Amerikai Magyar Szó, 1967. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1967-04-20 / 16. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, April 20, 1967 ARTUR RUBINSTEIN EUÜESÉU AZ ÉLETÉT,.. Intervju a nagy zongoraművésszel TJjjai sebes tempóban futnak. Arcán lassan eluralkodik a zene. Látjuk is, amint játszik: nemcsak bemutatja, valóba nmagas fokon át is éli, a §zó szoros értelmében tolmácsolja a müvet. Ujjai sebes tempóban futnak. A nagyrabecsült, világhírű művész, a hires zongora-virtuóz, Artur Rubinstein, szemünk előtt lényegül át a zenévé, amit játszik és amit mi nem hallunk. Mert Artur Rubinstein csodálatos kezei alatt ezúttal nincsen zongora. Egyszerű, naturszinüre polírozott japán-asztalkán futnak az ujjai,illusztrációjaként mindannak, amiről a művész néhány perccel előbb beszélt. Artur Rubinstein ugyanis néhány perccel ezelőtt a zongorázásról és a zongorákról beszélt. • — Hogy belőlem végképp és javíthatatlanul •zongorista lett, az tulajdonképpen egy magyar művész érdeme, aki négyesztendős koromban valamelyik nagybácsim ajánlólevelére fogadott és meghallgatott. Én akkoriban már mindenfélét játszottam, mert amióta csak emlékezni tudok mindig zongoráztam. A művész — akkoriban már igen idős ember — eljátszott nekem egy dallamot, majd elénekelte mély, dörmögő hangján, azután megkért, hogy én énekeljek. Én azonban nem énekeltem. Leültem a zongorához és eljátszottam az egészet. — Hibátlan — mondta vizsgáztatóm. — És újabb próbákat tett, újabb feladatokat adott. De ezután már csak egyszer játszotta el a részleteket. Én meg egymásután “visszajátszottam” őket. Három-négy félét “zongoráztunk” el igy. Akkor azt mondta: — Hibátlan és csodálatos. — Ettől kezdve mintegy7 félesztendeig rendszeresen foglalkozott velem. Nap mint nap jártam hozzá, igy nevelt koncenrtzongoristává egy — hegedűs ! Mert felfedezőm, első mesterem és ösztönzőm e nyilvános szereplésekkel tarkított művészpályán Joachim József volt, a Berlinben élő, de legszívesebben csak magyarul beszélő zseniális hegedűs, aki talán az egész mai, modern hegedűművészet atyja, hiszen Kreisler éppúgy a mesterének vallotta, mint Hubay Jenő, igy Kreisler és Hubay tanítványai is végeredményben az ő iskoláját járták. Hogy tegnap mi történt velem, azt olykor-olykor már nehezen tudom elmondani, de Joachim Józsefre és első közös óráinkra még ma is, hetvenegynéhány év távlatából, kifogástalanul emlékezem. Mindig is emlékeztem rá, egész életemben. Hajdanán volt mesterem emlékének tisztelete vezérelt első ízben magyar földre is, talán 1912-ben, vagy 1913-ban, de az is lehet, hogy mindkét esztendőben. __Akkoriban néhány országban már ismertek, szívesen látott vendég voltam, bár a konzervatívabb feenekritikusok gyakran éles hangon kifogásolták műsoromat, amelyben az ifjú rendbontók és forradalmárok müvei is sokat szerepeltek, az olyanoké, például, mint Ravel, Prokofjev, Roussel, Schönberg. . . De én nem hagytam magam megfélemlíteni. Meggyőződéssel harcoltam ezekért a “forradalmárok”-ért. És ha hiszik, ha nem, ez igazi harc volt. Hányszor, istenem, de hányszor kifütyültek, megdobáltak, megbiráltak. Ha már tűr hetetlen kezdett lenni a lárma, leültem a zongorához és valamelyik klasszikust kezdtem játszani: Bachot, Beethovent, Schubertét, vagy mást. Addig játszottam, mig elcsendesedtek az emberek és végül tapsoltak. Ilyenkor tudtam, hogy a taps nem nekem szól, hanem azoknak a klasszikusoknak, akik a “kezem alá kerültek”, de hogyan, hogyan nem, a közönség végülis mindig elégedetten távozott. . . így azután egy évtized alatt sikerült “belopnunk” ezeket az ifjú zeneszerzőket a koncerttermekbe. Be kell vallanom, ma sem játszom mást, csak azt, amit akkor, kezdő művész koromban. Én, a hajdani megdobált “forradalmár”, ma már muzeum vagyok. Csak az a feladatom, hogy minden nap, minden héten mindig kicsit jobban játszani a múzeumom, vagy ha úgy tetszik műsorom darabjait. Ha újat nem adunk, a régit kell egyre tökéletesebben csinálni. Én már sohasem tudok eljutni Bartókig. Pedig személyesen is jól ismertem őt, s én, a kamarazene szerelmese, aki számtalanszor játszottam a legkülönbözőbb összetételű quartettekben és quintettek- ben, Bartókkal is szerepeltem. Szerettem és szeretem is. De már sohasem fogok tudni annyira zongorázni, hogy előadjam. Bartókhoz más zongoraiskola, más zongoratechnika kell, mint amit én ismerek. Én az egész XIX. század, és a XX. első harmatjának zenésze vagyok, Bartók a század második, harmadik harmadáé és az örökkévalóságé. Őt már a fiataloknak kell játszaniuk. Bartók már a mai fiatalok “forradalma”, nem az enyém. És ők, ezek a mai fiatal zongoristák remekül tudják előadni. Micsoda technikájuk van! Néha túl nagy is talán. Olykor úgy érzem magam koncertjeiken, mintha a hanglemezeiket hallanám. Tiszta, tökéletes, technikás — de nem mindig tud átjönni a pódium szegélyén. Máskor meg elragadtatva tapsolok. Nemrégiben egy zenei verseny zsűrijének tagjaként megismerkedhettem a magyar Vásáry Tamással, halhatatlan egy7 fiatal szovjet zongoristát, bizonyos Askenázyt — ezek a legnagyobbak közül valók. És az ilyen reme- kebbnél-remekebb zongoristák száma egyre nő. A zene, hála a lemezeknek, rádióknak, televiziók- nak egyre jobban terjed, egyre újabb és újabb tömegeket hódit meg. Én a lemezek, a rádiók, a televíziók legnagyobb érdemének éppen azt tartom, hogy a vidékre, a falvakba, a kisvárosokba is eljuttatja a legjobbakat. Hajdanán sohasem jártam a kisebb városokban és jóformán sohasem koncerteztem falvakban. Ma, hála a lemezeknek és a rádióknak az egész világ hallhat, és hála a televízióknak, akár az egész világ láthat. Ne higyjék, hogy a hiúság mondatja ezt velem — őszintén örüllök ennek a lehetőségnek. Ez elsősorban a zeneművészet számára jó. Hiszen mit is akarhatok még én egy hosszú és szerencsés élet vége felé? Úgy is mondhatnám: egy hosszú, nagyon szerencsés, nagyon boldog élet vége felé. Nem panaszkodhatok. Az emberiség nagy megpróbáltatásai nemcsak engem, de a családomat is elkerülték. Amikor kitört az első világháború, éppen Spanyolországban voltam és a barátaim azt tanácsolták, maradjak is ott. így évekig spanyol földön éltem, akkor, amikor Spanyolországban én voltam “A ZONGORISTA”, igy7 csupa nagybetűvel, mert nem volt más. De a spanyol muzikális nép, imádja a klasszikus zenét és engem “A” “nagy művésznek” kiáltott ki, ami azt jelentette, hogy a siker nyomán megnyílt előttem Latin- és Délamerika valamennyi hangversenytermének kapuja is. A mindennél puszti- tóbb második világégés hire Amerikában talált egy féléves koncertkörút közben. Három hónapom volt még hátra a szerződésből, amikor kitört a háború és az amerikaiak azt tanácsolták: “Maradjon nálunk, kötünk önnel egy több esztendős szerződést és körbeutazza majd ezt a mi hatalmas országunkat. “És ismét szerencsém volt. Ekkoriban csak négy7en-öten voltunk zongoristák Amerikában: Cassadesus, Horowitz, Serkin, akiket elismertek, Bartók, akiről nem nagyon tudták, hogy kicsoda. Tárt karokkal vártak bennünket mindenütt s miközben a világ égett, mi akarva-akarat- lan egyre híresebbek lettünk. Persze mindaz, ami a háborús évek alatt történt, nem múlt el nyomtalanul a fejünk felett. A barátaim, személyes ismerőseim és azok közül akiket csak névről ismer- tem sok százan, talán több ezren pusztultak el és az emberiség ellen elkövetett példátlan gaztettek arra késztettek, hogy a háború után személyes földrajzom térképéről örökre kitöröljem a németeket és a német földet. — Szülőföldjén, Lengyelországban, mikor járt utoljára ? — Néhány hete, a Varsói ősz hangversenyein léptem fel. Milyen szeretettel fogadtak! Hogy7 tombolt a nép! És micsoda koncerteket hallottam! A lengyel művészek most nagyon jók, talán a legjobbak a világon. Különösen a zeneszerzők, a zongoristák, de még a hegedűsök is. — Mit jelent ez a még, talán vannak bizonyos fenntartásai ? — Vannak, de ez nem a lengyeleknek szól, hanem a hegedűsöknek. Kérem, el ne mondja senkinek, hogy7 Artur Rubinstein többezer kamarazene-est ünnepelt résztvevője tulajdonképpen nem a hegedűt tartja a világ legszebben szóló hangszerének. Be kell vallanom, gyermekkoromban kimondottan irritáltak a hegedűsök, ez később javult, de tartózkodásom sohasem múlt el igazán. De nehogy messzemenő következtetéseket vonjanak le ebből, mert azt is be kell vallanom, hogy amikor a felejthetetelen Joachim József előrehaladásom jutalmaképp egyszer magával vitt a berlini Zeneakadémia egyik quartettjének próbájára, húsz perc alatt úgy elaludtam a csodálatos beethoveni kamarazene közben, hogy a mester fel sem tudott ébreszteni — ölben vitt haza az édesanyámhoz. — Nem fárasztja-e az a rengeteg ut, utazás, szereplés, amit vállal? — Szerencsés életem szerencséjének része, hogy nem. Ma, nyolcvan éves koromban, ugyanúgy élek, ahogy eddig bármikor is éltem. Harmincnégy esztendeje a legboldogabb a házasságom, de a feleségem a tanúm, hogy ma sem változtattam semmit harmincnégy év előtti életmódomon. Nem voltam beteg. Ma sem vagyok az. Akkor sem dohányoztam, ma sem dohányzom. Akkor sem ittam, ma sem iszom. Minden maradt ä régiben... És a gyerekeink, két lány, két fiú, megtalálták helyüket a világban és szeretnek bennünket. Kilenc unokánk van és a gyerekeink is mind nagyon boldogok. — Van-e köztük zongorista? Ketten zongoráznak, de szerencsére nem a művészpályát választották. — Szerencsére? — Szerencsére! Hiszen milyen szomorú lettem volna, ha akármelyikük rosszabbul zongorázik, mint én! És milyen keserű, ha jobban! — A hírek szerint ön most az emlékiratain dolgozik. — Igaz. Minden múzeumhoz kell egy katalógus. — Kikről emlékezik meg benne? — Azokról a nagy emberekről, akiket ismertem. És persze a nagy komponistákról, akikkel találkoztam. Megragadóan bölcs, nagyon kedves, figyelmes ember. Csodálatosan kifinomult az arca, bámulatosan kifejezőek a szemei, kezeiről pedig talán csak Leonardo tudna méltó képet festeni. Finom, ujjai ismét az asztalon futnak. Hol lassabban, hol gyorsabban ütik a képzeletbeli billentyűket. Feleslegesek vagyunk. Csendben, lábujjhegyen óvakodunk ki a lakosztályából. Amikor utolsóként visszafordulok, hogy nesztelenül behúzzam az ajtót, egyre nagyobb lendülettel játszik. Arcán már ott ül, ott él a zene, amit csak ő hall — a király visszavonult birodalmába. . . Fenyves György Í MWWVWVWWVMWWVVVWWWAIWWWVWW I t/Cbé. jí RÉTESHÁZ ÉS CUKRÁSZDA \ ji 1437 THIRD AVENUE, NEW YORK, N. Y. ! i[ (A 81-ik Street sarkán) — Telefon: LE 5-8484. ] 11 Mignonok .születésnapi Vrták, lakodalmi, Bar- j || Mitzvah-torták. — Postán szállítunk az ország ] j! minden részebe. — Este 7.30-ig nyitva iiV.V.\V.SNW.V.W.V,V.*.V,W.,.V.,.V.V.,.,.M1 Í Ajándék 7—77 éveseknek! I» SZÜLŐFÖLDÜNK y A most megjelent művésziesen illusztrált 560 »I «J oldalas könyv a külföldön élő J % magyarság könyve1. >! Í Az ABC-tó'l nyelvtani, nyelvi magyarázatokon ■! át vezeti el az olvasót a legszebb irodalmi [I szemelvények megértéséig! j! A Szülőföldünk !; közel hozza Magyarországot, annak népét, || tájait, történelmét, zene és népdalkincsét Ij Ára: $3.95 Megvásárolható minden magyar könyvet árusító boltban és az Amerikai Magyar Szónál >J V>SWW/A%VVAVA\WViiVAVAVAViMVJ 8
