” Kozma nagyon is jártas lehetett a katonai teendőkben, mert szabályos léptekkel vezette a csapatát a kijelölt gyakorlótérig, ahol megkezdődtek a fárasztó gyakorlatok. Inkább a futást tartotta fontosnak, de a mozgástól elszokott vitéz urak fele egy és félórai szaladás után kidőlt a sorból. Egy ideig nemjáttam Kozmát, később megtudtam, hogy egy barátja meghivta egy newyorki állami téglagyárba szerencsét próbálni. Mi reggelenként a gyár elé mentünk munkát kérni, de elkergettek. Siralmas helyzet volt az, mindnyájunkon meglátszott a lehangoltság, kivéve Imre bácsit, mert ő dolgozott. Voltak barátai is, akikkel együtt dolgozott, elsősorban a foreman-ja, azután a gőz- kalapács-kezeiő, akinek ő volt a segédje. Ezeket minden vasárnap meghivta és itatta. Már szombaton megrendelte a pálinkát, meg a fél hordó sört, amit csattos üvegekbe tett. Egyszer a foreman azt mondta a gazdánknak (aki jól beszélt angolul), hogy mondja nekünk, akik nem tudunk angolul, mennyire szeretik ők Imre bácsit, a Hunky Jim- myt, ahogy ők nevezték. Elmondta, hogy az öreg Hunky felkapaszkodik az emelő daruról lecsüngő láncokra és a munkahelyen teszik le, nem kell reá várni. Az öreg sunyin mosolygott és apró kigyósze- meit reánk, újoncokra fordította. Látják — mondta — én hat napot dolgozom, igaz, megkenem a kereket, hogy jobban forogjon, de kifizetődik. Amerikában ezt igy kell csinálni, vagy meghal éhen az ember. Nem irigységgel, hanem haraggal szemléltem az öreget, de utóba beláttam, hogy tudta, mit beszél. Hisz ő is csak áldozata az imádott szabad kereskedelemnek: valamihez hozzájutni könnyen, vagy ingyen. Az erkölcs nem fontos. Társaim azt tanácsolták: kártyázzunk. Én mondtam, hogy nem tudok. Majd mi megtanítunk — volt a válasz. Akkoriban a durák volt a divat, ezt megtanultam, de egyebet nem. Sohasem voltam kártyás ember, ma sem vagyok az, legfeljebb kényszerűségből játszom. Lefoglaltuk a hosszú asztalt és más tennivaló hiányában napokig simogattuk a tök ászt, meg a tromfot zavartuk. El lehet képzelni, hogyan nézett ki a padló, különösen az asztal körül, ahol vagy tizen tapostuk egész nap. Szegény Mrs. Szász rengeteget dolgozott ránk. Sokszor felvette a seprőt és azzal kergetett ki minket, hogy takaríthasson. Azután kezdte elölről. Másnap a mosás, vasalás, mert akkoriban nem volt mosógép, frigidaire, a tejet az utcán vették, forralni kellett; azután főzött háromszor naponta a szenes kályha mellett. Apám azt tanácsolta, hogy korán reggel menjünk munkát nézni egy helyre, mert ő úgy hallotta, hogy nem messze építkezés kezdődött és ott felvesznek munkásokat. Négy és fél órás gyaloglás után odaértünk és csodák-csodája, kaptunk munkát. Nem is kérdeztük, mennyit fizetnek! Hajtottak. mint a barmot, de kitartottunk, közben számoltuk, hogy mit fizetünk ki előbb. A fizetés két hetes volt, pénzt csak egy hónap múlva kapunk. A fizetés előtt való nap a foreman megközelített és tudatta, hogy tévedést csinált, amikor minket felvett, mert nem volt reánk szükség. De látta, hogy szegények és greenhornok vagyunk, megszánt és azért adott munkát, de azt csak úgy tarthatjuk meg, ha legalább minden pedából 5—5 dollárt neki adunk át. Apám beleegyezett. Öt hónapi munkanélküliség után egy kis pénzhez jutottunk, aminek egy részét át kellett adni a foreman-nak. Abból a nyomorúságos 13 centes órabérből! Sok keserű megpróbáltatáson kellett az uj-ame- kásnak keresztülmennie. De talán mégis jobb volt itt, mint az urak Magyarországában, ahol a nép csak cselédje volt a földbirtokosoknak, mágnásoknak s örökké szegény volt. Ez az, ami kikergetett bennünket Amerikába, igy lettünk igazi menekültek. Itt sem volt mindig fenékig tejfel, itt is kihasználták a nehezen dolgozó, pártfogás nélküli szegény embert, a gyárban, az üzletben, mindenütt, ahol megfordult. 1910 körül, amikor a kivándorlás a tetőfokán állt, rengeteg nő is kivándorolt szülőhazánkból, akik sok esetben vért izzadva robotoltak a ruhaüzemekben, szivargyárakban, hosszú órákat dolgozva. Most hogy gondolatban végigtapostam azt a fiatalkori ösvényt, biztos vagyok benne, hogy az emberiség boldogabb lesz, ha a saját sorsát nem bízza az urakra és a politikusokra. Kocsis Lajos, Hollywood, Fia. 45 éve olvassa a lapot NEW BRIGHTON, Pa. — Az újságot szeretem, már 45 éve olvasom. Ez a mai újságunk, a bevándorolt magyar, haladó szellemű munkásoké és remélem, hogy még hosszú évekig fennmarad. A. Kolumban Mit adjunk virág helyett? WISCONSIN. — Látva lapunkban az “In Memóriám” sorokban a chicagói munkásotthon volt ingyenes gondnokának, Lőrincz Andrásnak a nevét, eszembe jutott egy nyári este. 1938—39-ben lehetett, amikor felmentem és ott találtam Mészáros bácsit, Krausz bácsit Lőrincz bácsival. Mindhárman apámmal egykoruak lehettek. Hallgattam beszélgetésüket. Egyszerre Mészáros bácsi azt kérdezte: Olvasták az Uj Előrében a tudósítást az egyik kidőlt munkástárs temetéséről? Hogy a koporsót virágerdő borította? Majd igy folytatta: sajnos nem tanulta még meg a legtöbb öntudatos munkás sem, hogy kidobott pénz, amit a virágra költenek, mert ha virág helyett az Uj Előrének adnák a pénzt, jobb szolgálatot tennének és nekünk sem kellene kimenni és “koldulni” a lap javára. Azután kérte a többieket, hogy ha ő előbb meghalna, fogadjuk meg, hogy nem veszünk virágot. Mi négyen meg is fogadtuk akkor, hogy egymásnak nem veszünk virágot, hanem a munkáslapnak akadozunk. Mindannyian betartottuk ígéretünket, de sajnos ők már eltávoztak az élők sorából. Most itt küldök három dollárt a három fentne- vezett munkástárs emlékére. Nagy örömmel olvastam az Izraelről Írott helyes ismertető cikkeket Figyelőtől, Rév. Grosstól és a többiektől. Ugyancsak örömmel olvastam Paule Gusztáv tudósítását a chicagói konferenciáról. De sajnálattal látom a lapban a kinai eseményekről megjelenő cikkeket, melyek széthúzást okozhatnak. Alex Long Csak tettekre reagálnak az imperialisták KANADA. — Hallgatom a rádiót, nézem a televíziót a szegény vietnami nép hősies harcáról, amint azt az amerikai hírmagyarázók bemutatják. Odaadással harcolnak a külföldi betolakodókkal szemben és még az amerikaiak is csodálkoznak bátorságukon, félelem nélküli harcukon és azon, hogy mi az, ami ezt az elszántságot adja nekik. Sokszor mondjuk, hogy ha úgy volna minden, ahogy azt az amerikai hirek hozzák, nem volna már egy katonája sem Ho Chi Minh-nek. Szó sem róla, sok kárt okoznak az amerikaiak a vietnami népnek. Én úgy látom, hogy minden nép belenyugszik a vérengzésbe, először volt valami tiltakozás más országokban is, de már ott is csend van. Úgy a diplomácián keresztül, mint szervezetten nem igen tiltakoznak még olyan országokban sem, melyektől Amerika is fél kissé. Mert ott is, amit mondanak, úgy mondják, nehogy Johnson megharagudjon. Pedig az amerikai imperialisták és a világ imperialistái csak tettekre reagálnak. Már pedig ebből a világkrizisből nem keverednek ki még a szocialista államok sem, bárhogyan is szeretnének. Azért fontos, hogy megmondjuk: eddig és ne tovább! John Schmidt SZERK. MEGJEGYZÉS: Szeretnénk a levélíró figyelmét felhívni, hogy a vietnami nép harca egyre nagyobb támogatást kap világszerte a különböző országok népeitől, beleértve az amerikai népet is.
