Amerikai Magyar Szó, 1967. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1967-06-15 / 24. szám
Thursday, June 15, 1967 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 írja: Rev. Gross A. László B. D„ Th. M. A KÖZÉP-KELET TRAGÉDIÁJÁRÓL Mire e sebtében megirt sorok nyomdafestéket látnak, az arab-izraeli háború — technikai értelemben — bizonyára- befejeződött: a fegyverek és bombavető repülőgépek abbahagyták pusztító munkájukat. Az amugyis megtépett idegzetű világ, amely ebben az újabb összeütközésben már-már a bibliai Armageddon közeledtét vélte felfedezni, megkönnyebbülten lélegzik és talán nem is annyira Izrael győzelmének örül (bár nem vitás, hogy a nyugati népek nagyrésze élénken megtapsolta a kis Dávid diadalát a hatalmas Góliát felett), mint inkább annak, hogy a további vérontás egyelőre megszűnt. De aki abban a hitben ringatja magát, hogy az arab-izraeli háború végétért és Izrael most már biztonságban érezheti magát, az hiú vágyálmokat szövöget. A gyűlölet lángja, amely az arab népek legtöbbjében fennen lobogott a múltban, a legutóbbi vereség nyomán még magasabbra szökken. Már pedig az ádáz gyűlölet rossz tanácsadó, mert csak egyetlen tanáccsal tud szolgálni: az ellenséget meg kell semmisíteni! Az arab népeket egyszerűen nem lehet meggyőzni arról, hogy az ő százmilliós erőcsoportosulásuk ne tudna elbánni egy kétésfél-milliós kis nemzettel, amely végtére is nem több, mint egy kis szigetecske az arab óceán kellős közepében, tehát — az eddig elszenvedett kudarcok ellenére — újra és újra meg fogják kísérelni a végső leszámolást. Fatalista mohammedán beállitottságuknál fogva az arabok rendületlenül hiszik, hogy a legutóbbi balsiker csak intő jel volt számukra, hogy legközelebb az eddiginél szorosabb egységben és alaposabb felkészültséggel kell fellépniük — Allah minden bizonnyal az ő oldalukon lesz és a “betolakodott” zsidóságot kiűzik Palesztina földjéről, arról az arab földről, amelyhez való igényüket és tulajdonjogukat soha egy percre fel nem adták. . . Egy futó pillantás a Közép-Kelet térképére elegendő ahhoz, hogy meggyőzze a tárgyilagos szemlélőt: egy önálló, független Izrael fennmaradásának legfontosabb előfeltétele a békés megegyezés a szomszédos arab népekkel, amelyek közé beékelődött. Sőt — ki kell mondanom! -— Izraelnek, mint független államnak a létezése kizárólag az arab népek türelmén és jóakaratán múlik. Ennek hiányában nincs az a makkabeusi hősiesség, nincs az a nagyhatalmi garancia, amely Izraelt az arabok (s nem-arab, de mohammedán milliók) ellen meg tudná védeni. (Ezt nekem nehezebb leírni, mint Izrael legfanatikusabb hívének elolvasni! De a tényekkel szembe kell nézni, akármilyen lelki megrázkódtatással is jár a valóság felismerése...) Izraeli hősiesség és elszántság dolgában — ezt ma még az ellenségei is elismerik — nincs hiány, de a teherbírásnak és kitartásnak egy ilyen kicsiny ország esetében igen szükreszabott határai vannak. Ez igaz — mondod —, de az Egyesült Államok és néhány más nyugati hatalom mindenkor készen áll arra, hogy Izrael területi épségét és függetlenségét megvédje. Erre én azt felelem, hogy ez — e pillanatban — talán helytálló megállapítás, de az én memóriám még nem homályosodon el annyira, hogy ne tudnék visszaemlékezni azokra a nemzetközi politikai bukfencekre, melyeknek röviddel a második világháború után szájtátó szemtanúi voltunk... Én nem tudom elfelejteni, miképpen vedlettek át a “dicső szövetségesek” ádáz ellenségekké és miképpen váltak az esküdt ellenségek kebelbarátokká rövid néhány év leforgása alatt... A nemzetközi gazdasági érdekek diktálta külpolitika miazmás mocsara nem a legtermékenyebb talaj “a baráti hűség és szövetségesi kötelelességtudás” kultiválására. Ha nem is máról holnapra, de néhány rövid éven belül bizony megtörténhetik, hogy Izrael nagy barátja túlságosan költségesnek és kockázatosnak találja a baráti hűség erényének a gyakorlását. . . Ha erre nem láttunk volna példákat a közelmúltban, egy ilyen hallatlan feltevés dehogy is jutna az eszembe. Csak két tanúra hivatkozom a nagyon friss múltból: az egyik halott, a másik száműzetésBoldizsár Iván válasza Somogyi Zoltán cikkére Alant közöljük Boldizsár Ivón, hírneves magyar publicista válaszát Somogyi Zoltánnak, az Amerikai Magyar Szó április 20-i számában megjelent cikkére. — Somogyi válaszát Boldizsár levelére, lapunk ünnepi számában (jul. 6.) közöljük. Tisztelt Szerkesztő Ur! Hathetes külföldi utam miatt csak most jutott el hozzám az Amerikai Magyar Szó április 20-i száma, egyszerre 4 példányban. Egyet a Magyarok Világ- szövetsége küldött meg nekem, 3 pedig Amerikából érkezett, borítékban, a 3. oldal kivágva és azon különféle megjegyzések. Az egyiken ez állt: “Úgy kell neked”, és még egy vaskos jelző, a másikon: “Jót röhögtünk rajtatok—amerikai magyar hazafiak”, a harmadikon pedig nyomdafestéket nem tűrő kifejezések és kívánságok sorozata, amilyeneket utoljára újonc koromban hallottam kiképző őrmesteremtől. Engedje meg, tisztelt Szerkesztő Ur, hogy válaszoljak arra a cikkre, amelyben Somogyi Zoltán ur foglalkozik egy Magyar Hirek-ben megjelent írásommal. Tetszik ismerni a “nyitott kaput döngetni” szép, régi kifejezését? Amig Somogyi ur cikkét olvastam, az volt az érzésem, hogy az Ön lapja egy nyitott, baráti kaput dönget, és eközben a kapu mögött álló cikkírót is hol udvariasan tuldicséri, hol a döngetésből is juttat neki egyet-egyet. Somogyi Zoltán fejtegetéseivel tudniillik egyetértek. Csak azzal nem értek egyet, hogy ő olyasmit olvas bele az én “Még egy levél egy amerikai barátomhoz” cimü Írásomba, amit én nem irtani bele és amit ő azért bírál, mert attól fél, hogy majd mások is beleolvassák. Nem írtam azt, hogy töviről hegyire ismerem az amerikai magyarok életét, csak arról irtani, amit láttam és tapasztaltam, s ez Írói és újságírói pályámnak alapelve. Ha Somogyi Zoltán újra elolvassa írásomnak azt a passzusát, amelyet idéz. felismerheti, hogy egy olyan amerikai barátom levelére válaszoltam, aki azt kérdezte tőlem meglehetősen kihivó módon, vajon meg merem-e Írni. hogy az amerikai magyarok egy részének jól megy a sora? Ez az amerikai barátom a másik oldalról magyaráz bele olyasfélét írásomba és magatartásomba, ami nincs benne. Tulajdonképpen nem arról van szó, tisztelt Szerkesztő Ur, hogy önökkel, akik Amerikában élnek, vitatkozom az amerikai életről én, aki csak látogatóban voltam ott. Arról van szó,—hogy az amerikai magyarok hogyan Ítélik meg azt, amit nálunk Amerikáról Írnak. A budapesti Magyar Hírek nemcsak az Amerikai Magyar Szó olvasóihoz jut el, hanem az amerikai magyarok más rétegeihez is. Egy ben él. Mindkettő—egy ideig—élvezte a hatalmas nyugati ország barátságát, de amint kényelmetlen tehertétellé váltak a nagy barát főkönyvében: lekerültek a folyószámláról... A halott tanút Ngo Dinh Diemnek hívták, a száműzetésben élő tanú Juan Bosch névre hallgat. . . Ök is bíztak a “baráti hűség” magasztos erényében. . . Az az érzésem, hogy Izrael fennmaradása nemcsak kétséges, hanem egyenesen lehetetlen, ha létezésének legfontosabb (vagy talán: egyetlen) biztosítékát valamely nagyhatalom szépenszóló Ígéretében látja. Az államférfim bölcsesség és előrelátás teljes hiányáról tenne a győztes izraeli kormány tanúságot, ha valóban bámulatraméltó, gyors katonai diadalát most úgy akarná kiaknázni, hogy az eddiginél nagyobb területet hasit le a szomszédos országok testéről és az igy bekebelezett területek arab lakosságának vándorbotot ad a kezébe. Ezzel a rövidlátó művelettel végképpen és örökre maga ellen ingerelné a mohammedán világot általában és az arab népeket kiváltképpen. Ezzel a lépéssel a békés megegyezéshez vezető utat egyszer- smindenkorra áthághatatlan sorompóval zárná el. Ez pedig nem lehet Izrael érdeke! Az egyetlen reménysugárt a Közép-Kelet újra és újra felbukkanó válságainak az elsimítására abban látom, ha Izrael most nem a győzelemittas “hóditó” arroganciájával, hanem a megértésre és békés együttélésre kész jószomszéd mentalitásával ilyen réteg nézeteit képviselte kihivó hangú barátom. Véleményem az volt, hogy ha arra úgy felelek, ahogy feleltem, akkor azt bizonyítom Magyar- országról, amit bizonyítani fontos, hogy mi tárgyilagos, felnőtt szemmel nézzük a világot és az Egyesült Államokról nyugodtan megírjuk a jót is, a rosszat is. Hogy ezt éppen az Amerikai Magyar Szó szerkesztőségében nem ismerték fel, igen sajnálom. Még jobban sajnálom, hogy az Ön lapja csak ezt az egy Magyar Hirekbeli Írásomat kommentálja, s megfeledkezik például első “Amerikai pillanatképemről”, amely szegény elhunyt Z. barátomról, a newyorki hotelportásról szólt. Ez a “pillanatkép” éppen egy olyan amerikai magyart mutatott be, éspedig elsőnek, aki nem duskálódott minden földi jóban. A Magyar Hírek egyébként 99 százalékban a külföldi magyarságnak szól, az a cikkiró-emlitette veszély tehát, hogy az én írásom hazai illúzióknak ad tápot, igen csekély. Somogyi Zoltán cikkének utolsó előtti bekezdésében azt hja: “Merem állítani (nyilván tolihiba történt, azt akarta írni: “merem remélni”), hogy könyvében nem csupán a csodálatos amerikai országutakat, a kényelmes gépesített otthonokat, a hangulatos cocktail partykat, a suhanó autókat, hanem a nyomortanyákat, a nincsteleneket, a társadalmi konfliktusokat, a fiatalkorú bűnözéseket, a fegyveres szélsőjobboldali alakulatok szaporodását, a polgárjogi harcokat és a vietnami háború kihatását is meg fogja említeni.” Sajnálom, hogy az Amerikai Magyar Szó szerkesztőségébe nem jár a budapesti Élet és Irodalom cimü hetilap, és szemrehányást teszek magamnak, hogy nem küldöm el a szerkesztésemben mejelenő The New Hungarian Quarterly cimü angol nyelvű folyóiratot. Az Élet és Irodalom novemberi és decemberi számaiban 8 folytatásban, a l'he New Hungarian Quarterly már megjelent 25. számában és majd a most sajtó alatt levő 26-,-ban olvasható készülő könyvem első két fejezete. Ha ezt Ön, tisztelt Szerkesztő Ur, olvasta volna és Somogyi urnák is átadja, akkor minden bizonnyal nem tételeztek volna fel rólam olyasfajta egyoldalúságot, mint amit Somogyi Zoltán Írása tükröz. Amikor arra kérem, tisztelt Szerkesztő Ur, hogy soraimnak lapjában adjon helyet, arra is kérem, hogy adja át üdvözletemet Somogyi Zoltánnak és engedje meg, hogy az ő utolsó mondatával fejezzem be levelemet: “Szerény írásom egyetlen célja, hogy a félremagyarázható sorok helyes értelmezését megvilágítsam és azokat a való helyzét feltárásával, őszinte jószándékkal kiegészítsem.” Tisztelettel üdvözli: Boldizsár Iván közelíti meg a kibontakozás ösvényét, tehát nem áll elő olyan követelésekkel, amelyeknek a teljesítése újabb gyógyíthatatlan sebeket ejtene az arabság önérzetén és büszkeségén, hanem ellenkezőleg: hajlandóságot mutat arra, hogy a régi sebeket — a lehetőség határain belül — behegessze és elfeledtesse. Ezek közé tartozik elsősorban az egymillióra rugó D.P.-tömeg sorsa. Amig ez a probléma meg nem oldódik, békéről és együttélésről szó sem lehet! De mindennél fontosabbnak tartom azt. hogy Izrael ne támaszkodjék semmiféle nagyhatalom pillanatnyi támogatására és mondvacsinált garanciájára, ami — attól tartok — makacs, hajthatatlan magatartásra serkentené, hanem inkább keresse a kiegyezés útját közvetlenül az arabság legitim szószólóival és ebben az igyekezetében tartózkodjék minden olyan lépéstől, ami még jobban elmér- gesitené az amúgy is végtelenül leromlott középkeleti helyzetet. Ha Izrael most nobilis és békekereső magatartást tanúsít, akkor talán remélhető, hogy állami léte nem forog kockán, de ha egyrészt túlzó követeléseket támaszt az arabokkal szemben, másrészt az arabok ellenköveteléseit teljesen figyelmen kívül hagyja, egy újabb évtizeden belül az arab túlerő könnyen lesöpörheti a térképről, mert a nagyhatalmak vagy egyáltalán nem, vagy pedig csak tűiké* sőn jönnének a segítségére... ,
