Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1966-08-25 / 34. szám

8

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Thursday, August 25, 1966

Victor Perlő:

KUBA — Első benyomás

Kuba nem ér el sikereket •— mondotta Johnson elnök egy nemrég elhangzott beszédében, amelyben a kommunizmus “kudarcát” akarta bizonyítani. A U.S. tulajdonban levő és latinamerikai forgalomnak szánt spanyolnyelvü kiadvány, “Vision” jelenti, hogy Kubában a tojás darabjáért egy dollárt fizetnek az állitólagosan éhező kubaiak.

A következő cikkekben saját megfigyeléseim, alapján fogom megállapítani, hogy helytállók-e ezek az állítások. Itt adom le kezdeti konklúzióimat, Havannában és másutt szerzett tapasztalatok alapján, valamint az ország legtárgyilagosabb gazdasági szakértőinek véleménye és a statisztikai adatok szerint:

— Kuba gazdaságilag jobb viszonyok között van most, mint valaha;

—Kuba nagy lépésekben halad előre a mező- gazdaságban, az iparban és minden vonalon;

— A falusi és kisvárosi lakosság többségének anyagi helyzete rekordmagasságot ért el. A városi lakosság egy személyre eső élelmezése és lakás- ellátása, mely 75%-kal növekedett, alacsonyabb színvonalon áll, mint közvetlenül a forradalom után, amikor a raktáron levő felgyülemlett árukat fogyasztották, de magasabb, mint a forradalom előtt volt és jelentős növekedést mutat.

Az összlakosság életszínvonala — ide tartozik a lakáson, élelmezésen, ruházkodáson kívül a művelődés, a társadalombiztosítás, az iskoláztatás, a sport, a szórakozás és a közlekedés — a legmagasabb fokra jutott és még tovább emelkedik. Természetesen problémák is vannak. Voltak tévedések és sikertelenségek, ezeket is igyekszem felsorolni.

Képzeljünk el egy mezőt, amely háromszor akkora, mint a Yankee Stadium, zsúfolásig megtelve álló emberekkel és széles utakat, amelyeket egy mérföld távolságra sűrűn megtöltenek a szélrózsa minden irányából újonnan érkezők. Becslésem szerint Nagy-Havanna 1.7 milliós lakosságának fele, vagy harmada ott állt a forró napon 4—5 óra hosszat, mialatt Fidel Castro beszélt. A jelenlevők zöme a fiatal nemzedékhez tartozott és az életerős, egészséges megjelenésüek voltak többségben. Utána még próbáljuk elképzelni, hogy a félmilliónyi, vagy még több ember, egymással karöltve énekli az Internacionálét.

Ez a nép nem szenved és nem látszik szükölkö- dőnek. Ez a látvány egyetlen tárgyilagos megfigyelőnek sem juttathat eszébe gazdasági, vagy politikai válságot. Itt egyet sem lehet látni azokból a koldusokból és sorsjegyárusokból, akik egész La- tin-Amerikát elárasztják.

Tegnap este megnéztem a megismételt disztorna- bemutatót julius 26-a tiszteletére. Kb. 10 ezer 8 éves és idősebb gyermek, ifjú, katona és mütor- nász vett részt. Emelvényekről csehszlovák tornamesterek adták le az utasításokat. A nézőtér egyik oldalán 2,500 leány időközönként gigantikus jelszavakat formált, mint “Vietnam az imperializmus sírja lesz,” “A forradalmat a nép hajtja végre”, stb.

Egy mozi-panoráma, kubai forradalom előtti és utáni életről és a világeseményekről egymásba folyó képeket vetített le. A légelháritó ágyuk fülsiketítő zenebonával érzékeltették valódi rendeltetésüket. Helikopter érkezett, melyről egy mütornász szállt le a mezőnyre. Végül a portorikói mérkőzésekről visszaérkező 300 férfi és nő atléta vonult fel a mütornászok előtt.

A legnagyobb lelkesedés azonban az ünnepség politikai részlegének jutott; a tömeg lelkesebb volt, mint bármely baseball-világmérkőzésen és nincs olyan játékvezető, akit annyira lehurrogtak volna, mint a filmeken megjelenő Batistát és Lyndon Johnsont. Egyetlen atléta sem kapott any- nyi éljenzést és tapsot, mint amikor a szovjet táv- lövegek teljesítményéről és az amerikai repülők lezuhanásáról Vietnamban, tettek említést a szónokok.

Még soha nem voltam olyan országban, ahol a lelkes, szocialista hazafiság olyan szabadon és tömegesen nyilvánult volna meg, mint Kubában. Ez nem történhet olyan országban, ahol sikertelenség koronázza az iparkodást.

SZOMORÚ ÁLLAPOTOK AZ AGGKOR! OTTHONOKBAN

Munkában eltöltött élet után sok öregkoru különböző okok miatt arra szorul, hogy agkori otthonba menjen, abban a reményben, hogy ott szakképzett személyzet kellő ápolásban részesíti és képességeinek megfelelő tevékenységgel, nyugodt megelégedéssel töltheti napjait. De mi a valóság? A közönség már többé-kevésbé tudja, hogy kevés kivétellel, az aggkori otthonokban siralmas állapotok vannak. Nemrégen a New York városi Buildings Department vizsgálatot indított a helyi otthonok épületeinek állapotáról és evvel kapcsolatban olyan botrányos viszonyok kerültek napvilágra, amelyek szégyenfoltjai ennek a nagy városnak, a világ leggazdagabb országában. A vizsgálatot is csak az indította meg, hogy valaki névtelen levélben ecsetelte az egyik ápoló otthonban fennálló állapotokat: agyonzsufoltságot, szennyet és nemtörődömséget.

A Buildings Department mindent úgy talált, ahogyan a névtelen panaszos leírta. Ezután, a kiküldött biztosok, a többi otthonokból is egymás után küldték be a jelentéseket a leromlott épületekről és vízvezetékekről, a tűzveszélyes és egészségtelen állapotokról. Habár ez a vizsgálat csak az épületek felülvizsgálatára terjedt ki, mégis az adatok felszínre hozták a tényt, hogy az aggkori ápoló otthonok legtöbbjében az öregek napjaikat a legreménytelenebb sivárságban tengetik.

Eddig még csak 87 privát tulajdonban lévő és haszonra működő otthont vizsgáltak ki, amelyek az öregek számára fennálló intézetek többségét képezik. Ezek közül egyesekben már azelőtt is feltárták a fennálló botrányos állapotokat.

Otthonok helyett siralomházra emlékeztetnek

Elméletileg, az ápoló otthonok azok számára létesültek, akik túl betegek ahhoz, hogy el tudják látni magukat, de nem elég betegek ahhoz, hogy kórházi kezelést igényelnének. A valóságban válogatás nélkül veszik fel a jelentkezőket és igy a városi otthonok tele vannak olyan betegekkel, akik elmegyógyintézetbe, vagy krónikus betegek kórházába valók, vagy akiket otthonukban jobban lehetne gondozni.

A privát tulajdonban levő otthonok túlnyomó többségében vagy az épületekben, vagy az ápolásban, vagy a társadalmi szolgálatokban súlyos hiányok vannak. Még ott is, ahol a fizikai állapotok nem kifogásolhatók és ahol az orvosi ellátás is kielégítő, a betegek személyi és társadalmi szükségleteit teljesen figyelmen kivül hagyják, néha szándékosan is. Ezeket a levitézlett szállodákból, színházakból, elavult középületekből, vagy ócska volt kórházakból átalakított otthonokat az utóbbi években bizonyos fokig modernizálták, Kogy megfeleljenek a Hospital Department szigorított követelményeinek, de még ezekben is számtalan kihágást találtak. Az egészségügyi hatóságok és más szakértők véleménye szerint az uj, szigorított szabályok életbelépte óta az orvosi ellátás javult ugyan az utóbbi három évben, de semmi változás nem történt aziránt, hogy a betegek életét elviselhetőbbé

tegyék. Még azok az otthonok is nyomasztó érzést keltenek, amelyek betartják a fizikai szabályokat. A Health Department egyik orvosa dr. Brown mondotta az otthonok lakóiról: “Ezekről az emberekről az élet megfeledkezett. Rettenetes elszigeteltségben élnek, távoltartva minden hasznos emberi érintkezéstől.”

A kiküldött felülvizsgálok olyan tűzveszélyes épületekről is jelentettek, amelyeken nincs vészkijárat és a lift sem működik. Még az előírásnak megfelelő épületekben is sok helyen hatan vannak egy'szobában és olyan kevés hely jut egy személyre, hogy az ágy mellett mindenkinek csak egy fiók áll rendelkezésére, melyben a saját holmiját tarthatja. Számos helyen nincs elég ápoló és a kezelésre szoruló tehetetlen betegek órákig várnak, amig segítséget kapnak.

Szellemi és testi tétlenségben őrlik le napjaikat

Az otthonok bennlakói többnyire közjóléti segélyben részesülnek. A legtöbben ott fejezik be életüket. A legrégibb, legsiralmasabb otthonokban a betegek napközben az alig világított folyosókon ülnek kókadt fejjel, vagy üres tekintettel néznek a semmibe. így morzsolják le napjaikat, a 17. századbeli londoni “elmegyógyintézet” lakóihoz hasonlóan. Az ilyen otthonokban úgyszólván semmilyen szórakozásról nem gondoskodnak, még mozielőadás is ritkán van. Egyes helyeken még olvasnivaló sem akad. A vezetők azt állítják, hogy a betegeknek nem kell semmi. Még az ápolókat is elfogja a lehangoltság —- alig váltanak szót a betegekkel.

A közjóléti betegek költségeit a város fizeti, amelyből személyenként havi 10 dollár költőpénzt kapnak. Sok helyen a vezetőség és az ápolók legjobban azt szeretik, ha a betegek ágyban fekszenek, vagy egész nap egy helyben ülnek, mert igy “kevesebb baj van velük”, mintha foglalkoztatnák őket.

A Buildings Commissioner, Charles G. Moerdler, úgy nyilatkozott, hogy az “emberi kérdések”-re vonatkozólag semmit nem tehet az otthonok ügyében és a feltárt állapotok orvoslására az ő hivatalának nincs felhatalmazása.

Az aggkori otthonok nem lehetnek olyan vidám helyek, mint a bölcsődék, vagy a fiatalok egyéb intézményei. Azt azonban el lehetne várni, hogy a világ leggazdagabb országában törődjenek annyit a polgárokkal, hogy életük alkonyán napjaikat megbecsülésben, kényelemben, gondos ápolásban és emberi módon tölthessék.

Annak a sok milliárd dollárnak legalább egy részét, melyet a kormány a gyilkos vietnami háborúra költ, sokkal hasznosabban lehetne felhasználni, ha az agkori otthonok megjavítására és ki- terjesztésére fordítanák, más érdemes programok megvalósítása mellett. Erre fordítsa figyelmét a kongresszus, ne az egyre nagyobb háborús költségek megszavazására.

r T V ▼ '¥ ▼ ▼ T T TT y

: APRÓSÁGOK

►

► Kovács Erzsi rovata <

■ ,1 .—** - -«S- .A, ijdL ^ / Jh í*'. a.

Most olvasom a lapokban, hogy presidéntünk otthon maradt leánya, a Lynda Bird munkát keres New Yorkban. Szeretne valamelyik magazinnál dolgozni. Miután a papája nemcsak president, de

milliomos is, igy a fizetés nem számit, mert akármennyit kapna, úgyis jótékony célra adná.

Hát kedves Lynda Bird, ne szaladgáljon, ne keressen munkát, ajánlok én egy igen jó állást magának. Ezen a helyen munka van elég, ne búsuljon, a fizetés az kevés, de az magának úgy sem számit. Ez a job a Nők Világánál van, ahol keresünk valakit, aki Gyarmaty Katótól átvegye a lapot. Itt az alkalom Lynda Bird, itt aztán megmutathatja, hogy mit tud. Miután ismerős vagyok a körülményekkel, előre meg tudom mondani, hogy mi lesz a munkaköre.

A Nők Világa amerikai magyar magazin, ami már idősebb, mint maga, Lynda Bird, mert az már harminc éves is elmúlt. Nagyon rendes olvasói vannak, egyszerű, becsületes munkásasszonyok, könnyű lesz a szivükhöz férni, csak éppen az Ízlésüknek megfelelően kell Írni. Nem nehéz az.

Legelőször is, mindig az igazat kell megirni. Ez könnyű. Igaz, hogy Washingtonban ezt nagyon nehéz megtanulni.

A legeslegfontosabb az, hogy a háború ellen Írjon. Ez is könnyű, mert úgy hallom, hogy maga már menyasszony és csak él kell képzelnie, hogy a kedves vőlegényét valahol Vietnamban a dzsungelben agyonlőjjék és mindjárt fog tudni a háború elleni Írni. (Igaz, úgy hallom, hogy a kedves vőlegényét, azt a szép fiatal moziszinészt felmentették a háborús katonai szolgálattól, mert az édesmamájának ő az egyetlen támogatója. Pedig a mamája többszörös milliomos már nagyon régen.)

Aztán foglalkozni kell a munkások és különösen a munkásnők, a háziasszonyok problémáival. A drágaság ellerí, a rossz lakásviszonyok ellen erősen harcolni kell.

Eddig a Nők Világa szerkesztőjének kellett a nők körében az ország minden részében az előfizetéseken kivül még gyűjteni is, hogy a lap szép formában megjelenhessen. Ez sem volna magánál probléma, mert mint jótékonyságot, a fizetését otthagyná és ha az sem elég, meg kell nyomni a papát egy kicsit és egy pár száz texasi dollár mindjárt kisegítené a bajból.

Szóval ez nagyon jó kis állás lenne magának és ha jól végzi a munkáját, akkor a Nők Világa olvasói megbecsülik, maga pedig megismerné azoknak a nőknek az életét, akikről eddig nagyon keveset tudott.

Hát kedves Lynda Bird, csak gondolja meg jól és ha kell, Ígérem, hogy szólok az érdekében néhány jó szót.