Amerikai Magyar Szó, 1967. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1967-05-18 / 20. szám

Thursday, May 18, 1967 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 5. I PAÁL MÁTHÉ ROVATA 1 Az Amerikai Magyar Szövetségről Az elmúlt hetekben az Amerikai Magyar Szövet­ség körül zajlott az amerikai magyar élet. Az vál­totta ezt ki, hogy itt voltak látogatóban a magyar-- országi református püspökök, akik azért jöttek, hogyr az amerikai testvér-egyházakat meghivják a magyarországi reformáció 400 éves évfordulóján, Debrecenben megtartandó zsinatra. Ezt a küldött­séget, valamint a megtisztelő meghívást az ameri­kai egyházak szervezetei a legnagyobb tisztelettel és készséggel fogadták. Az amerikai és az itteni magyar egyházak átengedték szószékeiket, hogy a magyar vendégek ott prédikáljanak. Természetes, hogy Magyarország amerikai kö­vetsége a magas vendégek tiszteletére fogadtatást adott, amelyen megjelentek az amerikai protestáns egyházak képviselői, az amerikai külügyi hivatal magasrangu hivatalnokai, külföldi diplomaták és négy magyar református pap is. Ez ellen a négy református pap ellen vad hajsza indult a Szabad­ságharcosok Szövetsége kezdeményezésére. Köve­telték a négy református papnak az A.M.Sz.-bői való kizárását és a magyar közéletből való eltávolí­tását. Ennek a vad dühöngésnek előzményei van­nak és ez a hajsza csak ürügy arra, hogy az un. “Szabadság Harcosok”, jól előkészítve megindítsák harcukat az amerikai magyar intézmények elfogla­lására. Az elmúlt évben, az ’56-os ellenforradalom 10 éves évfordulójára rendezett ünnepségek, amelyek­től oly sokat vártak, csúfos kudarccal végződtek. Nemcsak a régi bevándoroltak, de a meghívott amerikai képviselők és szenátorok is távol marad­tak. sőt a washingtoni bankettre disszónokul meg­hívott Nixon is távollétével tüntetett. Szomorúan állapították meg, hogy a nagy terv, hogy a banket­ten szenátorok, külügyi hivatalnokok szónokolja­nak és tegyenek Ígéreteket á Magyarországgal való viszony normalizálása- ellen, szégyenletesen meg­bukott. Betetőzte ezt még az is. hogy a két ország megegyezett: diplomáciai kapcsolataikat nagykö­vetséggé fejlesztik ki. “Más muzsika kell" A kudarc után megindult a reakciós lapokban a nagy siránkozás, jajgatás és jöttek ugyanott, vala­mint a Clevelandon tartott “Magyar Találkozón” a legfantasztikusabb javaslatok arról, hogyan ke­rülhetnek ki a kátyúból. Egyik javaslat az volt, hogy az “eszmét”, a Magyarország elleni hajszát valamelyik amerikai alapítványnak, mint a Ford, a Rockefeller Foundation, vagy esetleg a CIA-nek adják el, vagy egy magyarellenes hatalomtól (né­met) szerezzenek pénzt a szülőföld elleni hajszára. Ez a terv azon bukott meg, hogy a kutya sem akar­ta megvenni a Szabadságharcosokat, akiket Ame­rika és Németország felhasznált ugyan a hideghá­ború idején, de ma, amikor mind a két kormány “hidat” akar építeni a szocialista országok felé, a hitelét vesztett Szabadságharcos “Világszervezet” (?) értéktelenné vált. így elvetették őket, mint a kifacsart citromot. Maradt az elérhetőnek látszó terv, amely a pitts- burghi “Magyarság” cimü, náci irányzatú lapban jelent meg és melynek a lényege az volt, hogy “többséget kell biztosítani az Amerikai Magyar Szövetség igazgatóságában”. Mit jelentene ez ma? Nemcsak azt, hogy az amerikai összmagyarság ne­vében beszélhetnének — hiszen volt idő, amikor ezt a szervezetet, teljesen jogtalanul, az amerikai magyarság “csucsszervezetének” ismerte el kor­mányunk — de főleg azért, mert az amerikai nagy betegsegélyzők, a William Penn (Verhovay), a Re­formátus Egylet, tagonként havi 10 centet fizet a Szövetségnek és ennek a pénznek a megszerzése nagyon jó lenne a Magyarország elleni hadjáratra. Mivel a háborúhoz pénz kell, az a terv is a javas­latban volt, hogy az amerikai egyházak és egyletek automatikusan tagjai legyenek az A.M.Sz.-nek és saját tagdijukon kívül, az A.M.Sz.-nek is tagdijat fizessenek. Mivel az A.M.Sz. igazgatóságában már megsze­rezték a többséget, onnan nehéz kiebrudalni ezt a társaságot. így most elő kell venni a régi jelszót, amit még nem felejtett el az amerikai magyarság: “Kezeket a zsebre!" Védjétek meg a nehezen fel­A REPUBLIKÁNUSOK KÉRDŐRE VONJÁK A KORMÁNY HÁBORÚS POLITIKÁJÁT A Republikánus Párt Szenátusi Politikai Bi­zottsága nyilatkozatot adott ki, amely kérdőre vonja a Johnson-kormány vietnami politikáját és evvel kapcsolatban nagyfontosságu kérdé­seket vet fel. A háboruellenes hangulat növe­kedésével jónak látjuk ennek a dokumentum­nak legfontosabb részeit kivonatosan lekö­zölni. 1967 áprilisig a kommunizmus visszaszorítására irányuló vietnami háború, az Egyesült Államok számára szokatlan méretű arányokat öltött: A háború azt jelenti, hogy egy kis, 600 főből ál­ló amerikai technikai tanácsadó csoportból több mint félmilliós létszámú haderő lett. Azt jelenti, hogy 8,000 ember halálát lelte. Azt jelenti, hogy több mint 50,000 a sebesült. Azt jelenti, hogy a sorozást nagymértékben ki­terjesztettük ugyanakkor, amikor a nyugati világ más részein megszüntették a sorozást. Azt jelenti, hogy ez a leghosszabb háborúnk az Amerikai Forradalom óta — hat évi — kimerítő, keserves küzdelem, pedig a mieink rendkívüli bá­torsággal és hozzáértéssel harcolnak. Azt jelenti, hogy sohasem tudjuk megmondani, tulajdonképpen ki az ellenségünk. Olyan háborút jelent ez, amelyet nemcsak egy­szerűen a parányi Vietnam szigetországban foly­tatunk; mivel ezt a háborút — minden más ameri­kai háborúval ellentétben — egyre nagyobb mér­tékben indokoljuk meg úgy geopolitikai okokból, mint egy kis kormány védelme szempontjából. Azt jelenti, hogy mint a világ rendőre, egyre jobban elszigetelődünk, mivel nincsenek nagy szö­vetségeseink, mint a második világháborúban — nincsenek mellettünk az Egyesült Nemzetek Közös Erői, mint Koreában. A délvietnami csapatokon kívül négy csendes-óceáni ország küld — a mi anyagi támogatásunkkal — valamennyi segítséget. Harcolunk egy nép ellen, amely azt állítja, hogy ez polgárháború. A háború azt jelenti, hogy mig mi 500 ezer em­bert vetettünk be a kommunizmus elleni harcba, addig úgy a Szovjetunió, mint a Vörös Kina — a legnagyobb kommunista hatalmak — nem találtak szükségesnek, hogy csapatokat küldjenek. Azt jelenti, hogy ez a leghiábavalóbb háború, melyben nincs frontvonal, amely kitör itt vagy ott, még az ország határain túl is, Laoszban és Cambó- diában, holott egyik sem vesz részt a háborúban. Ez a háború azt jelenti, hogy minden ellenséges katona megölésére 300 ezer dollárt költünk. Azt jelenti, hogy évente 24 milliárd dollárt köl­tünk és még további adóztatások vannak kilátás­ban; egyre jobban kimeríti az amúgy is fogyó aranykészletünket és egyre jobban kiterjeszti az «SSS^SSSÄSSSSSSSSSSSSSSSSSSSÄSSSSSSSSSSS«­inflációt. Azt jelenti, hogy az elnöknek hihetetlen rendel­kezési hatalma van és csak utólagosan kéri a kong­resszus beleegyezését. Azt jelenti, hogy az az ország— Franciaország —, amely megkezdte és elvesztette a háborút, most a legkimondottabb biránk lett, mialatt maga is nyerészkedik a háborún. Azt jelenti, hogy ez a háború, az ázsiaiak sze­mében, az ázsiaiak veleszületett nacionalizmusa ellen irányul, mint ahogyan a franciák háborúja is ilyen volt. Ezt a háborút, történelmünkben először, nem­csak a harctéren folytatjuk, hanem az amerikai ak otthonában is, minden áldott nap, a tömegtájé­koztatási eszközöknek a durva érzelmekhez szól® propagandája révén. A vitában, az elégedetlenség­ben sok kérdés merül fel a kongresszusban, az egyetemeken, a sajtóban és még a katonaságban is. Négyszer annyi lelkiismeret beli ellenálló van a katonaságban, mint a koreai háborúban volt. Mi, amerikaiak, nem mehetünk egyszerűen Ázsiába, hogy mindent elintézzünk és azt mond­juk nekik: “Ez igy lesz.” A vietnamiaknak más né­zetük van a nemzeti érzésről, mint nekünk, mely- lyel a vietnami kommunisták egyetértenek és emi­att a mi beavatkozásunk mérhetetlenül megnehe­zült. A további lépések Vajon a Republikánus Párt Amerika legjobb ér­dekét szolgálja-e, ha azt mondja, hogy a politika csak a viz széléig terjed, vagy hogy az elnök mö­gött kell felsorakoznunk? Azt jelenti-e a pártkö- ziség, hogy a demokraták tévedéseiért a republi­kánusok vállalják a felelősséget? A republikánusok — két évtizeden át — azt vallották, hogy az Egyesült Államoknak nem sza­bad az ázsiai földrészen háborúba mennie. Most ilyen háborúban vagyunk. A republikánusok azt vallották, hogy semmiféle amerikai katonai beavatkozásnak nem szabad egy­oldalúnak lennie. Vietnami lekötelezettségünk ma kimondottan egyoldalú. 1954-ben a republikánusok korlátozott kötelezettségeket tettek a dél-vietnami kormánynak. A demokrata kormányzat alatt lekö­telezettségünk végtelen lett. Mielőtt további hatá­rozatokat hoznának, hogy támogassák-e vagy elle­nezzék az elnököt, jó lesz, ha a republikánusok er­re a két alapvető kérdésre próbálnak feleletet ta­lálni: 1. Pontosan mi a nemzeti érdekünk Thaiföldön, Cambódiában. Vietnamban és Laoszban? 2. Meddig vagyunk hajlandók menni ezeknek az érdekeknek a támogatására? KÉSZÜLJÜNK FEL LAPUNK ORSZÁGOS KONFERENCIÁJÁRA Ismét Detroitban lesz az országos értekezlet szeptember 2- és 3-án Olvasóink megbízottai ez évben ismét Detroit­ban, a Petőfi Kör vendégszeretetét élvezik majd, amikor eljönnek a szeptember 2- és 3-án megtar­tandó országos lapkonferenciára. Az elmúlt esztendő gazdag volt eseményekben. Hatvanöt éves fennállásunkat sikeres iubileumi banketteken ünnepeltük. Lapunk olvasói sok, sok uj olvasót toboroztak. Mélyenszántó változásokat észlelhettünk az amerikai magyarság soraiban. épített egyházaitokat, egyleteiteket ettől a társa­ságtól! Kezeket a zsebre! Elsősorban a nagy egyletek igazgatósága szün­tesse be a 10 centek kifizetését a konvencióig, mert ez az A.M.Sz. alapszabályaival ellentétben a szülőhaza elleni támadást szolgálja. Kezeket Zseb­re! Meg kell akadályoznia az amerikai magyarság­nak minden olyan kísérletet, amely intézményeit magyar- és amerika-ellenes célokra akarja felhasz­nálni. A szülőhaza és a fogadott haza elleni táma­dással szemben éljünk a régi jelszóval: Kezeket a zsebre! ;í Ezek főleg abban nyilvánultak meg, hogy egyre nagyobb volt az érdeklődés a szocialista Magyáror- szág iránt. A helyzet megérett arra, hogy lapunkat az Ame­rikai Magyar Szót, egyre szélesebb alapra fejtes­sük. Nagy munka vár a lapkonferencia részvevőire. Rájuk hárul az a feladat, ■ hogy kidolgozzák az 1967—68. évi programot az amerikai magyarság tömörítésére, lapunk terjesztésére, az amerikai és óhazai magyarok barátságának kifejlesztésére. Küldjünk deíegátusokat Az országos lapkonferencia csak akkor lehet sikeres, ha a magyarlakta városok és államok kép­viseltetik magukat. Dél-Kaliforniából már kaptunk hirt; az ottani lapolvasók négy delegátust külde­nek, akik a hasznosat összekötik a kellemessel. A delegátusok ellátogatnak az “Expo 67”-re Mont- reálba és visszafelé eljönnek a lapkonferenciára. Talán más távoli országrészekben, mint például Floridában lakó olvasóink is követelhetik a dél­kaliforniaiak példáját.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents