Amerikai Magyar Szó, 1967. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1967-03-16 / 11. szám
A AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, March 16, 1967 LBJ gyötrelmes dilemmája Akik közelebbről ismerik elnökünket — s néhanapján ki merik mondani az igazságot —, LBJ-t rendkívül érzékeny, ellentmondást nem tűrő, felette szeszélyes és betegesen hiú embernek tartják. Minden vágya az, hogy a történelem lapjain mint sikerekben gazdag, “nagy” államférfi tündököljön, akinek úgy az Egyesült Államok, mint a nagyvilág jövő nemzedékei örök hálával fognak tartozni. Texasi méretekhez szokott ember lévén, minden tervét, minden lépését “nagyvonalúság” jellemzi. Ha ő belefog valamibe, hát annak — az árgyélusát! — kápráztatóan vagy félelmetesen nagy dolognak kell lennie — apró-cseprő, piszli- csár ügyekre ő bizony nem vesztegeti drága idejét. .. Neki egy egészséges, jól kiegyensúlyozott társadalom megteremtése nem elég ambiciózus célkitűzés — ő “nagyszerű társadalmat” akar! (Ehhez a tervéhez még én is sok sikert kívánok neki!) Kisebbfajta fegyveres összeütközések az ő vérmes természetével nem egyeznek meg — ő nagyszabású háborút akar! Dél-Vietnamban az elődje mindössze 16,000 “tanácsadóval” támogatta az ottani diktatórikus bábkormányt (és még ezeknek a számát is le akarta csökkenteni, mondván: “ez a vietnamiak háborúja, nem a miénk!”) LBJ texasi mérőléce szerint ez a támogatás nem volt méltó a világ leghatalmasabb országához, rövid néhány esztendőn belül tehát az amerikai haderő Vietnamban a 16,000-nek a harmincszorosára emelkedett, az öldöklő háború végképpen elvesztette korábbi jellegét és százpercentesen amerikai háborúvá vált, még pedig a johnsoni karakterhez illően: “nagy háborúvá.” Akármilyen olcsó kis háború neki nem imponál... Ha például ő elrendeli, hogy Észak-Vietnamot bombázni kell, akkor olyan bombazuhatag zudul erre a kis országra nap-nap után, hogy ahhoz képest (hozzáértők véleménye szerint) a Náci-Németországra szórt bombák viszonylagos mennyisége elenyészően csekélynek tűnik... De bármilyen nagy fontosságot tulajdonit is a Fehér Ház jelenlegi főbérlője ennek a két “nagy” ügynek, az ő szemében ezeknek a fontossága és jelentősége valósággal eltörpül a legnagyobb és mindennél fontosabb johnsoni célkitűzés mellett, ami nem egyéb, mint az, hogy az 1968-as választások eredményeképpen ő újabb négy évre bérbe- vehesse a Fehér Házat. Rossz nyelvek szerint ez a leküzdhetetlen vágy annyira átitatja egész lényét. hogy semmiféle lépésre — sem kicsire, sem nagyra — nem hajlamos, amig alaposan meg nem fontolja, hogy a szándékolt lépés elősegiti-e, vagy — Isten őrizz! — veszélyezteti az ő újraválasztásának az esélyeit. Mert, kérem alássan, ahhoz, hogy “nagy” elnökként vonuljon be a történelem Pan- theon-jába, még legalább négy évi áldásos működést kell kifejtenie jelenlegi posztján. . . Nomármost. Világos, hogy egy üleppel két lovat nem lehet megülni. Lehetetlen “nagyszerű” társadalmat épiteni idehaza és ugyanakkor egy nagyszabású, emberéletben és dollárban ijesztően költséges háborút folytatni a világ másik felén lévő “ellenséggel.” Ezt a kettős terhet az amerikai választópolgárok, akiknek a bőrére megy a vásár, nem hajlandók viselni. Az a jelölt, aki ilyen súlyos áldozatot követel tőlük, nem számithat olyan túlnyomó szótöbbségre, amilyen a johnsoni hiúságnak megfelelne, de még az is igen kétséges, hogy egyáltalán meg tudja szerezni a legparányibb többséget. Nyilvánvaló, hogy vagy a háborúnak kell végetvetni, vagy a “nagyszerű” társadalom tervrajzát kell a polcra tenni — beláthatatlan időkig... Elnökünk tisztában van azzal, hogy egész Észak- Vietnamot, valamint Dél-Vietnamnak a vieteong- uralta részét az amerikai haderő koncentrált lat- bavetésével rövid napokon belül kietlen pusztasággá tudná varázsolni, csak azt nem tudja, hogy egy ilyen hősies “felszabadítás” mifajta következményekkel járna... Ha tudná, hogy csupán egy felháborodott és megdöbbent világ utálatát és megvetését provokálná ki vele, talán egy vállrándítással tultenné magát rajta, de — kérem alássan — nem lehessen tudni, hogy a Szovjet (igen tekintélyes atomkapacitásával) és Kina (széditően nagy hadseregével) miképpen reagálna egy ilyen barbár lépésre . . . Nem valószínű, hogy karbatett kezekkel, közömbösen, tétlenül szemlélnék a borzalmas heka- tombát, az viszont nagyon is valószínű, hogy még az eddigelé semleges magatartást tanúsító országok is ellenünk fordulnak. . . Félő, hogy aki ilyen lépésre elszánja magát, azt a történelem nem mint nagy elnököt, hanem mint az utolsó elnököt, fogja elkönyvelni. . . Ez tehát nem a legjobb utja-módja a fehérházi bérlet négyéves meghosszabbításának... Ha viszont úgy határoz, hogy a vietnami hadjáratot — a mai színvonalon — folytatja az 1968-as választási harcok idején túl is, szembe kell néznie azzal a lehetőséggel (sőt: bizonyossággal), hogy az állandóan növekvő amerikai halállista, amelynek bevallott része e pillanatban csak hajszálnyira van a tízezres számtól, a választási kampányig meg- duplázódhatik; a jelenleg évi 25 billió dollárra taksált vietnami hadiköltség 35—40 billióra rúghat, a fülsiketítő harsonaszóval bejelentett és megindított “nagyszerű” társadalom tervét tehát le kell lapítani egészen kisszerű programmá; ellenkező esetben olyan hallatlan adóterhet kell az átlagos választó nyakába sózni, hogy az kínjában feljajdul és az elnök nevét soha többé káromkodás nélkül ki nem ejti a száján — egyszóval: ilyen körülmények között a legkönnyelmübb hazárdőr sem merne Johnson újraválasztására fogadni. Nem csoda tehát, ha elnökünk e pillanatban (egy rövid évvel a kampány megindulása előtt!) ilyeténképpen té- pelődik magában: Mi a frászkarikát csináljak, hogy az elnöki tisztséget újabb négy évre biztosítsam a magam számára? (Akik netalán megütköznek a “frászkarika” kifejezésen, azok szíveskedjenek figyelembe venni, hogy ez egy igen enyhe “irodalmi” szó azokhoz a texasi zamatu kiszólásokhoz képest, amelyekkel elnökünk igen gyakran él magán- beszélgetések során.) Hát ha az elnök ur megszívlelné az én tanácsomat, én meg tudnám nevezni ezt a “frászkarikát.” Ha mái- nem hallgat U Thant-ra; ha már egy sereg saját pártjabeli szenátor és képviselő józan tanácsait nem hajlandó figyelemre méltatni; ha már a pápa intéseit is szemrebbenés nélkül hagyja e menni a füle mellett, hát akkor legalább tisztel., meg L. B. Johnson!, a volt alelnököt azzal, hogy meghallgatja a véleményét. Alelnök korában ugyanis LBJ bejárta Délkelet-Ázsiát és Dél-Vietna- mot és azzal a benyomással tért vissza onnan, hogy ott az igazi veszély nem a kommunizmus, hanem az éhínség, a tudatlanság, a szegénység és betegség. Az amerikai haderők bevetése nemcsakhogy nem szükséges, hanem egyenesen nemkívánatos lépés volna, mert ezzel — úgymond — felélesztenénk egész Ázsia antikolóniális indulatait... Tévedett volna Johnson alelnök, amikor a fenti jelentést Kennedy elé terjesztette, aki szemmellát- hatólag komolyan vette alelnöke szavait?? Vagy inkább akkor követte el élete legnagyobb tévedését, amikor — már mint elnök — pont azt csele kedte, ami ellen egykori főnökét oly nyomatékosan intette?? Különben is, lehetséges az, hogy egy LBJ valaha is tévedjen? Bizony, lehetséges, bár ő ezt nem hajlandó beismerni — csak végszükség esetén. Az 1964-es elnökválasztás előtt úgy. érezte, hogy akkoriban nem egészen holtbizonyosnak látszó esélyeit egy erélyes huszárvágással meg kell erősítenie, összecsőditette tehát a sajtó, rádió és televízió washingtoni tudósítóit és azok jelenlétében minden kertelés és arcpirulás nélkül beismerte, hogy kongresszusi képviselő és szenátor korában igenis elkövetett számos tévedést a négerkérdést és a polgári jogokat érintő törvényjavaslatok elleni szavazatai révén. De most — mint elnök — igyekezni fog ezeket a tévedéseket helyrehozni és minden tőle telhetőt megtenni e problémák megoldása érdekében... Sietek megjegyezni: Johnson “ábrázata” nemhogy vesztett volna e beismerés következtében, ha nem óriási mértékben megnövekedett — meri amilyen igaz, hogy tévedni emberi dolog, éppoly igaz az is, hogy egy tévedést beismerni és jóvá tenni: férfias erény! Szerintem Johnson csak úgy lehet elnök újra (s talán még “nagy” elnök is!> ha hajlandó idejében — tehát hamarosan! — ± mét gyakorolni ezt a férfias erényt. Egy “nagy ember” és egy “nagy nemzet” megengedheti magának azt a lukszust, hogy beismerje a tévedéseit egy ilyen egyenes, becsületes, emberies és férfiat gesztus egy unciányit sem von le egyiknek a nagy ságából sem, sőt: a nagyvilág szemében még na gyobbnak fog látszani mind a kettő... És LBJ nyugodt lehetne, hogy újabb négy évig a Fehér Házban maradhat, tehát lesz ideje és alkal ma elérni azt a nagyságot, ami után sóvárog. .. Négy évvel ezelőtt Mint minden, az idő is relativ. Négy év nem hosszú idő, ha derűs, élvezetes körülmények között töltjük el. Ha azonban négy esztendőn keresztül nap-nap után, forró nyárban, zord hidegben a piketvonalon kell lenni és szembe kell nézni a sztrájktörőkkel és az őket védelmező Pinkerton fegyveres őrökkel — akkor négy esztendő nagyon-nagyon hosszú idő. Március 11 — a negyedik évforduló 1967 március 11-én lesz négy éve, hogy Tennessee állam Kingsport városában, a Kingsport Nyomda 1,600 munkása sztrájkba lépett. E. W. Palmer, a nyomdavállalat igazgatója, mint kiskirály uralkodott az üzem felett. Noha a munkások szakszervezetekbe (4) tartoztak, az évről-évre megújított munkaszerződés olyan átlagon aluli munkabért és munkaviszonyokat nyújtott, hogy a négy szakszervezet központi vezetősége nem volt hajlandó elismerni és aláírni a szerződést. A nyomda munkásai éveken át elfogadták a vállalat ajánlatait, nem voltak hajlandók sztrájkolni és igy jóval kevesebbet kerestek, mint más szervezett nyomdászok. Megtelt a pohár Négy évvel ezelőtt az üzem vezetősége nem vette figyelembe számos munkás rangidősségi jogát. Az újonnan felvett fiatal munkásokat helyezte a legjobb, legmagasabb bért fizető állásokba. Ennek tetejébe a vállalat vezetősége ragaszkodott ahhoz, hogy a szerződés ideje alatt a panaszok orvoslása a munkáltatók határozatától függjön. Ezt már nem tűrték a munkások és elhatározták a sztrájkot. "Harcolunk és győzni fogunk" Azóta négy év telt el. Négy hosszú év. A múlt. hónapban, februárban, hideg szél fújt a Cumber- land-i hegyek felől. A melegen öltözött, hideg, zord időhöz hozzászokott piketelők dideregve végezték a rájuk kiszabott feladatot. A munkáslétszám 1,600-ról a felére csökkent. Sokan Chicagóba és más városokba mentek. Az idősek nyugdíjba mentek, de 800-an még ma is sztrájkolnak. Ha valaki beszélgetésbe kezd a sztrájkolókkal, legyen az Earl Demck, vagy Hugh Reece, vagy L. V. “Buck” Slaughter, mindannyian azt mondják, hogy "győzni fogunk." Munkásszolidaritás A Kingsport nyomda sztrájkoló munkásai négy szakszervezetbe tartoznak, melyeknek országos központja támogatja a sztrájkolókat. A munkások kai szolidaritást vállalt azonban az egész ország szervezett munkássága. Ezért van az, hogy töbl mint 10 millió dollár sztrájksegélyt osztottak ki í harcban álló munkások között. A nőtlenek és fér jezettek 25, családapák heti 50 dollár sztrájksegél; ben részesülnek. A sztrájk hadiszálláson állandóan sütnek-főznel és a sztrájkolok nemcsak kávét és süteményt, d< húst és főzeléket is ehetnek, úgy hogy élelemé nem kell pénzt költeniök. A sztrájkvezetőség - ha arra szükség van — orvosi számlát, vagy jelzá log részletet is kifizet. Eddig még egyetlen sztráj kóló sem vesztette el a házát. Országos bojkott-mozgalom Az AFL-CIO országos vezetősége bojkott-mozgal mat szervez a sztrájkolok támogatására. A Kings port nyomdavállalat többek között tankönyveke is nyomtat. A szervezett munkások minden város ban és államban nyomást gyakorolnak a Közoktatá si Tanácsokra, hogy ne vásároljanak a Kingspor nyomdában készült tankönyveket. A bojkott-mozgalom, a munkásszolidaritás és ; sztrájkolok határozottsága garancia arra, hogy < küzdelem rövidesen véget ér, méghozzá a munká sok győzelmével. írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M.
