Amerikai Magyar Szó, 1967. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-16 / 7. szám
Thursday, February 16, 1967 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 Rácz László: Akik két gazdának szolgálnak EGYRŐL-SIBÁSRÓL írja: Somogyi Zoltán Orvosi lelki ismeret Manapság sok vita folyik arról, hogy egyéb államok mintájára, fogadott hazánkban is szélesebb- körü társadalombiztosításra van szükség. Tévedés ne essék, nem arról van itt szó, hogy a szocialista országokhoz hasonlóan bevezessék a teljes, ingyenes gyógykezelést, inkább gesztusról, vagy mondjuk kísérletről. Az orvosszövetség nagy lármát csap! Orvosi lelkiismeretükre hivatkoznak, hogy az ingyenes gyógy kezelés mellett a betegnek nem adhatják meg a mai lelkiismeretes és alapos orvosi kezelést, no meg politikai szempontból sem engedhető meg az ilyen “elvetemült” szocialista elgondolás! Hát erről a fene nagy lelkiismeretről szeretnék egy kissé beszélgetni, igy elmondom az én esetemet, úgy ahogyan történt itt, New Yorkban, az Ur. 1966. esztendejében. November végén a munkahelyemen azt észleltein, hogy a jobb karomat és jobb lábamat nem tudom teljesen kontrollálni. Az egész ügy néhány óráig tartott. Minthogy komolyabb beteg még soha nem voltam és a kórházakat csak mások látogatása révén ismerem, a feleségem ijedtében elvonszolt a közeli orvoshoz. Az orvos nyomkodott, tapogatott, egylábon járatott, birkózott velem, csap éppen énekelnem nem kellett, de nem talált semmit. Azaz találtatott — velem — 10 dollárt a zsebemben, amely gyorsan átvándorolt hozzá. Másnap reggelre odarendelt vizsgálatokra. Minthogy alapos kivizsgáláson már régen estem keresztül, nem is bántam az egészet. És itt kezdődött a furcsa komédia! Szív, mellkas, vizelet- és vérvizsgálat kell! Nosza rajta! Ismét kifizettem 45 dollárt. Három nap múlva jelentkezzem az eredményért, mondta a jó doktor bácsi. Ott is voltam pontosan. Furcsa volt, hogy a rendelő csaknem üres volt mindkét alkalommal. Most már tudom, miért. Előszedte a leleteket. Szív rendben, mellkas rendben, vizelet nem tartalmaz cukrot. de a vérrel baj van! Szifilisz, mondotta! Ha a széknek nem lett volna karfája, biztosan leestem volna róla. így csak annyit mondtam “the hell!” Bizalmaskodva rám kacsintott: megesik ez férfiakkal, a kezelés néhány hónap és oda se neki. Fejbevágva mentem haza és gondolkoztam. Az ördögbe is, soha nem volt semmiféle nemi betegségem, két évvel ezelőtt a Vöröskeresztnek vért adtam önkéntesen, nem is betyárkodtam. A levegő, tudom hogy fertőzött, de attól még senki nem kapott szifiliszt, rajtam kívül. Elmondtam a feleségemnek. Nevetett, próbált lelket önteni belém, lehülyézte az orvost, de én nem tudtam megnyugodni. Elolvastam az enciklopédia idevonatkozó szakaszát, de az ott felsorolt tünetek egyike sem illett rám. Gondolkoztam, mit tegyek? Egyre erősebben kezdett élni bennem a gyanú, hogy valami disznóság van a dolog mögött. Arra gondoltam, ha tényleg ludas lennék, vajon mertem volna-e szólni a feleségemnek? Nem lehetséges-e. hogy kicsapongó férjek gyenge oldalát használja ki a doktor bácsi? Hiszen ilyesmivel senki sem dicsekszik és kerül, amibe kerül, csendesen, diszkréten járnak a kezelésre. A betegnek nem árt a kezelés, az orvosnak pedig határozottan használ! Bosszantott, bántott a dolog. Keresnem kell egy másik orvost, aki újabb vérvizsgálatot vesz. Időközben dr. Alper mohósága adta meg részemre a megoldást. Levelet kaptam a Department of Health tői. hogy kezelőorvosommal saját érdekemben vegyem fel a kapcsolatot és keressem fel dr. Alpert. A “lelkiismeretes orvos, a köz érdekében” bejelentette az esetet. Valójában a minden hájjal megkent orvos tudta, hogy oda küldenek hozzá és mivel látta habozásomat, igy akart rám nyomást gyakorolni. Az a gondolatom támadt, hogy egyenesen a város egészségügyi osztályához fordulok. December 28-án beállítottam a “Fiatbush Extension 245” szám alá. Felmentem a 2. emeleti nemi- és vérbetegek osztályra, ahol rövid 3 óra múlva sor került rám és vérvizsgálatot kértem. A vizsgáló orvos külső jelet nem talált, de azért vért vett Jó ideje már, hogy bécsi emigrációmban megnéztem a hires olasz szinmüiró Goldoni egyik vig- játékát. Magyarul: “Két ur szolgája” volt a cime. Egész rövidre fogva tartalmát: a szerző egy élelmes szolgát állított darabja főszerepébe. Ez, hogy bérét megduplázza, két szomszédos urasághoz szegődött inasnak. De, bár inaszakadtából igyekezne is a két követelő gazda — legtöbbször egymásnak ellentmondó — parancsait celjesitgetni, fejvesztetten mindig összezavarja a dolgokat. így egyre-más- ra nevetséges zűrzavar, helyzeti komikum áll elő. Nem csoda, hogy valamennyien a színházi közönséggel, végignevettük a nagyszerű szereposztásban szinrehozott bohózatot. Gondolat-társítással, önkéntelenül is ez a vígjáték jutott eszembe, amikor olvastam a komoly polgári liberális folyóirat The Nation, meggyőző adatokkal alátámasztott cikkét, az amerikai szak- szervezetek: az AFL-CIO jelenlegi vezetőségének külpolitikai tevékenységéről. (The Nation, jan. 16, 1967.) Ez a polgári folyóirat immár ismételten rámutatott arra a legtagadhatatlan tényre, hogy az amerikai hatalmas szakszervezetek központja, a szervezett ipari munkásság érdekeivel homlok- egyenest ellenkező osztályérdekeknek is szolgál. Amikor egy második gazda: az Egyesült Államok imperialistái korlátlan kiszolgálását is vállalta. Ebből a kétfelé való elszegődésből azonban — nem úgy mint az olasz vígjátékban — csak tragikus, szomorú következmények állnak elő. Mint a The Nation említett cikke állítja, a vezetőség a szakszervezetek összköltségvetésének egy negyedét fordítja külpolitikai tevékenysége fedezésére. Ehhez az Egyesült Államok kormánya — mint második gazda — hozzávetőlegesen évi száztíz millió dollárral járul hozzá. Természetesen nem Isten nevében. Hanem főként azért, mert a szak- szervezeti vezetőség: Meany, Lovestcne és társai, az amerikai diplomácia hidegháborújában a szocialista országok ellen, a maguk anti-kommunista munkájukkal, szinte túlszárnyalják az erre hivatott diplomáciai és más szervek erőfeszítéseit. Munkájukban Meany és társai “nemcsak az U.S. kormány támogatását, hanem néhány olyan hatalmas magánvállalat anyagi hozzájárulását is elfogadják, melyek szükségesnek tartják, hogy jól ellenőrzött, nem radikális szakszervezeti mozgalom biztosítsa zavartalan jólétüket.” Ezek közt The Nation most idézett cikke, a Rockefeller Alapot, Grace Company, Anaconda Company és Pan-Amer- ican-Airways vállalatait sorolja föl, melyek közvetlenül érdekeltek Latin-Amerika gyarmati kizsákmányolásában. (Lásd cikkemet: “Szakszervezetek imperialista szolgálatban, 1965. VIII. 11.) Hogy milyen híven szolgálja a jelenlegi szakszervezeti vezetőség a második gazdát: az amerikai imperializmust, elég rámutatni Meany szakszervezeti elnöknek felháborító sajtónyilatkozatára. Ebben lelkesedve támogatta az amerikai szervezett munkásság nevében, az Egyesült Államok minősíthetetlen fegyveres támadását Vietnam ellen. Egy húron pendül e tekintetben, a párizsi “Observateur” napilapban találóan “NAPALM-BÍBOROSNAK” elkeresztelt SPELLMAN-al, aki hasonlóképpen — a pápával és a katolikus közvéleménnyel élesen szem behelyezkedve — a tömeggyilkolás fokozását hirdette meg Saigonban “a végső győzelemig...” Az olasz vígjáték hőse, két gazdának szolgálva egyszerre, állandó zavarok, egymásnak ellentmondó kapkodások okozójává válik. Hasonlóképpen az amerikai imperializmus cselédje: az AFL-CIO vezetősége is. Legszembeötlőbben látszik ez abban a tevékenységükben, mit Latin-Amerikában fejtenek ki. Szoros együttműködésben az Egyesült Államok diplomáciai képviseleteivel és az ezerkezü kémszervezettel: a CIA-val. Latin-Amerikában az a féltőiéin. Jan. 9-én kellett jelentkeznem az eredményért. Most szerencsésebb voltam, 2 órán belül került rám a sor. És már vizsgálatra sem volt szükség. Megkeresték a kartotékomat és felolvasták: negatív! Kutyabaja sem volt a véremnek! íme a történet! Hát kérem szépen, melyik társadalmi ellenőrzés alatt álló gyógykezelésnél történhet ilyen eset? Egyiknél sem, mert a gyógyítás adatuk, hogy minden erővel letartsák ji dolgozó osztályok forradalmi megmozdulásait. Mert Latin- Amerika az amerikai imperializmus legközelebbi és egyik legkiadósabb gyarmata, az illetékes tényezők igazán nem szűkmarkúak az anyagi eszközök folyósításában, hogy Meany és vezérkara őrjöngő anti-kommunista munkáját végsőkig fokozzák. Különösen mióta a forradalmi KUBA tisztán fennállóval is megmutatta a milliós latin-amerikai munkás- és szegény-paraszt tömegeknek, hogy az otthoni és külföldi kizsákmányolást le is lehet rázni. Mint a The Nation cikke leleplezte: “Az AFL-CIO vezetősége többmillió dolláros költségvetéssel tizennégy hivatalt tart fenn Latin-Amerikában. 30.000 diákot képezett ki megfelelő szakszervezeti taktikában Köztük 500-at magasabb kurzusokban Washingtonban. Mindezeket a központ részéről fizetett teljes ellátással. Ezenkívül kilenc hónapon át ptóla- gos fizetéseket is húznak saját országaikban.” Ezek nek egyetlen feladata, hogy az egyes országok szakszervezeteiben összefogott munkásokat “átneveljék.” A meglevő anti-impenalista tömegmozgalmakat erélyesen ellensúlyozzák, ha lehet propagandával, ha nem az egyes katonai diktatúrákkal való szoros egybemüködéssel. A második jólfizető gazdat lehetőleg homályban kell tartani. Az amerikai szakszervezetek központjának latin-amerikai szervezete: ŐRIT a munkásság felé ezért néha radikális húrokat is penget. A napokban Mexikóban lefolyt kongresszusukon, a központi vezérszónokok: DOHERTY és ROMUALDI hevesen kikeltek az ellen a politika ellen, hogy “Latin-Amerikából évente tizmüliárd dollár tőkét menekítettek ki.” Mint röviden hozzáfűzték, az Egyesült Államokba és Svájcba. A latm-amerikai delegátusok közül viszont többen azt tették szóvá, hogy Szövetség a Haladásért akcióból, a szegények mitsem látnak. Csak a gazdagok lesznek ezzel az akcióval még gazdagabbak. Ki tudja, hogy a dolgozó tömegek nyomására, vagy talán csak fejvesztetten, zavarukban felejtették el a leckét a két gazdának szolgáló imperialista cselédek. Hiszen nekik csak a forradalmi mozgalmak ellen szabad harcolniok és az amerikai gyarmati kizsákmányolást elkendőzni! Az amerikai imperialisták extraprofitjának “kimenekítését” Latin-Amerikából, mégcsak demagóg szemfényvesztésként sem szabad lett volna megemlíteni. Híven kellene követniük eddigi politikájukat. A szoros egybemiiködést a katonai diktatúrákkal. Mint ahogy Doherty ur tette a brazil katonai diktatúrában. Jóváhagyni az Egyesült Államok fegyveres invázióját a Dominikai Köztársaságban. Hazug propagandával megbuktatni a polgári-liberális Bosch elnökjelöltet ugyanott, mint “a kommunisták társutasát.” Megszervezni a rakodómunkások bojkottját Venezuelában a forradalmi Kuba ellen. Mint ahogy az ŐRIT Caracas- ban működő hivatala tette. . . A hazug ellenmondásoknak, fejvesztett kapkodásoknak Meany és latin-amerikai vezérkara politikai munkájában csak akkor szakadhat vége, ha az amerikai szervezett munkástömegek megszakítanák a viszonyt a másik gazdának szolgáló imperialista cselédekkel. Szalonikiben 50,000 munkás és alkalmazott sztrájkba lépett, hogy igy harcolja ki a béremelést és az uj kollektiv szerződések megkötését. • Nyugat-Berlinbe érkezett Von Hassel, az áttelepültek ügyeinek bonni minisztere, aki háromnapos tartózkodása idején találkozik a helyi revansista szervezetek vezetőivel. Látogatása részét alkotja annak a bonni törekvésnek, hogy kifejezésre juttassák tarthatatlan igényüket Nyugat-Berlinre, amely mint ismeretes, nem tartozik az NSZK-hoz. nem kiváltságos üzleti vállalkozás, hanem közügy. Mindenki ügye. A történethez tartozik még, hogy a feleségem azóta sem nyugszik, hogy hívjam fel az orvost és legalább mondjam meg neki, hogy csirkefogó, vagy hülye. Eddig még nem hívtam fel, mert úgy vélem, elég büntetés részére, hogy elesett a biztosnak vélt néhány száz dollár bevételtől.