Amerikai Magyar Szó, 1967. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-05 / 1. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 Thursday, January 5, 1967 ORVOSOK ÉS BETEGEK MEGAKADÁLYOZTÁK A ST. FRANCIS KÓRHÁZ BEZÁRÁSÁT A szörny nem hall meg, csak alszik... Hogy alig két évtizeddel a nácizmus legyőzetése után olyan kormány juthatott Nyugat-Németország élére, amelynek feje Hitlert — uralomrajutásától kezdve dicstelen bukásáig — hűséges párttagként mindvégig kiszolgálta, abban én semmi meglepőt sem találok. Ez a legújabb fordulat semmi más, mint a mi húszéves hidegháborús külpolitikánk magától értetődő, logikus folyománya. Számomra az olyan meglepő, ha ez előbb vagy utóbb nem következett volna be. . . A mi külpolitikánk ugyanis — noha a lefolyt két évtized alatt számtalan kötéltáncosi mutatvánnyal és bohóchoz illő bukfenccel “szórakoztatta” a lélegzetét visszafojtva, riadtan figyelő világpublikumot — egy dologban mindvégig következetes maradt: rideg, megalkuvást nem ismerő,'szinte mániákus kommunistaellenes magatartásban. Az antikommunista beállítottság Washington szemében valóságos erénnyé, hitvallássá dicsőült; ez lett minden külföldi kormány fémpróbája arra nézve, hogy az egész világot átölelő újkori kereszteshadjáratunkban elfogadjuk-e partnerunkként és elhal- mozzuk-e bőkezű anyagi támogatásunkkal, amelynek legnagyobb része természetesen hadifelszerelésből állott... Az óvatos semlegességet, az el- nem-kötelezettség irányának követését elitéltük és erkölcstelennek bélyegeztük. Minden országot a “szabad világ” megbecsült tagjává avattunk, melynek a kormánya antikommunistának vallotta magát. lett légyen az Saudi Arábia, Formóza, Spanyolország, Portugália, Paraguay vagy Brazília —, hogy csak néhányat említsek meg az ultra-reakció főfészkei közül, ahol a szabadságot legföljebb ha hírből ismerik. . . Nos, ha antikommunistának lenni: erény, akkor megrögzött nácinak lenni: minden erények legkülönbje. Mert ugyan ki lehetne a mi keresztes- háborúnknak megbízhatóbb katonája, ki gyűlöli a kommunizmust olyan engesztelhetetlenül, ki adta meggyőzőbb — ártatlan milliók vérével megpecsételt — bizonyságát annak, hogy irgalmatlan ellensége az istentelen moszkovitáknak, mint éppen a náci?! Hol találhatnánk tehát a mi szent háborúnk sikeres folytatásához rátermettebb vitézeket, mint a huszévi kényszerű alvásukból vagy földalatti tevékenységükből most újra feltámadó, kipróbált nácik között?! Én soha egy percig sem ámítottam magamat, hogy a német nép azokat a szörnytetteket, amiket a Hitler-uralom alatt kollektive elkövetett, valaha is őszintén beismerte s megbánta volna. Viszont annál világosabban láttam, hogy a németség nagytöbb sége Hitler összes bűnei közül csak egyetlenegyet nem tud neki megbocsátani: azt, hogy elvesztette a háborút. Hogy sokmillió nem-árjának az életét kioltotta; hogy mondvacsinált ürügyek alapján megtámadott, leigázott és megtizedelt egy sereg gyengébb országot; hogy gaztetteivel kihívta maga ellen — és az őt engedelmesen támogató németség ellen — a világ jobbik felének a felháborodását, majd fegyveres szembeszállását — ez mind rendjén lévő dolog volt a németség szemében; mindez Hitler “hősi” nimbuszából egy csipetnyit sem vont le. Csak azt róják fel hibájául, hogy rosszul kalkulált. Dióhéjban kifejezve, az átlagos németnek ez a véleménye: “A mi führerünk jót akart, de sajnos: nem sikerült neki!” Próbálom magamat egy ilyen átlagos németnek a helyébe képzelni. Vajon nem ilyeténképpen kel- lene-é gondolkoznom: “Ha az Egyesült Államok (és egyik-másik szövetségese), alig néhány rövid esztendővel az öldöklő háború után, valósággal a keblére ölelt bennünket, minden anyagi és erkölcsi eszközzel a segítségünkre sietett, hogy ismét talp- raállhassunk, kiheverjük vesztenségeinket és olyan kedvező helyzetbe jussunk, hogy bízvást a háború nyerteseinek tekinthetjük magunkat, akkor nyilvánvaló, hogy nem lehetünk olyan borzasztó bűnösek a Nyugat megítélése szerint,- hiszen ahelyett, hogy büntetnének bennünket, a kedvünkben járnak, barátságunkat keresik és annyira hízelkednek nekünk, hogy egyik elnökük büszkén kiáltotta Lelkiismeretes orvosok, ápolók és gyógykezelésre szoruló betegek megakadályozták New York Bronx kerületében december 22-én, hogy a St. Francis kórházat véglegesen bezárják. A város kórház-tervezési és feiügyelőségi bizottsága már a múlt évben úgy határozott, hogy december végén a kórházat bezárják, berendezését egy másik bronxi kórházba szállítják és a katolikus érseki egyházmegye is megmásította a kórház újraépítésére mányuló támogatását. A város a régi kórház- épületet le akarja bontani és a közelében tervezi felépíteni 6 év múlva a 850 ágyas Lincoln kórházat. Közben azonban a vidéken nem lenne kórház, pedig a lakosságnak nagy szüksége van rá, különösen, hogy a kórházak általában mind zsúfoltak és egyre nehezebb megfelelő kórházi kezeléshez jutni. A lakosok elhatározták, hogy cselekednek és hogy az orvosok segítségével, közvetlen akcióval akadályozzák meg a kórház lezárását. Bizottságot alakítottak (Committee to Save St. Francis Hospital) és kivonultak a kórházhoz, amelynek bejárati vasrácsát a hatóságok már lelakatolták. A tiltakozókat ez nem állította meg, leütötték a lakatot, bevonultak a kórházba, ahol két orvos, dr. Richard ízquierdo és dr. Harvey Barnett készen állt kezelésben részesíteni a rászorulókat. Dr. ízquierdo, a tiltakozó bizottság vezetője, kijelentette: “A St Francis kórház mentő osztálya ismét nyitva áll!” A közreműködő ápolók, kórházi technikusok és a betegek jelenlétében mondotta: “Ez a drasztikus helyzet drasztikus megoldást kíván.” Azt is kifejtette, hogy az eddigi békés tárgyalások révén nem értek el eredményt, viszont a szegénysorsu betegek nem várhatnak, “mialatt a politikusok, vagy az egyházi emberek, tárgyalásokkal, közbenjáró intézkedésekkel húzzák az időt.” Dr. Barnett avval vádolta a várost, az államot és az érseki egyházmegyét, hogy a környék egészségügyi szükségleteinek hátat fordítanak. Azt mondta, semmiféle nehézségbe sem ütközik a St. Francis mentőosztályának nyitvatartása 24 órán keresztül. “Ehhez csak két doiog kell — mondotta — a beteg és az orvos — és megvan mind a kgttő.” Közben kórházi őrök érkeztek meg, akik az érkező betegeket nem akarták beengedni. Tülekedés támadt és több felől mérges megjegyzések hangzanak el: “Engedjenek az orvoshoz!” — kiáltottak. Végül egy embert beengedtek kezelésre. A kórház ügyvezetője is megjelent és utasította a jelenlevőket, hogy hagyják el a kórházat. Figyelmeztetett, hogy a rendőrök már útban vannak és hogy nem szabad senkinek kezelést adni. Mérges szóváltás következett. Dr. Barnett felkiáltott: “Ki mer engem megakadályozni abban, hogy a betegeket kezeljem?” Az ápolónők is hasonlóan tiltakoztak. A rendőrök megérkeztek, mindenkit kikergettek, a betegeket pedig átszállították egy másik kórházba. világgá: ‘Ich bin ein Berliner!’ hogy’ a csudába’ tartsam magamat bűnösnek, ha egyszer ők — a volt ellenségek — úgy bánnak velem, mintha ártatlan lüiom lennék??!!” És itt hozzátehetném, hogy a németség bűntudatának felébresztését, vagy ébrentartását az sem táplálta valami különös mértékben, hogy az izraeli kormány jónak látta barátságot kötni a német kormánnyal és különféle fegyverszállitási és egyébtermészetü gazdasági tranzakciókba bocsátkozni vele — mintha semmi sem történt volna. . . Az átlagos náci-érzelmű német ezt — joggal vagy jogtalanul — úgy magyarázhatja, hogy ha a zsidó nép leghivatottabb szószólója: az izraeli kormány ilyen rövid idő alatt szemet tud hunyni a zsidóság ellen elkövetett szörnyűségek felett, akkor a többi népek, amelyek aránylag kevesebbet szenvedtek Hitler kezétől, bizonyára már el is feledték a führer garázdálkodásait, mint megannyi jelentéktelen epizódot. . . Isten látja a lelkemet: én örömest megbocsátanék a németeknek, ha a legkisebb nyomát látnám bennük a bűntudatnak, megbánásnak és a jóváte- vési szándéknak. De van-e, lehet-é megbocsátás az A bizottságnak azonban eltökélt szándéka, hogy nem hagyja annyiban a dolgot és ezután is harcolni fog a kórház nyitvatartásáért. Előzőleg a bizottság hét tagja már ülősztrájkot tartott a városi kórházfelügyelőség irodájában (sit-in). A fejlemények nyomán Robert F. Kennedy szenátor nyilatkozatban ajánlotta, hogy a város vegye kezelésbe a St. Francis kórházat mindaddig, mig az uj Lincoln kórház fel nem épül. Azt is monuot- ta, hogy a szövetségi hatóságok is segítenének, hogyha a város maga intézkedne ez ügyben. Az érseki egyházmegye elzárkózott és erre vonatkozólag nem nyilatkozott. A bronxi lakosokból alakult bizottság, azzal, hogy saját kezébe.vette a megoldást és jelét adta annak, hogy nem politikai csürés és csavarás, hanem tettek kellenek, példát mutatott a népnek arra, hogy közvetlen beavatkozással eredményt érhetnek el ,ha másképpen ez nem lehetséges. Hadikiadásra költünk - népjólétre nem A kongresszus és Johnson elnök habozás nélkül jóváhagy minden hadikiadást és filléreskedik, amikor a népjóléti költségvetésre kerül a sor. Jellemző erre a kongresszus azon határozata, amely egy és félmilliárd dollárt irányzott elő az XB-70 nagy bombázó gyártására. Ez a repülőgép időszerűtlen volt már akkor, amikor az első elkészült. Ez évben egy és fél milliárd dollárt irányoztak elő a nyomor elleni harcra, vagyis annyit, ameny- nyibe a használhatatlan XB-70 bombázó tervezem került. Ha kormányunk a vietnami háborúra költött ösz- szeget a vietnami nép jólétére fordítaná, akkor az ország 16 milliónyi lakosa egyenként $1,960-t kaphatna évente és a vietnami nép életszínvonala a legmagasabbak közé tartozna az egész világon. A tény azonban az, hogy az amerikai és a sai- goni kormányok politikája lerombolta a vietnami nép gazdasági életét, úgyhogy az ország népe most — és még sok esztendőn keresztül, a háború befejezése után is — a legalacsonyabb életszinvonalon kell, hogy tengődjön. Partizántevékenység Szaud-ArUraban Beiruti jelentések szerint a Szaud-Arábiában működő ellenállási szervezet, az Arábiai-félsziget Népi Szövetsége kiadta első hadijelentéseit. Ezek szerint a szervezet Arar falu közelében és a Turaif- sivatagban megrongálta az olajvezetéket. A szabotázst a Tapline olajtársaság is elismerte. Rijadban, a miniszterelnökségi palotában és egy katonai táborban időzített bombát találtak. KIOLVASTAD A LAPOT? ADD TOVÁBB! MÁS IS TANULHAT BELŐLE! olyan vétkes számára, aki nem hajlandó beismerni a bűneit, tehát nem is tart igényt bárkinek a bocsánatára? A német nép zöme vajmi keveset törődik azzal, hogy más népek történelme miképpen könyveli el a náci rémuralom borzalmait — a német hivatalos történelem nem talál ezekben a barbár tettekben semmi elitélni és megbélyegezni valót; sőt: ha az utóbbi években felbukkant vész jelek nem csalnak, okunk van azt hinni, hogy a németségben erősen buzog a vágy, hogy óvatos és kimért léptekkel ugyan, de céltudatosan visszatér jen a hitleri szellemhez, amit sohasem tagadott- meg! Nem vagyok rémlátó, de attól tartok: a következő két évtizeden belül a német nép egy újabb Hitlert fog kitermelni magából. . . Bizony mondom: nem is volt olyan fantasztikus idea Henry Morgenthau-nak (Roosevelt pénzügyminiszterének) az az elgondolása, hogy Németországot legalább 50 évig — tehát a hitleri generáció teljes kihalásáig — a győztes szövetségesek katonai megszállása alatt kell tartani.. . Talán még 50 év is kevésnek bizonyult volna! írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M.
