Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1966-08-04 / 31. szám

Thursday, August 4, 1966

AMERIKAI MAGYAR 3ZÓ - HUNGARIAN WORD

r

E. H. Neuwald:

AMERIKAIAK “POKOLI SZEGÉNYSÉGBEN” RONGYOS, KOPLALÓ GYERMEKEK

Kiváló működési terület a ‘Voice of America’ s a ‘Free Europe’ számára, kapucinus papok és franciszkánusz nővérek támogatása

E sorok írásakor (junius 29-ikén) még nem került sorra “Amit érdemes elolvasni” cimü cikkem közlése, amelynek utolsó szakasza “a kéregető levelekről” szólt. Megírtam ebben a rövid szakaszban, hogy amig kormányunk milliárdokat fecsérel ártatlan férfiak, nők és gyermekek legyilkolására, addig nincsen pénzem jótékonyságra.

Alig három hét mult el a fenti sorok leírása óta és már is változtatni kell elhatározásomon, mert a montanai Ashland városban fenntartott St. Labre Indian School igazgatójától, Rev. Emmett Hoffmanntól levelet és külön értesítést kaptam, amelyet — nem röstelem bevallani — könnyezve olvastam. Ilyen szívbe markoló segítségért könyörgő irás már régen nem került a kezembe. Itt közlöm a levél fordítását:

“Kedves barátunk:

“Azt mondják, hogy az indián nép kicsiny, gyenge, védtelen és szegény. Milyen igaz ez! És mert ez igy van, a Cjieyenne indián népet durva elbánásban részesítették és elhanyagolták. Ma a Cheyenne indián nép levert faj, amely pokoli szegénységben él. A St. Labre iskolában mi most lassú erőfeszítéssel igyekszünk lábra állítani ezt a levert fajt. Lépésről-lépésre uj reményt nyújtunk ott, ahol minden reménytelennek látszott.

“Nemrégen egy 8 éves fiú jött hozzám egy pár cipőért. A szemei könnyekkel voltak teli, mialatt kérését tolmácsolta. Cipőnek maradványai rongyokban lógtak a lábán, a kis lábujjak kilátszottak. Harisnyája nem volt. Gondoskodtam cipőről számára, de harisnyával nem tudtam ellátni őt.

“Egy fiatal anya keresett fel, mert nem volt ennivaló gyermekei számára. Amikor megkérdeztem, hogy mikor evett utoljára, sírva fakadt és bevallotta, hogy aznap még nem evett... Egy idős ember speciális orvosi ápolásért jött... Kilenc gyermek apja segítségért jött, — dolgozni szeretett volna. Öt elemit végzett, tört angolsággal beszélt. A megjelenése elárulta végtelen szegénységét. Munkagyakorlata abból állt, hogy időnkint farmon és tűzoltásnál alkalmazták őt. A szeméből nyomorúság sugárzott, mert tudta, hogy az indián rezerváción alig van munkaalkalom. A valóságban ez az ember azt sem tudta, HOGYAN kell dolgozni és, alkalmatlan volt munkára. Mégis sikerült alkalmaznom őt a mellékelten küldött újdonság (indián sátor-miniatűr) összeállításánál.

“Néhány hét előtt különös kérelemmel álltam szemben. Egy indián aszony kért segítséget deszka vásárláshoz, hogy kalibát építhessen. A sátra végleg szétrohadt és 26 dollárért könyör- gött. Képzelje el: 25 dollárra volt szüksége valamiért, amiből számára “OTTHON” lesz. Megkapta a 25 dollárt.

“A Cheyenne indián nép szükségleteit a St. Labre-től várja, reméli. A gyermekek tanítása mellett a felnőttekről is gondoskodunk.

“Hozzánk jönnek segítségért, — minden korbeliek, minden vallásuak, férfiak, nők, gyermekek. Senkit el nem utasítunk.

“De adni csak annyit tudunk, amennyit barátainktól kapunk. Ezért fordulunk önhöz is segit- ségért.

“Az Ön hálás koldusa, ..

Rev. Emmett Hoffmann

igazgató”

így szól a levél, amelynek kézbesítése után néhány órával a következő levélben válaszoltam:

“Kedves Rev. Hoffmann:

“Köszönöm, hogy megtisztelt az indián újdonsággal, amelyet az Íróasztalomon tartok, hogy állandóan emlékeztessen egyrészt hatóságaink bűnös nemtörődömségére másrészt a menthetetlen pazarlásra, amelyet “védelem” címén elkövetnek.

“Hónapokkal ezelőtt elhatároztam, hogy amig kormányunk billiókat pazarol ártatlan férfiak, nők és gyermekek mészárlására Vietnamban, — ahelyett, hogy segítséget nyújtana, ahol óriási szükség van segítségre itt ‘a világ leggazdagabb országában’ — addig nincsen pénzem jótékonyságra, csupán azok támogatására, akik bátran

küzdenek a mi ostoba külpolitikánk ellen és mindenekfelett a mi törvénytelen kalandunk ellen Délkelet-Ázsiában.

“önnel nemcsak, hogy kivételt teszek és csatoltan küldöm szerény ajándékomat, (szeretnék sokkal többet adni, ha módomban állna!), hanem mint a newyorki MAGYAR SZÓ hetilap külső munkatársa és a los angelesi A TÉNY havi kiadvány munkatársa, ismertetni fogom szivet-tépő kérvényét és kérni fogom azokat, akiknek módjukban áll, hogy segítsék az indián iskolát.

“A jövőben ezt a tárgyat mindig felhozom, amikor barátokkal és ismerősökkel jövünk össze, hogy az ő figyelmüket a Cheyenne indián nép szomorú helyzetére irányítsam.

“Mily megbocsáthatatlan szégyen: ‘koldusok’ vannak a mi mindenben ‘bővelkedő’ országunk ban! öné és munkatársaié teljes becsülésem. Legyen büszke arra, hogy ‘koldusnak’ nevezi magát, mert az önök ‘koldulása’ fenkölt célból történik.

“Ha egyszer alkalmam lesz az önök szomszédságába kerülni, megtiszteltetésnek fogom venni az önnel és a nővérekkel való találkozást, hogy személyesen fejezhessem ki csodálkozásomat azért, amit tesznek.

“A feleségem és a saját jókívánságaim kisérik munkájukat!”

A levélhez csatolt külön értesítéssel lapunk legAz áprilisban megjelent japán-amerikai katonaigazdasági együttműködésről szóló cikkemben nagy súlyt fektettem arra a munícióra, amelyet a U.S. Japánnak ad el. Az azóta feltárt adatok megvilágítják, hogy a japán monopóliumok főtevékenysége abban merül ki, hogy a halálkufárok szerepét töltik be a U.S. vietnami agressziójához. Az Oriental Economist 1966 májusi száma szerint a japán kormány következetesen hazudozott a Diet-nek (japán parlament) és a japán népnek, amelynek “halvány fogalma sincs arról, hogy milyen szerepet tölt be Japán a vietnami háborúban.”

A hivatalos számok szerint a U.S. 1965-ben 323 millió dollár értékű “különleges árut” vásárolt és ez 1966 tavaszán évi 500 millió dollár értékűre emelkedett. De ez csak azokat a bevásárlásokat foglalja magában, amelyeket a Pentagon hajlandó nyilvánosságra hozni. A szállítmányok többi részét “a legtitokzatosabb homály” fedi. Néha ez “a homály eloszlik, olyankor meg lehet tudni a valóságot.” Egy robbanás történt a Hitachi hajógyár-telepen, amely révén kiderült, hogy japán vállalatok 30 millió dollár értékű legalább 34 U.S. hadihajót javítanak és még sokat ezen kívül, aminek az értékét nem is tudják.

Egyébként két japán területen levő U.S. hajógyárban, valamint Hong-Kong-i és Taiwan-i hajógyárakban is hasonló munkákon dolgoznak. Ennek a szaporodó munkának a legnagyobb részét más alkalmas hely híján Japán kapja. Ezek nemcsak közönséges rutin javítások. Meglehet, hogy a Nemzeti Felszabadító Front jelentős kárt tesz a U.S. flottában, amelyről a Pentagon hirjelentései sohasem tesznek említést.

Nemháborus áruként feltüntetett óriási mennyiségű hadianyag megy a U.S. befolyása alatt levő Délkelet-Ázsiába, Taiwanba, Thaiföldre és Hong- Kongba. Japán kereskedelmi körök becslése szerint a Dél-Koreába exportált árucikkeknek több mint a fele (évente több mint 200 millió dollár értékben) ebbe a kategóriába tartozik és ebből az üzletből a dél-koreai quizlingek jócskán bezsebelnek (mely természetesen az amerikai adófizetők zsebéből kerül ki).

Ám a japánok még külön megrendeléseket is kapnak az U.S. által Dél-Koreából. Thaiföldről, a Fülöp-szigetekről, Ausztráliából és Uj Zélandról verbuvált hadsereg ellátására.

“Egy japán kereskedelmi vállalat vezető tagja szerint, aki nemrég jött vissza Saigonból, elképzelhetetlen mennyiségű japán árut szállítanak Vietnamba .. . sátrakat, szúnyoghálókat, pamut rőfös- árut, ingeket, gyorsan elkészíthető ételeket, halat

közelebbi számában foglalkozom, hogy kellőeu

mertessem a Cheyenne indiánok ketsegbeejto sze- génységét és felhívjam a “Voice of America” és a 'Free Europe” rádió lelkiismeretlen uszitóit:

Itt az alkalom a “Voice of America” üdvös fel- használására és a “Free Indian Reservations” rádió műsor azonnali megkezdésére az “első amerikaiak” leszármazottai érdekében, akikhez hasonló nyomorban talán csak Hong-Kong hontalan kivetettjei és a legszegényebb afrikai törzsek koplalói élnek.

A Cheyenne indiánok ma a legrosszabbul táplált, a legrosszabbul öltözött, a legrosszabb körülmények között lakó csoport az Egyesült Államokban.

A családok 86 százaléka lakásnak nem nevezhető , nívón aluli kunyhókban húzódik meg; 20 százalékának egyszerűen nincs otthona. Akiknek Hong-Kongban nincs otthonuk, éjszakára kapualjakban kuporodnak össze, de az amerikai indián rezervációson — még kapualjak sincsenek!

A munkanélküliség — az országos 3—5%-kal szemben — 40 és 60 százalék között váltakozik.

A Cheyenne indiánok élettartama 20 évvel rövi- debb az országos átlagnál. A csecsemő-halál az országos átlag kétszerese.

A “pokoli szegénységben élő” AMERIKAIAKÉRT koldul a derék Rev. Hoffmann; azokért az AMERIKAI páriákért, akik a mennyországban képzelnék magukat a magyar dolgozók helyében, akikért a “Free Europe” ingyenélő uszitói siránkoznak és akiknek a nevében a SAJÁT FIZETÉSÜKÉRT gyűjtenek.

Itt az alkalom a kapucinus papokat és a frar- ciskánus nővéreket segíteni abban a törekvésben, hogy porig sújtott AMERIKAIAKAT emeljenek ki elképesztő nyomorból és ÖTSZÖR HETENKiNT megetessék az iskolás gyermekeket, akik a hét hatodik és hetedik napján — KOPLALNAK!

(Folytatjuk)

és tengeri eledelt, konzervféléket, sört. főzőedényeket, klozetpapirt, gumiárut, kinint s más gyógy szereket, puskákat, ágyukat, rakétákat, dieselhaj- tásu folyami hajókat, jeepeket és teherautókat. A katonák Vietnamban a nap 24 óráját japán árukkal körülvéve tölthetik el.”

A “jólértesült kereskedelmi források” szerint a japán exportnak több mint 10%-a a vietnami háborúra megy. Ez 1965-ben 2.5 milliárd dollárt, tett ki. Az idén legnagyobb mennyiségben exportált áruk “több mint 90%-a” olyan cikkekből áll, amelyek “a municiógyártáshoz szükségesek, u.m. a különleges acél, titánium, aluminium, valamint távközlekedési berendezések. A gépszerszámok U.S.-ba való exportálása is jelentősen fellendült.”

Az Oriental Economist sok céget felsorol, amelyek mind részt vesznek ebben a piszkos üzletben, a hírhedt Zaibatsu féle Mitsubishi és Mitsui cégekkel az élükön. A Mitsubishi szószólója beismeri, hogy a háborús kereslet “a közvetlen jövő szempontjából rendkívül hasznos” és a Matsui embere szerint “természetes. . . hogy a felszereléssel túlságosan ellátott japán ipar és kereskedelem szívesen látja a tengerentúlról jövő megrendeléseket.”

A washingtoni imperialistáknak kifizetődik, hogy volt esküdt ellenségüket most igy istápolják.

Az imperialista együttműködés ezen szakaszának az előkészületei tiz évvel ezelőtt indultak meg, amikor egy japán pénzcsoport ellátogatott Délkelet- Ázsiába, beleértve Dél-Vietnamot és Thaiföldet. “A U.S. haderők távolkeleti központjának közreműködésével. .. később, ugyanabban az évben egy japán kapitalistákból álló szakértő csoportot küldtek ki Dél-Vietnamba, a katonai kellékek u.m. jármüvek, távközlekedési eszközök, hadihajók és repülők karbantartásának és szállításának áttekintésére.”

Ezek után a japán befektetők megalapították a Technical Cooperation Companyt, a katonai szállítás és karbantartás megszervezésére Dél-Vietnam- ban: “technikai együttműködési egyezmény jött létre a nevezett japán vállalat és a dél-vietnami kormány között, a U.S. International Cooperation Administration helybenhagyásáyal.”

Tiz évvel ezelőtt, amikor az amerikaiak még csupán csak "tanácsadói” voltak a "független" délvietnami kormánynak, már akkor vaskézzel irányították a dolgokat és praktikus előkészületeket tettek a jelenlegi teljesen kibontakozott hóditó háborúra a vietnami nép ellen.

Ennek a japán-amerikai imperialista együttműködésnek a tágabb jelentőségéről következő cikkemben számolok be.

Victor Perlő:

UJ HIROSIMÁK VESZÉLYÉVEL JÁTSZUNK